Bartos Erikával az irodájában ültünk le beszélgetni. A Pécshez közeli Komlón nevelkedett. Mint mondja, gyermekkorában nem kapott vallásos neveltetést, családjában egyedül nagymamája járt hitben. „Szép gyermekkorom volt, sátras országjárással, kerttel, szalonnasütéssel, sok mozgással, a szabad levegőn töltött évekkel. Nekünk még nagyon sok szabadidőnk volt, nem kötött bennünket ennek az elektronikus világnak a rabsága. Jutott időnk egymásra” – emlékszik vissza fiatalkorára az igazgatónő. Életében meghatározó szerepe volt a sportnak, versenyszerűen kosárlabdázott. „Egri Nándor volt az edzőm, és remek csapattársaim voltak. A versenysport egészen fiatal felnőtt koromig elhúzódott, a fiam születéséig. Ez egy nagyon fontos időszak volt: sokat adott, mint közösség, meghatározó volt a jellemformálásom szempontjából, megtanított küzdeni és toleranciára nevelt.”

Csodálatos megtérés
Bár a hit magvait szinte észrevétlenül már nagymamája elvetette gyermekkorában, felnőttként köteleződött el igazán Isten mellett. Megtérésében egy Amerikából hazatért baráti házaspár játszott nagy szerepet. „Odakint tértek meg, de ismertem már őket előtte is. Az életükben végbement változás hitelessége keltette fel bennem a kíváncsiságot. Három gyerekkel jöttek haza Amerikából, és utána itthon lett még kettő, pedig úgy mentek ki, hogy nem lehet gyermekük. Olyan szenvedéllyel meséltek Istenről, hogy nem lehetett abból a tűzből kimaradni” – emlékszik vissza Bartos Erika. Mint mondja, rengeteg kérdése volt. „Tudományos kétséggel igyekeztem megfúrni az állításaikat, és kerestem a kákán a csomót” – mondja nevetve. Majd jött a csoda, érezte, hogy kopogtat az Úr: „Fényjelenséget tapasztaltam egy éjszaka, amely egyre közeledett felém. Felültem az ágyban, és magamban is tisztáznom kellett, hogy ébren vagyok-e vagy álmodom. Már előtte is gondolkoztam rajta, hogy mikor fogy el a Jóisten türelme a kétkedésem kapcsán.

Most már biztosan tudom, hogy az Úr türelme nem fogy el, és a végtelenségig keresi az övéit,

de akkor még bizonytalan voltam. Ez volt az a pont, amikor minden kétkedést letettem.”

Azóta is folyamatosan érzi az Úr jelenlétét életében, a legnagyobb dolgoktól kezdve a legapróbb történésekig. Ez a csoda szőtte át azokat az éveket, melyeket szoros kapcsolatban töltött az Amerikából hazatért barátaival. „Megkoronázta ezt az egészet, hogy néhány hónapja találkoztam velük a strandon. Tartjuk ugyan a kapcsolatot, de csak ritkán beszélünk, és éreztem, hogy most mélyponton vannak. Áldásként éltem meg, hogy a beszélgetés és az én tüzem tudta visszaadni nekik a lendületet a hitben. Isten csodás működését mutatja, hogy amit egykor kaptam tőlük, azt sok-sok évvel később vissza tudtam adni” – mondja meghatódva Bartos Erika.

Amikor arról kérdezem, hogy lett református, kiderül, hogy csecsemőként katolikusnak keresztelték. Amikor a gyermekeit szerette volna megkereszteltetni, akkor vezette az út a reformátussághoz. „Mivel nekünk nem volt templomi esküvőnk és addigra már elváltunk, a katolikus egyház erre nem volt fogadókész. Így kerültünk végül a komlói gyülekezetbe, itt keresztelték meg a gyermekeimet, és én is itt konfirmáltam. Feltétel nélküli elfogadást és befogadást tapasztaltam a közösségben. Szeretettel fogadtak bennünket, úgy, ahogy voltunk. A Jóisten humorérzékét mutatja, hogy utána Abaligetre kerültem, ahol a katolikus iskolát vezettem. Az Úr fürdet bennünket a felekezetekben. Ezzel üzeni is azt a fajta testvériséget, hogy nem szabad falakat építeni, a kapcsolatot kell megtalálni. Ehhez mindenképp kellett Cziglányi Zsolt, aki a katolikus hittudományi főiskola rektora volt akkor, én pedig a kistelepülési iskolák szakértője” – magyarázza az igazgatónő. „Az akkori rektor megkért, hogy készítsek egy tervet az abaligeti iskola megmentésére, nyáron pedig felkért, hogy legyek az intézmény igazgatója. Az ő emberi és papi nagyságát mutatja, hogy én akkor megmondtam neki: most vasárnap lesz a konfirmációm, és nem szeretném, ha ebből utólag valami kellemetlenség lenne. Ő azt válaszolta, hogy ha ettől emiatt eltántorodnék, akkor talán nem is kellenék. Ebben az elfogadásban találtam magam, és tizenkét évig vezettem az abaligeti iskolát” – emlékszik vissza Bartos Erika, aki a pécsi református iskolában szintén fontosnak tartja a felekezetek közötti elfogadást.

Isteni fizetség
Amikor hivatásáról kérdezem, azt mondja, ma is a tanítóképzőbe menne. „Tudom, hogy az Istentől rendelt pályámon vagyok, mert mindig nagyon jól éreztem magam benne. És szerintem az ember akkor érzi jól magát, ha ott van, ahova szánta őt a Jóisten.” Igazgatóként keveset taníthat, de ezt szereti a legjobban. Mint mondja, olyan ez neki, mint a mazsola a kalácsban. „Amikor a megtérés útján el tudtam indulni és a hitem kiérlelődött, akkor a gyerekeknek is többet tudtam adni. A mi dolgunk a szüntelen magvetés. A Jóisten a példamutatás felelősségét ruházza ránk.” Amikor a szakma megbecsüléséről beszélgetünk, saját példáját pozitívan látja. „Engem nagyon vastagon kifizetett az Isten. Amit Ő ad nekünk, az nem a bércédulánkon mutatkozik meg. Ha a saját és gyermekeim életét nézem, azt látom, hogy sokkal többet kaptam, mint ami valaha a fizetési jegyzékem alapján elérhető lett volna” – vallja.

Intézményvezetőként azt is látja, hogy a tanárok helyzete segítségért kiált. „A dolog másik oldala, hogy

nem szabad visszaélni a hitben járó ember hitével és az anyagi világ párhuzamaival.

Nagyon szomorú vagyok, amikor azzal jön hozzám egy tanár, hogy el kell hagyja a pályát. Sajnálom a veszteséget, hogy elveszítjük azokat a kollégákat, akik példaértékűen szolgáltak, viszont az anyagi helyzetük nem engedi meg, hogy tovább sodródjanak ebben a helyzetben. Ilyenkor nem magamért – akinek pár éve van a nyugdíjig – érzem szükségét a segélykiáltásnak, hanem a fiatalokért. Azért, hogy a tanári pálya jövőképet adhasson anyagilag és erkölcsileg is. A tanári pálya mindig az értelmiségi lét mutatója volt. Aki hitben jár, naponta elkéri azt a nyugalmat és békességet, amelynek segítségével másként tud bemenni a gyerekek közé. Mindezek miatt ebben a kérdésben kettős érzés van bennem.”

Isten ajándéka
Bartos Erikának két gyermeke van, a fia harminchárom, lánya pedig huszonnyolc éves. „A lányoméknál hamarosan érkezik a második gyermek. Ajándék számomra, hogy mindketten megállapodtak, családban élnek.” Ő maga Pécstől nem messzire, Abaligeten talált otthonra. Mint mondja, nagyon szereti a falusi életet, a környezetet, ahol lakik. Háromezer négyzetméteres kertet gondoz. „Nagymamám mondta mindig, hogy érdemes a kerttel foglalkozni, mert olyan nincs, hogy az Isten ege alatt a kert nem terem. Nagyon bennem maradt, ahogyan ő a kertről gondolkozott.” A beszélgetés során kirajzolódik, hogy a kertészkedés Isten-kapcsolatot is jelent a számára. „Minden ilyen tevékenység, ami Isten teremtett világához köthető, legyen az kert, túra, séta: egyben terápia is. Nem láttam még olyan embert, aki aktívan éli ezt, és mentálisan beteg lenne. A kert egy csoda. A kedvenceim azok a csodák, amelyekről tudom, hogy nem is én ültettem, hanem bent maradt a földben, vagy elvitte a szél a magot. És mégis ad. Mindent megad a kert, amire az embernek szüksége van, és ez Isten ajándéka.”

Áldás a megpróbáltatásban
Mérföldkő volt az életében, amikor nyirokáttétes mellrákot állapítottak meg nála 2016-ban – mesél élete egy másik meghatározó élményéről Bartos Erika. Mint mondja, a Jóisten gondviselésének köszönhető az is, hogy időben kiderült a betegsége. „Sportoláskor egy ütést követően derült rá fény. Először azt hittem, egy sima véraláfutás. Amikor nem gyógyult, akkor derült ki, hogy sokkal több ennél. Ha nem történik mindez, valószínűleg végzetes lett volna a betegség” – mondja az igazgatónő, aki azt is csodaként élte meg, ahogyan alakult utána körülötte minden: a barátok támogatása, ahogy gyűltek köré az orvosok.

Persze volt mélypont is. „Egy ilyen hírnél szerintem mindenki padlóra kerül, velem is így volt. Nem magamat, hanem a környezetemet kezdtem el félteni. Édesapámat is épp rákkal kezelték, nagyon súlyos állapotban volt. Hogyan mondjam ezt meg a szüleimnek? Hogyan mondjam meg a gyerekeimnek? Először el akartam titkolni az egészet. A lányom ekkor Budapesten tanult, mindig előre tudtam, mikor jön haza. Egy nap váratlanul hazatelefonált, hogy tizenöt perc múlva otthon van. Összekaptam magam az abaligeti iskolában, és futottam haza, mert miden leletem ott volt kiterítve az asztalon. A Jóisten ez alatt a tizenöt perc alatt rendbetett bennem mindent. Ennyi idő elég volt neki ahhoz, hogy megértesse velem: nem tehetem azt a hozzám közel állókkal, hogy nem mondom el nekik az igazat, azokkal, akik imádkoznának értem. Nem tehetem meg, hogy nem mutatok példát abban, hogyan kell ezt elhordozni. Úgyhogy amikor a lányom hazajött, videón felhívtuk a fiamat, és elmondtam nekik, mi a helyzet. A lányom kisírta a szemét reggelre, de mire hazamentem az iskolából, mintha mi sem történt volna, ebéddel várt. Őt is összeszedte a Jóisten.

Hatalmas megtapasztalás volt, hogy egyikünket sem hagyott a padlón.”

A legnehezebb időkben is áldásokat tapasztalt, mindenben ott volt Isten, Ő vezette végig az úton. Bartos Erika a mai napig rendszeresen jár kontrollra. „Az onkológia szörnyű hely. Amikor megyek fel a lépcsőn, mindig gombóc nő a torkomban. Az ott várakozó betegek nagyon különböző állapotban vannak mind testileg, mind lelkileg. Én megkaptam a Jóistentől, hogy mindvégig békességem volt. Teljes nyugalomban voltam, lelassult életfázisban. Ehhez az is kellett, hogy olyan barátokat adott körém az Úr, akik mindenben segítettek.” A falubeliek minden nap ebédet vittek neki. A szomszéd településen élő pék minden héten kenyeret akasztott a kapujára, amelyet saját maga sütött. Svájcból egy egész baptista gyülekezet imádkozott érte.

„Azt láttam az onkológián, hogy aki nem kapja meg a Jóistentől ezt a békességet, érzelmi hullámvasútra kerül. Az olcsó optimizmus és a teljes pesszimizmus nagyon széles skáláján mozognak folyamatosan.”

Bartos Erikát a kemoterápia után megoperálták, végül magas sugárkezelést kapott. „Egyszer megkérdeztem az orvosomat, hogy mik az esélyeim, aki erre azt felelte: nem tudom, mit csinál, de azt csinálja tovább. Úgy álltam az egészhez, hogy legyen Uram, ahogy Te akarod, nekem az úgy jó lesz.” Egész betegségére derűs optimizmussal emlékszik vissza, de azért voltak nagyon tragikus jelenetek is. „Elhatároztam, hogy amikor hullani kezd a hajam, akkor teljesen levágatom. Egy falubeli barátnőm jött el, és a pajtában kopaszra vágott. Az egészet végigbohóckodtuk, nevettünk. Csak évekkel később mesélte el a barátnőm, hogy amikor hazament, egész éjjel sírt.

Megtapasztaltam, hogy mennyi ember tartotta magát, hogy segítsen nekem. Ők mind elkérték ehhez maguknak is az erőt a Jóistentől, hogy nekem tudják mindezt ajándékozni”

– vallja Erika, akinek a története után nehéz megszólalni.

Azt mondja, hálás a Gondviselőnek, hogy mindezen átvitte. „Teljesen új szemüvegen keresztül látom a világot. Élesen el tudom különíteni a lényegest a lényegtelentől. Nemrég mondta a lányom, hogy nagyon jól megtanítottam nekik, hogyan kell gyorsan felállni, leporolni magunkat és továbbmenni. Mert az egész élet ilyen: elesünk és fölkelünk. Aki nem hisz Istenben, a mankóját a saját lábával rúgja ki a hóna alól. Hiszen itt egy tálcán kínált kész ’projekt’ egy bizonyítékkal. Csak be kell engednünk a szívünkbe.”

Képek: Ruprech Judit