Mi motivál valakit arra, hogy rászoruló református diákokat, határon túli iskolákat és gyülekezeteket támogató alapítványt működtessen, és szívügye legyen a társadalmi felelősségvállalás? – kérdeztük Jókay Károlyt, a Fulbright Magyar-Amerikai Oktatási Csereprogram Bizottság ügyvezető igazgatóját és a Jókay Alapítvány alapítóját, Jókai Mór ükunokaöccsét. „Mindig is természetes volt a családom számára, hogy támogassa a rászorultakat, nemcsak apai, de anyai ágon is. Ezt nem kellett külön elmagyarázni nekünk, ebben nőttünk fel. A Jókay név is erre kötelez” – válaszolta Jókay Károly, akivel családjáról, személyes útjáról és a szemléletformálás fontosságáról beszélgettünk.

Örökség
Édesanyja és édesapja családja hasonló utat járt be a viharos huszadik század során: 1919-ben és 1944-45-ben is üldöztetést éltek át, a háború után az Egyesült Államokba menekültek, ahol helyi keresztyén felekezetek támogatták őket, és részt vettek az amerikai magyar emigráns közösség megszervezésében. „A Tanácsköztársaság idején apai nagyapámat bezárták más urakkal együtt Veszprémben. A parasztok szabadították ki őket, vasvillákkal kergették el a vörösöket. Nagyapám a felsőház tagja volt, ‘45 januárjában halt meg a szombathelyi kórház lebombázásakor. Apámat, Jókay Lajost ‘45-ben már halálosan megfenyegették. Gyalog menekült Ausztrián keresztül Münchenbe” – mesélte Jókay Károly.

Münchenben a kelet-európai menekülteket szétválasztották jókra és rosszakra. A magyarok utóbbihoz tartoztak, ezért csak lengyeleknek álcázva jutottak be menekülttáborba. „Apám mesélte, hogy az orosz titkosszolgálat az amerikaiak orra előtt csempészte ki a menekülttáborból azokat az oroszokat, akiket a gulágra akartak vinni. A tábor lakói azonban fellázadtak, és puszta kézzel támadtak a gépfegyveres ruszkikra. A katonai parancsnokot ez rádöbbentette a helyzet komolyságára, és kidobatta az oroszokat.” Jókay Lajos végül kijutott az Egyesült Államokba – a szóba jöhető lehetőségek közül azért oda, mert nem akart messze kerülni Európától, hogy könnyebben visszatérhessen Magyarországra.

„Édesanyám, Zoltáni Enikő 1934-ben Sátoraljaújhelyen született, anyai oldalon a Szent-Györgyi, egy Zemplén vármegyei dzsentri családba. Ide is húz a szívem. A sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeumban meg is találtam dédapám jegyzői aláírását egy anyakönyvi kivonaton. Róla kaptam második keresztnevemet, a Zoltánt. A Zoltáni család még a kilencszázas évek elején jött át Erdélyből, ahol lelkészek voltak generációkon át. Régi álmuk volt, hogy visszaköltözzenek, ez 1940 őszén meg is történt. Nagyapám a kolozsvári kultúrmérnöki hivatal élére került mint magyar királyi hivatalnok. Mindössze négy évet maradtak ott, mert 1944 augusztusában menekülniük kellett, akárcsak 1919-ben. Földönfutóvá lettek, de Isten kegyelme végig kísérte őket.”

A család marhavagonnal menekült át a Dunántúlon. „Menet közben nagymamám leszállt szülni, ott jött világra a nagynéném. Valaki lefizette a mozdonyvezetőt, hogy várják meg őket, így vissza tudtak szállni. Közben bombázták is a vonatot.” Végül kijutottak Németországba, ahol pincékben, padlásokon voltak elszállásolva bő 4 évig.

1949-ben már Amerikában voltak, a chicagói presbiteriánus gyülekezet támogatta az egész családot, a négyévesektől kezdve a dédszülőkig.

„A szüleim 1956-ban találkoztak Chicagóban, amikor a háború után kivándoroltak tüntetéseket szerveztek. Az ötvenhatosok akkor még nem érkeztek meg. Anyám gépelte be a petíciót a szenátoroknak, van is erről fotó.”

Jókay Károly ebbe a világba született bele 1963-ban, éppen Jókai Mór születésnapján. Húgaival együtt emigrációban nőtt fel, amelynek meghatározó része volt a cserkészet, a magyar iskola, a magyar bálok, a gyülekezet, az önkéntesség. 1975-77 között a Burg Kastl Magyar Gimnáziumba járt, ahol a tanítói jó része Magyarországról elűzött szerzetes és apáca volt.

„A vasárnapi családi ebédek témája mindig az volt, hogy mi lesz, ha Magyarország felszabadul. Negyven éven át vágyakoztunk erre. Teljesen valószínűtlen, amit a családom átélt. De túléltük, és nem tagadhatjuk meg a múltat. Ezt az örökséget nekem is vállalni kell, nincs más választásom. Belső indíttatásból, nem külső nyomásra.”

Útkeresés
Az egyetemen közgazdaságtant és politológiát tanult, hogy elmondja a világnak, milyen szörnyű dolgok történnek a Kárpát-medencében, hogy a térség szószólója legyen. Mire azonban befejezte a doktorátust, addigra összeomlott a szovjet blokk.
„Emigránsokból diaszpórává váltunk. A világeseményeknek csak tanúi voltunk, nem tudtuk befolyásolni őket” – fogalmazott. Édesapja 1992-ben látogatott vissza Magyarországra, hogy egykori pápai refis diákként részt vegyen érettségi találkozóján. Nem sokkal azután derült ki, hogy hasnyálmirigyrákja van. 1993-ban halt meg. Végakaratának megfelelően családja alapítványt hozott létre Amerikában a Pápai Református Gimnázium támogatására.

Jókay Károly 1994-ben került vissza Magyarországra egy ösztöndíjnak köszönhetően, végül végleg itt maradt. „Egy napot sem tanítottam politológiát, pedig erre készültem, de korábbi terveim aktualitásukat vesztették. Így az önkormányzati szektor problémáival kezdtem el foglalkozni, például környezetvédelmi kérdésekkel. Két évig a Belügyminisztérium önkormányzati részlegén voltam, utána három évig egy-egy amerikai projekten dolgoztam. Mellette vittük az amerikai alapítvány ügyét.” Ezután élete mélyponthoz érkezett: egy ideig nem volt munkája, első feleségétől elvált, a gyerekeit ritkábban látta, és bizonytalan volt afelől, mit kellene magával kezdenie. Ekkor történt, hogy egy éjjel különös álmot látott.

„Felhők között voltam. Megjelent egy alak fehér köntösben: a ‘89-ben meghalt Zoltáni nagyapám volt, akivel nagyon mély lelki kapcsolatom volt. Megszólítottam azzal, hogy mit tegyek ebben a lehetetlen helyzetben. Nem mondott semmit, de volt nála egy vekni kenyér, azt szó nélkül odaadta. Felébredtem, és éreztem, hogy ez valami fontos üzenet, de gondolkodnom kellett azon, hogy mit jelent. Azóta sem volt ilyen álmom. A múltam kenyeret ad nekem, a kenyerem a múltamból származik. Meg kellett fejtenem, hogy megtudjam, mit kell tennem. Rájöttem, hogy össze kell magam szednem, és olyan ismerősökkel kellene ismét kapcsolatba kerülnöm, akikkel rég nem beszéltem.” Így is tett, és ez segített rajta.

Ezután sokat járt a Balkánon, egyik projektje jött a másik után. Újranősült, és újabb gyerekei születtek. A CEU-n oktatott óraadóként, önkormányzati-pénzügyi kérdésekkel foglalkozott. 2003-ban újraalapította testvéreivel az addig Amerikában működő Jókay Alapítványt, ezúttal Magyarországon. 2012-ben pedig a körülmények váratlanul kedvező együttállásának köszönhetően a Fulbright Magyar-Amerikai Oktatási Csereprogram Bizottság ügyvezető igazgatója lett. „Mindig megtaláltak engem azok a feladatok, amelyekre pont én voltam a megfelelő személy a megfelelő időben, de ezekre általában csak utólag döbbentem rá. Ahogyan az összefüggések és sorszerűségek is utólag derülnek ki számomra.”

Kálvinista, puritán gondolkodása segíti abban, hogy bele tudjon állni döntési helyzetekbe, és vállalja a felelősséget. „Egyszerűen vannak olyan pillanatok, amikor ki kell állni, és nem megtagadni saját magamat. Én ebben hiszek. Inkább őszintén feltárom a helyzetemet, és kockáztatok. És sokszor előfordul, hogy azt mondom magamnak: ha én nem oldom meg, akkor ki? Volt néhány ilyen döntés az életben, és ez a hozzáállásom eddig mindig segített. Ahogy Luther is fogalmazott: itt állok, másként nem tehetek. Bár ez meggyőződésem szerint mind a protestáns hátteremből ered, de az is hozzájárulhatott, hogy gyerekkoromban gyakran kellett kisebbségnek érezni magam, és ki kellett állnom magamért.”

Küldetésben
Ennek a hozzáállásnak van hátulütője is: aki így gondolkodik, sokszor minden ügyet elvállal, nem tud nemet mondani. Ez kiégéshez vezethet. „Amikor a Jókay Alapítványt újra kellett alapítani Magyarországon, eldöntöttem, hogy csak néhány céllal foglalkozunk folyamatosan. Néha besegíthetünk máshol is, de nem tudunk mindenbe beleállni. Alapelvünk: keveset harapni, de mindent megköszönni. Legyünk hálásak azért, hogy tudunk adni valamennyit, és gondoskodjunk arról, hogy ez a jövőben is így maradjon! A tálentumokat kell fialtatni és a tehetséges embereket meggyőzni arról, hogy igenis tehetségesek, majd továbblendíteni őket, és a sikereinek örülni” – vallja Jókay Károly, aki név szerint is ismeri az adakozókat.

Pápán minden évben támogatják 3-4 diák kollégiumi díjait és egyéb költségeit. „A történelem és földrajz szakos tanárok, valamint az osztályfőnökök választják ki azokat a nehéz helyzetben lévő, falusi fiatalokat, akiknek legalább jó az átlaguk, és jelesek történelemből és földrajzból, mert édesapámnak ezek voltak a kedvenc tantárgyai. Fontos szempont, hogy a támogatásnak legyen mérhető, megfigyelhető hatása, például fotó, beszámoló. Évente kétszer-háromszor személyesen is elbeszélgetek a diákokkal, tanárokkal. Reméljük, hogy mások is követik a példánkat. Akinek több adatott, attól többet várnak el, így bízunk benne, hogy egyszer majd az egykori támogatottak is továbbadnak abból, amit kaptak.”

Az alapítvány emellett célul tűzte ki néhány határon túli intézmény megsegítését is. Kalotaszegen Magyarvista, Sárvásár és Nyárszó kap minden évben anyagi támogatást. „Anyai oldalon egy nagynéném családja onnan származott, ezért végakaratához híven a sárvásári-nyárszói gyülekezet számára szoktunk gyűjteni. Volt, hogy közösségi házat újítottak fel, ablakot cseréltek, nyári táborba vagy színházba vitték a gyerekeket. Élő kapcsolatunk van az ottani lelkészházaspárral. Magyarvistán pedig a Kalotavár felújításához gyűjtünk pénzt. A harmadik fő célunk a Técsői Magyar Gimnázium támogatása és segélyek szállítása Kárpátaljára, más szervezetekkel együttműködve.”

Sok emberrel találkozik a munkája során is, és gyakran összeérnek a szálak: kiderülnek ismerősökről, hogy az öntevékeny embereknek mind van egy-két kedvenc alapítványa, egyesülete. „A hasonló célok összekötnek minket. A roma szakkollégiumok Fulbright általi támogatása például onnan ered, hogy a valaha szintén Burg Kastlba járó Kiss Ulrich jezsuita atya egyszer bemutatott Feledy Botondnak, a Szent Ignác Roma Szakkollégium rektorának. Nincsenek véletlenek.” Fel is teszi magának néha a kérdést, hogy meddig fog tartani ez a rengeteg jó, ami kiárad rá. „Könnyű addig hálásnak lenni, amíg jól megy a sorunk. De ha rosszra fordulna valami, mennyire fogom azt elfogadni? Hálás maradok-e az áldásokért?”

„A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk. Ezért tehát, amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.” Ez a Galatákhoz írt levélből vett idézet szerepel az alapítvány bemutatkozó szóróanyagán. Jókay Károly éppen az elhívásokról szóló igeszakaszokat olvasta egy előadására készülve, amikor ráakadt erre a részre. „Ilyen sűrűn, ilyen tömören még senki nem foglalta össze mindazt, ami a tevékenységünk lényege. Sokszor utólag, évekkel vagy évtizedekkel később találok rá egy-egy általam átélt helyzet bibliai megfogalmazására. Erre az idézetre is ötvenhat évesen bukkantam csak rá.”

Szemléletformálás
Ezt a szemléletet továbbadni csak egyféleképpen lehet: példamutatással. „Akinek van szeme a látásra, az észreveszi. El kell vetni a magot, és ki kell várni, amíg kihajt belőle valami. Ez évekig tart, de gondolni kell a jövőre, ezért van már két előre kijelölt utódom is, Kinga húgom és Eszter lányom. Az ügyvédem furcsállta is, hogy még az utódnak az utódját is kinevezem. De láttam én már sok alapítványt és civil szervezetet szétesni, mert a nyolcvan év feletti öregúr nem intézte el, hogy legyen, aki átveszi a feladatát. Szembe kell nézni a tényekkel, hogy bármi történhet velem, és felelőtlenség lenne részemről, ha erre nem számítanék. A többit meg Istenre bízom” – tette hozzá.

Jókay Károly a következő szavakkal foglalta össze édesapja hitvallással felérő chicagói búcsúbeszédét: „Azt mondta: »Kálvinista vagyok. Az élet egy út, és egyszer vége lesz. Végig kell menni rajta. Nem szabad nyavalyogni, nem szabad panaszkodni, csinálni kell. El kell fogadni a sorsunkat.« Mindezt évtizedekkel később értettem meg. Volt valami alapvető erő apámban és körülötte, amit nem közvetlenül adott át nekünk, hanem hosszú folyamat során. Kemény utat járt végig, és sosem hallottam panaszkodni. Húszéves korában örökölhetett volna kétezer holdat. Aztán mindent elveszített: apja meghalt, anyját ott kellett hagynia, az öccse eltűnt valahol a nyugati fronton, ő maga nem tudta, hogy vele mi lesz, és el kellett indulni. És ő végigcsinálta. Ez döbbenet. Én vajon képes lennék erre?”

„Apám mesélte, hogy karácsony este az ő feladatuk volt ajándékot készíteni a gazdasági cselédek gyerekeinek, akikkel együtt játszottak. Hozzájuk csak azután jött az angyalka, amikor ők már átadták az ajándékaikat. Nagyapám pedig mindenkinek hizlalt disznót adott karácsonyra. És ez teljesen természetes volt. Nem mondta nekik senki, hogy elvárják tőlük.” A családban mindenki érezte, hogy ez a felelősségük. „Amikor 10-11 éves voltam, megkérdeztem apámat, hogy az emigráns közösségben miért mi csinálunk mindig mindent. Azt felelte: azért, mert Jókaynak hívnak. Ezt próbálom a fiataloknak is átadni: nem te állsz be a sor elejére, hanem te vagy leghátul. És akkor eszel, ha már mindenki kapott.”

Fotók: Füle Tamás; családi archívum