„Két diplomám és értelmiségi pályám ellenére is csak félműveltnek tartom magam” – mondta magáról Kovácsné Pázmándi Ágnes könyvtáros–református lelkész, a Ráday Gyűjtemény munkatársa. „Feldolgozó könyvtárosként kapok ugyan átfogó képet a kezem alatt megforduló könyvekről, de annyi időm nincs, hogy mindegyiket végigolvassam. Mindig átnézem a tartalomjegyzéket és beleolvasok a szövegekbe, így nagyon sok mindenről tudok nagyon keveset. Persze sok kötet kapcsán feljegyzem magamnak, hogy majd egyszer elolvasom, de sajnos ez ritkán sikerül. A szélesebb látókör azonban mindig hasznomra vált.”

Kovácsné Pázmándi Ágnes életének körülbelül négy évtizede a Ráday utca 28-ról szólt, ahová először teológushallgatóként került, majd a Ráday Könyvtárban kezdett el dolgozni, amely második otthonává vált. Azóta is sokan fordulnak hozzá segítségért, hiszen munkájával és segítőkész személyiségével többek szeretetét és elismerését vívta ki. Műveltségét és kultúraszeretetét másokkal is szeretné megosztani. Idén odaítélték neki a könyvtárosok legnagyobb szakmai kitüntetését, a Szinnyei József-díjat; az állami elismerést a Pesti Vigadóban vehette át. Ennek apropójából ültünk le vele beszélgetni.



A tanulóévek
„Paraszti családból származom, de mivel szüleim kényszerből tisztviselők lettek, ezért én nyolc hónapos koromtól fogva a nagyszüleimmel voltam otthon” – mesélte Pázmándi Ágnes. „Sárbogárd külső részében éltünk, Alsótöbörzsökön, amely akkor még különálló falu volt. Igen szép, érintetlen paraszti porta volt az otthonom. Nem volt egyszerű az iskolában. Mivel hittanra jártam, alsó tagozatban egy jeggyel rosszabbat kaptam mindenből. Ennek okát nyíltan meg is mondták a szüleimnek. Sárbogárdon Szabó Imre volt a gyülekezeti lelkészük. Utólag értettem meg, amikor előadást tartottam az életéről, hogy micsoda hit és alázat kellett ahhoz, hogy ilyen körülmények között valódi missziót tudjon végezni a feleségével, Éva nénivel.”

A könyvtár már gyerekkorában kiválasztott magának. „Kisiskolás voltam, amikor beiratkoztam a művelődési ház gyermekkönyvtárába a mosolygós, hosszú hajú könyvtáros néninél, és onnantól rendszeresen jártam oda. Otthon nem volt túl sok könyvünk, ezért a könyvtári könyveket kezdtem el falni: a pöttyös könyveket, a csíkos könyveket, majd a Delfin Könyveket. Így kezdődött. Azután a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárban végleg megpecsételődött a sorsom. Húgommal együtt ugyanis Debrecenben tanultunk tovább. Ott lettünk önállóak, ott találtunk igazán önmagunkra. Én ezt hatalmas szabadságként és lehetőségként éltem meg. Az ottani kórussal, a Kántussal is új világ nyílt számomra.”

Útmutatásként sokat segített neki a Nagykönyvtár akkori lelkész-igazgatója, Király László. „Elmondtam neki, hogy egyházi könyvtáros szeretnék lenni, mire azt felelte, hogy akkor első körben ne könyvtárosnak tanuljak, hanem teológiára jelentkezzek, mert az egyházi könyvtárak anyagaihoz erre a tudásra lesz szükségem, és csak később jelentkezzek könyvtár szakra. Megfogadtam a tanácsát, és jelentkeztem lelkészképzésre, hiszen akkor még másképpen nem lehetett teológiát tanulni” – magyarázta. Az érettségi szünetben egymásra találtak az egyik osztálytársával, aki később a férje lett, és szintén Kántus-tag volt. „Sokgyerekes lelkészcsaládból érkező, nagyon művelt és komoly zenei tudással rendelkező fiú volt. Diákszerelemként indult, de azóta is együtt vagyunk.”



A debreceni helyett a budapesti teológiát választotta, mert közelebb volt Sárbogárdhoz, és így gyakrabban meg tudta látogatni a családját. „Miután felvettek, máris a könyvtár felé kacsingattam. Szabó Julianna lelkész–művészettörténész, a Ráday Gyűjtemény munkatársa tudta ezt, ezért beajánlott az új igazgatóhoz, Benda Kálmánhoz, aki fiatal munkatársakat keresett maga mellé. Pákozdy László Márton dékánnak egy feltétele volt: kitűnő bizonyítvány, akkor engedélyezi, hogy a tanulás mellett délutánonként a könyvtárban szolgáljak. Könyvtárszerető tudós ember volt, az ő szemináriumi könyvtárából fejlődött tovább a mai KRE HTK Török Pál Kari Könyvtára.”

Benda Kálmán is elbeszélgetett vele erről. „Megígértem, hogy igyekszem kitűnő lenni. Először és utoljára sikerült is” – idézte fel a történteket. Ezek után Tóth Károly püspök jóvoltából lehetőséget kapott arra, hogy a könyvtárban exmisszusként dolgozzon. Így többet tudott segíteni az évfolyamtársainak is. „Benda Kálmán – vagy ahogyan mi hívtuk: Marci bácsi – neves világi tudós, de elkötelezett református lelkülettel igazi mentorunk volt. Kapacitált bennünket, fiatalokat arra, hogy publikáljunk, hogy nyelveket tanuljunk, és sokszor leült beszélgetni velünk. Olyan légkört teremtett, amelyben az ember fiatalként is jól érezte magát. Az ő biztatására végeztem el később az ELTE könyvtár szakát is, 1992-ben szereztem könyvtárosi diplomát.”

Kihívások és kegyelem
1985/86-ban Montpellier-ben volt ösztöndíjas, ahol az ottani protestáns szabadegyetem teológiájának a könyvtárosa kérte meg arra, hogy rendezze a raktárban elfekvő szakdolgozatokat. „Friss házas voltam, így nagyon egyedül éreztem magam a férjemtől távol. Sokat leveleztem a szintén külföldi ösztöndíjas évfolyamtársaimmal is, hogy enyhítsem a magányt. Utólag már látom a hasznát is az ott eltöltött időnek, és hálás vagyok érte az Úrnak. Például megismertem Párizst, a City-t a mai napig bejárom térkép nélkül. Rengeteg kiállítást megnéztem, amikor alkalmam volt rá, mert nagyon szeretem a művészettörténetet is. A Notre Dame monumentális méreteitől először féltem, de később arányaival és formáival elnyerte csodálatomat, a gyönyörű rózsaablakokról nem is szólva! Megsirattam, amikor tavaly leégett.”



Hamarosan édesanya lett, és mire befejezte a könyvtár szakot, már a második gyereke is megszületett. „Nem kaptam GYES-t, mert nem volt lelkészként társadalombiztosításom. A lakásrezsink éppen annyi volt, amennyi a férjem fizetése. Anyukám és nagymamám is özvegy volt, közös háztartásban éltek Sárbogárdon, és felajánlották, hogy költözzünk le hozzájuk. A férjem a munkája miatt nem jött velünk, így őt csak hétvégenként láttuk. Olvasószolgálatos munkatárs lettem a Madarász József Városi Könyvtárban két és fél évig. Napi négy órát dolgoztam délutánonként. Hasznos szakmai tapasztalat volt, mert teljesen más a közművelődési könyvtár struktúrája, mint az egyházié. Feladatul kaptam a Fejér megyei Levéltári Évkönyvek Sárbogárdra vonatkozó tanulmányainak katalogizálását – ez egyfajta analitikus feldolgozás.”

Értelmiségiek és egyszerű emberek is látogatták a könyvtárban, a kollégák is szeretettel fogadták. Tudták róla, hogy templomba jár és előadásokat tart a gyülekezetnek. Talán mindez hozzájárulhatott ahhoz, hogy amíg ott volt, a kollégái közül hárman is konfirmáltak. „Én nem akartam direkt térítő munkát folytatni közöttük. Egyébként sem tekintettem magamra teljes értékű lelkipásztorként. Bár felszenteltek, és előfordult, hogy lelkészi szolgálatot is végeztem, de én nem erre kaptam elhívást az Úrtól. Abban viszont hiszek, hogy az ember az életével is tud hatni másokra, nem csupán prédikációval.” Végül 1994-ben térhetett vissza könyvtárosként a Ráday Könyvtárba.

Benda Kálmán halálát személyes tragédiaként élte meg. „Nagyon nehezen találtam meg a helyemet egykori mentorom nélkül, és sokáig tartott, amíg belerázódtam az új helyzetbe. De rengeteget jelentett számomra az olvasók bizalma és az, hogy nagyon szerettem a munkahelyemet. Évszázadokon át összegyűjtött értékes anyagot, református és nemzeti kincset őrzünk, és nemcsak szolgáltatunk, hanem tudományos munkát is folytatunk: kutatunk és ismertetjük mindezt a hatalmas értéket.” Az ezutáni negyedszázadnyi időszakban sokat fejlődött és szépült a Ráday Gyűjtemény. A 2019. januári kollégiumi tűzeset azonban mindent megváltoztatott, és ismét vége szakadt a kegyelmi időszaknak.



„Az értékeink szerteszét szórattak, és ez annak ellenére szomorú, hogy biztonságos helyen vannak. A könyvtári állomány a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának törökbálinti raktárába került, az olvasószolgálatot az MTA épülete fogadta be. A Ráday Levéltár mindenestől a Budapest Fővárosi Levéltárban van a Teve utcában. Mányoki Ádám és id. Lucas Cranach felbecsülhetetlen értékű festményeit a Szépművészeti Múzeum őrzi. Az adminisztráció egy irodaházba költözött az Október 6. utcába. Egyedül a Bibliamúzeum maradt őrállóként a Ráday utcában” – írta idén márciusban a leégett kollégiumépületet elbúcsúztató összeállításunkban. Isten kegyelme azonban segített nekik talpra állni.

Rendelt időben
A Ráday utca után a törökbálinti raktár kezdetben igen szokatlan volt. „Tömörraktárat korábban csak szakmai napokon láttunk, most meg mi is ezt használjuk ott. Sokat tanulunk azonban az MTA-s könyvtárosoktól, akik nagyon együttérző, kedves kollégák. Most van időnk a régóta esedékes állományrevízióra is. Én az 1850 utáni állományt, az úgynevezett új könyveket nézem át, most éppen a közepes, azaz a 3-as jelzetűeket. Miközben végignézek minden egyes kötetet az elejétől kezdve, összefésülöm az első dokumentumot, azaz az írott törzskönyvet a katalógusban található törzslappal és az elektronikus adatbázissal. Ha kell, akkor nehéz szívvel, de selejtezek is. Az új helyünkre már rendezett állománnyal szeretnénk visszatérni.”

Csodálatos lélektani pillanatként élte meg, hogy pont most ítélték oda neki a Szinnyei József-díjat, amikor kezdte újra megtalálni magát a „száműzetésben”. „Az Úr rendezte el ezt így. A díj odaítélésekor a Prédikátor könyve 3. részének első verse jutott eszembe: »Mindennek rendelt ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.« Hatalmas megtiszteltetés, hogy engem erre méltónak tartottak, nemcsak az ajánlóim, mert az önmagában kevés lenne, hanem az a szakmai testület is, amely erről döntött. Visszaigazolva láttam mindazt, amit könyvtárosként az olvasókért, kutatókért, látogatókért, a könyvtárért tettem. Minden nehézség ellenére semmi sem volt hiábavaló. Ez a felismerés minden rosszat elfeledtetett velem, amit csak átéltem életem során.”



Mielőtt átvette volna a díjat a Pesti Vigadóban, még előző nap felkereste az emlékezés virágaival Benda Kálmán sírját. „Hálás vagyok Marci bácsinak, mert az elismerést neki is köszönhetem. Ez a díj nemcsak nekem szól, hanem nagyon sok korábbi és jelenlegi munkatársamnak is; tényleg mindegyikünk benne van ebben az elismerésben, csak én lettem nevesítve. Nem azért dolgozik az ember, hogy díjazzák, de a dicséret, egy-egy nemes gesztus, az elismerés jólesik. Persze, a legbüszkébb minden szakmai siker ellenére a gyerekeimre vagyok. Soha nem akartam karriert építeni, a családom élvezett előnyt mindenben. Az szokott valódi büszkeséggel eltölteni, ha érdemben tudok segíteni azoknak, akik hozzám fordulnak szakmai témában. Kudarcnak élem meg, ha ritkán, de előfordul, hogy nem találok anyagot egy-egy kéréshez.”

Pázmándi Ágnes továbbra is tele van munkákkal és tervekkel. „Szeretném befejezni a könyvemet, kiadni Somodi István peregrinációs iratait, amit az Országos Széchényi Könyvtár kézirattára őriz. Ő Sárospatakban végzett diákként, közel ötven évig volt bogárdi prédikátor, bejárta Európát, Utrechtben tanult, útleírásai szenzációsak. Egy részét már publikáltam a Bogárdi Szabó István püspök 60. születésnapjára megjelent Felelet a mondolatra című ünnepi kötetben. A másik nagy tervem, hogy a Sárbogárdi Múzeum Egyesület felkérésére a helytörténeti előadásaimból összeállított kötethez elkészüljenek a jegyzetek és egy részletes irodalomjegyzék.” Emellett elvállalta, hogy a Dunamelléki Református Egyházkerületben digitális formában összegyűjti a rendszerváltás után megjelent gyülekezeti hírleveleket, újságokat, kiadványokat.

„Mindig szoktam mondani, hogy ha sok pénzem és időm lenne, akkor lenne egy virágboltom, egy rövidáruboltom színes gombokkal és fonalakkal, meg egy könyv- és papírkereskedésem. Ezzel a hárommal szeretek ugyanis foglalkozni. A kreatív tevékenységek mindig vonzottak. Ha tehettem, mindenben kiéltem a kreativitásomat, például kiállítások és rendezvények összeállításában. De az előadások, tárlatvezetések és kihelyezett rendhagyó tanórák is adnak hozzá mozgásteret. Ez csodás dolog, és nagyon hálás vagyok érte! Szeretnék még sokat dolgozni, és visszatérni az új Rádayba, hogy ott fejezhessem majd be az aktív éveimet. Emellett rendelt ideje van most annak is, hogy az unokáimmal foglalkozzak.”



Könyvek között
Mindig fontos volt számára, hogy ha valaki bejött a Ráday Könyvtárba, akkor lássa azt, hogy ebben a közegben nem nézik vadidegennek. A látogatók részéről ez sokszor elvárás is. „Valahol missziós térnek gondoltam a könyvtárat annak ellenére, hogy ez „csak” egy szolgáltatás. Nemcsak kutatók, de gyülekezeti tagok is jártak hozzánk, akik sokszor kértek számukra megfelelő lelki olvasmányt vagy vallásos szépirodalmat. Fontos számomra a személyes kapcsolat. Szeretem megismerni a kutatókat és az olvasókat, mert akkor tudom igazán felmérni az igényeiket” – mondta. Arra törekszik, hogy a látogatók és a könyvek között is megszülethessen a találkozás. „Életre szóló élmény lehet a látogatónak egy ötszáz éves könyvet közelről látni, érezni az illatát! Egy ilyen élmény után az ember másként viszonyul a könyvekhez.”

A szakmája jövőjét azonban nem látja túl fényesen. „Anyagilag nem elég megbecsültek a könyvtárosok, és emiatt nem is vonzó munka ez a fiatalok számára. Aki ezt választotta, az szerelemből csinálja, akárcsak a levéltárosok és a muzeológusok. Az is kihívás a könyvtárosok számára, hogy a mai fiatalok másként viszonyulnak a könyvekhez, mint a mi korosztályunk. De az olvasás soha nem fog kimenni a divatból, és szerintem mindig szükség lesz papírkönyvre. Nagyszerű érzés volt látni a karantén után megnyíló Szabó Ervin Központi Könyvtár előtti kígyózó sorokat. A férjem mondta, hogy nem szabad elkeseredni, mert őt például mindig azért üldözték, mert olvasott. El kellett bújnia a templomtoronyba vagy a diófa tetejére a könyvekkel. Manapság a digitális kütyükkel teszik ezt a legtöbben, de ez is változni fog.”

Ezt a szakmát szeretni kell – vallja. „Hálás vagyok azért, hogy a hobbim egyben a hivatásom! Nagyon sokat jelent és megerősít, ha visszajelzést kapok. Őrzök például egy nagyon szép, kézzel írt levelet egy majdnem százéves bácsitól, aki ebben köszönte meg, hogy segítettem neki megtalálni egy 19. századi prédikációt Török Páltól, amelynek ő csak egy részletét ismerte. Rudabányáról is kaptam hasonlóan szívmelengető köszönetet egy múzeumigazgatótól, akinek a kedvéért a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban fotóztam be a keresett művet. Egy utalásban azt olvasta, hogy nálunk található a műemlékkönyvtárban, de hibás volt a hivatkozás, ezért megkerestem neki az „igazit”. Örülök, hogy lehetőségem és időm lehet arra, hogy előbbrevigyem olvasóink, kutatóink ügyét, legyen az egy diák vagy emeritus professzor. Ezért érdemes dolgozni! Hálás vagyok a 139. zsoltár 5. versének szavaival: »Minden oldalról körülfogtál [Uram], kezedet rajtam tartod.«”


Barna Bálint
Képek: Füle Tamás; Liziczai Réka; Barna Bálint; családi archívum