Az erdélyi zsákfaluban létrejött lelki oázisról már írtam, most megnéztem, hogy mi van a papné könyvespolcán, amire felépülhetett egy nemzedék jövője.
Mike Edithet már a tanítóképző főiskolán tudatosan készítették arra, hogy népnevelő legyen. Hogy mennyire az lett, azt fogom elmondani.
Először csak messziről figyeltem, hogy volt részese az önfeledt játéknak, amikor Lázár Ervin Hapci királyát dramatizálták a fiatal felnőttekkel együtt, s csak utána kérdeztem, mi van az évtizedek óta tartó kitartó szolgálatkészséggel párosuló játékosság mögött.

A Visky-örökség
Visky Ferenc életének és szolgálatának lelki hullámveréséből jutott Edithnek is „másodkézből” a zilahi közösségben, ahol hitre jutott. Konfirmációi oktatást éppen elkezdő fiatalként, egy nyári táborban, ahová pesztraként érkezett, találkozott élő hitű embereken keresztül az élő Jézus Krisztussal.

„Erdélyben a magyarságunk része, hogy a református családokban minden gyereket megkeresztelnek és megkonfirmáltatnak, a család pedig egyházfenntartó tagja a helyi gyülekezetnek, dacára annak, hogy esetleg még ünnepekkor sem lépi át a templom küszöbét.
Engem is megtanítottak imádkozni, soha nem hallottam otthon istenellenes szavakat, de a szüleimnek nem volt élő kapcsolatuk Jézus Krisztussal” – hangsúlyozza Edith.
„Nekem új volt abban a táborban, hogy vannak emberek, akik komolyan foglalkoznak Isten dolgaival, és úgy töltenek el napokat, hogy Jézus van a középpontban. Láttam, hogy másképp élnek, másképp beszélgetnek, más az értékrendjük. Ezt rögtön megéreztem azokban az első napokban, amikor a gyerekeikre vigyáztam. Láttam, hogy nem csak maguknak élnek, hanem nagyon fontos nekik a közösség. Az én szüleimnek is volt baráti köre, akikkel összejártak és őszintén szerették egymást, de összehasonlítva a kettőt, mégis kicsit öncélú szórakozásnak láttam.”

Edith nem egy perifériára szorult, komplexusokkal küzdő lányka volt, mégis a táborban, ahová pesztraként érkezett, megfordult az élete.

„Isten úgy munkálkodott bennem, hogy minden bibliai történetet magamba szívtam és elhittem a bibliai igazságokat. Megelevenedtek előttem Jézus gyógyítástörténetei, kezdtem úgy látni az életemet, hogy Isten embereket rendelt mellém, akik hozzá vittek.
Ezután már én vittem tovább a szüleimnek a jó hírt, hogy Isten szólhat hozzánk személyesen az Igéjén keresztül.”

Edith olyan közösségben találkozott Jézus Krisztussal, amelyben ott voltak Visky Ferenc református igehirdető lelkiségének nyomai, majd huszonegy évesen már férjével együtt éppen arra a szolgálati helyre került, ahonnan Visky Ferencet elhurcolták és a családját kitelepítették.
Ez volt Magyarkéc, egy erdélyi zsákfalu.

A zsákfalu nem a vég
Amikor az első élményekről kérdeztem, Edith nagyon őszintén mondta el, hogy friss házasként, tehetős, polgári családból származó városi lányként a húszas évei elején egy zsákfaluba kikerülni semmiképp nem volt könnyű, bár valós időben megélve nem látta tragikusnak, csak utólag érezte, mennyire megkeményítették ezek az évek.
„Nem tudom, hogy érted-e, amiről beszélek. Ez nem csak annak a lelki vákuumnak a sokkja volt, amiben egyik napról a másikra találtuk magunkat. Nagyon sok nehézséggel néztünk szembe az elején” – érzékenyül el. „Képzeld el, hogy két városi gyerek egy romhalmaz parókián találja magát, ahol nemhogy fürdőszoba, még udvari árnyékszék sem volt. Viszont nagyon lelkesek voltunk.”
Lázadás és mérlegelés nélkül fogadta el a fiatal lelkész házaspár azt a szolgálati helyet, ahol korábban tíz éven keresztül nem volt lelkész. Pedig a lelki és fizikai körülmények sem ágyaztak meg a gyümölcsöző szolgálatnak, sőt! Edith a helyi iskolában, a sovén, román igazgató vezetése alatt kezdett tanítani összevont osztályban, ezzel korábban még nem találkozott. Amellett, hogy nagyon sok keserűséget okozott neki az iskola, ezen keresztül mégis volt lehetősége megismerni és elérni a falubeli gyerekeket. Velük kezdtek el foglalkozni, belőlük lettek az első ifiseik később.

Mit jelentett az a romos parókia, egyetlen szobája a magyarkéci gyerekeknek akkoriban? Mindent.
„Vallásórán kívül gyerekklubot is indítottunk. Ezek a gyerekek olyan elzártan éltek, hogy éreztük, hogy minden eszközzel segíteni szeretnénk nekik, hogy esélyük legyen rálátni a világra. Elkezdtem nekik meséket olvasni, Weöres Sándor- és Kányádi-verseket tanítottam, sokat énekeltünk, rengeteg verset a férjem zenésített meg. Annyira elmaradott volt a falu, hogy társasjátékokat sem ismertek, úgyhogy rengeteget játszottunk velük. Tanítottuk őket szépen, helyesen beszélni, színjátékokat adtunk elő az ünnepeken, táborokba, lelkialkalmakra vittük őket, hogy ismerkedjenek, szocializálódjanak, mert zárkózottak, szégyenlősek voltak, korlátozott lehetőségekkel.”

A fiatal lelkészházaspár lelki bázisa továbbra is a zilahi közösség volt. Sokáig rájuk számíthattak a fizikai és lelki munkában egyaránt. „Akkor maradtak el, amikor kinevelődött az első szolgáló generáció a magyarkéci gyülekezetben – velük lett először lelki közösségünk” – mondja Edith.
 

Gyerekbolondként – gyermektelenül?
Edith életének két fontos területén látta eltéveszthetetlenül Isten keze nyomát, s itt meg kell jegyeznem, az, hogy „gyerekbolond” volt, saját és mások életének is áldásforrása lett.

Gyerekfelügyeletet vállalt – és Jézussal találkozott. Gyerekfelügyeletet vállalt – és vonzódni kezdett hozzá a sokak által körülrajongott teológus fiú.
„Sokáig imádkoztam érte, de semmit nem tettem ezen kívül. Pali azt mondta, akkor figyelt föl rám, amikor ifisként gyerekfelügyeletet végeztem a vasárnapi istentiszteletek ideje alatt. Amikor komolyra fordult a kapcsolatunk, lelkes voltam a gondolattól, hogy papnéként több alkalmam nyílik majd a szolgálatra. Bennem ugyanis úgy élt a keresztyén ember, mint aki szolgál – gyerekekkel foglalkozni pedig a legvagányabb szolgálat szerintem.”

A házasságkötést követően viszont nagyon hamar kiderült, hogy Edithnek saját gyermeke mesterséges úton sem lehet. Isten erre a hiányra is határozottan válaszolt.

„Nagyon naiv voltam akkoriban, egy kézzel írt kérvényt adtam be a gyámügyhöz, hogy szeretnénk örökbe fogadni egy gyermeket. Ami történt, az még a naivitásomat is felülmúlta: három hét múlva telefonáltak, hogy van egy kislány, nézzük meg. És hozzánk került Nóra.”

Pedagógusként Edith pontosan tudta, hogy fontos lenne, hogy Nórának legyen testvére, mégis ódzkodott az újabb örökbefogadástól, az első áldásai ellenére is. Úgy érezte, nem tudna elfogadni például sérült gyermeket. „Azt mondtam, hogyha Isten ad nekünk még egy gyermeket, nem fogok tiltakozni, de nem vagyok hajlandó lépéseket tenni érte. Ilyen merész kijelentésem sem előtte, sem azóta nem volt, de az Úr valóban tálcán kínálta fel Mártonkát. Még csak hasonlót sem éltem meg egész életemben.”

Először egy margittai ismerős kereste meg a házaspárt, hogy hallotta, hogy született egy kisfiú, és rájuk gondolt, hátha örökbe tudnák fogadni. Másnap már a kórház igazgatónője telefonált, hogy itt van egy újszülött…. Harmadnap a baptista lelkész felesége jelentkezett, aki a gyámügynél dolgozott, hogy segítene az ügy bürokratikus részének előre mozdításában – Isten mindenkit megmozgatott, hogy Edith eltéveszthetetlenül felismerje a valóban tálcán kínált lehetőséget.

A családi élet őrzése a gyerekekkel vált fontossá Edith számára. „Nóra érkezése után is még néhány évig a mi életünk azonos volt a gyülekezeti élettel. A férjemnek természetes volt, hogy a gyülekezeti munkában ketten állunk, teljes erővel – viszont a gyerekeink engem a harmónia megtalálására ösztönöztek. Ebben az segített, hogy idővel valóban lettek szolgálók a gyülekezetben, volt kinek átadni a feladataimat, a gyermekmunkát is például. Ma is sok mindent végzek a gyülekezetben, de egészen más, hogy csak egy láncszem vagyok és nem maga a lánc.”

Átalakuló szerepek – közönségből közösség
Edith az áldások ellenére sem nagyon szeret visszaemlékezni a kezdeti időkre. Huszonegy évesen lett tiszteletes asszony és vállalt felelősséget a rábízottakért a gyülekezetben és az iskolában egyaránt. „Az őszinteség az erényem, de ez lett a gyengeségem is, bár sokat dolgoztam már ezen. Abban is meg kellett találnom az egyensúlyt, hogy azok a kicsi gyerekek, akiket tanítottam, később ifisek, aztán munkatársak lettek. Nem kezelhettem őket ugyanúgy. Ebben segített az, hogy valóban kézbe vették az ifit, nem kellett mindig vezető szerepben lennem és a hitben egyenlőek lettünk” – vall a küzdelmek és győzelmek között átalakuló szerepeiről.

Negyedszázad és a Mike házaspár szolgálata alatt lelki oázis, református sziget épült Magyarkécen. „Végig azt éreztük mindketten, hogy ez nem a mi munkánk. Isten tényleg csak felhasznált, de semmi érdemünk nincs ebben. Ő mindig kirendelte a megfelelő embereket és körülményeket. Olykor csak egészen kicsi dolgot, ami tovább vitt és lelkesíteni tudott” – mondja Edith, s a szavait a könnyei hitelesítik.

Felújított templom, újjáépült parókia, gyülekezeti ház, délutáni iskola a falubeli roma gyerekeknek, nappali foglalkoztató az időseknek, megújult udvar és kert, szociális konyha és pékség…. Dacára a látványos épületeknek, Edith az emberekért, az élő kövekért hálás leginkább.
„Nagyon fontosak a kis öregjeink is, akik annak idején támogatóan mellénk álltak. A legelső ifiseink közül nagyon sokan elkerültek már, de nem szakadt meg a kapcsolat senkivel. Kísérjük őket továbbra is, büszkék vagyunk rájuk, mert rendezett életük lett, szívesen járnak haza. Van közülük, aki egyetemen tanít, s ez nemcsak azért nagy szó, mert első generációs értelmiségi, hanem mert minden elfoglaltsága ellenére havonta egyszer itthon van és gyerekszolgálatot vállal. De mindegyikőjük nagyon szolgálatkész. Akik itthon maradtak, aktívan bekapcsolódtak a gyülekezet életébe. Arra is nagyon büszke vagyok, hogy a kéci lányok hívő embereket választottak házastársul. Nagy örömmel fogadjuk a ’lelki unokáinkat’, akik sorban érkeznek. Most már messze túlszárnyaltak minket. Olyan ügyesek, tényleg” – mondja szeretettel mosolyogva.

Az egykori romos parókia falára szerelt könyvespolc egy fiatal generáció műveltségének forrása lett és segített megkapaszkodni az Isten kezében.

Mike Edith polcáról: 

• Lázár Ervin, Hapci király, Helikon Kiadó, Budapest, 2014.
• Lázár Ervin, A Négyszögletű Kerekerdő, Móra Kiadó, Budapest, 2018.
• Lázár Ervin, A Hétfejű Tündér, Móra Kiadó, Budapest, 1977.
• Lázár Ervin, Bab Berci kalandjai, Osiris Kiadó, Budapest, 2004.
• Kányádi Sándor, Az elveszett követ, Cartaphillus Kiadó, 2010. 
• Weöres Sándor, Ha a világ rigó lenne, Móra Kiadó, Budapest, 2024.

Fotó: Gergely Ruben