Ünnepi, vidám és megható pillanatok tanúi lehettek, akik az üllői református templomban gyűltek össze július 3-án. Szűk három évtizedig tartó korszak zárult le, a gyülekezet vezető lelkipásztor asszonya nyugdíjba vonult, és az ünnepi istentiszteleten - a Délpesti Református Egyházmegyében nem megszokott módon - a lelkész jelképesen visszaadta a beiktatáskor átvett templomkulcsot és gyülekezeti pecsétet. Hosszú volt az út, amelyen Kun Mária a nagykunsági Kunmadarasról indulva Baranyán, Hollandián és Bács-Kiskun megyén át végül eljutott a főváros szomszédságában található Üllőre.

A vasárnap délutáni kibocsájtó istentisztelet után találkoztunk. Sok-sok dobozt láttam a gyülekezeti teremben és a parókián, a tárgyak, amelyek hosszú évekig nyugalomban voltak, most gyors összepakolásra vártak. Nem egyszerű feladat több mint ötezer könyvet összerendezni, márpedig Kun Mária könyvtára legalább ennyi kötetből áll. A lelkész asszony mégis a tőle megszokott mosollyal és nyugalommal fogadott, a költözés okozta idegeskedés legkisebb jelét sem mutatva.

Az első és az utolsó
Először a „friss élményről” kérdeztem, arról, hogyan élte meg utolsó hivatalos szolgálati napját Üllőn. Első szava a meghatódottság volt, és mint kiderült, délelőtt férjével, Marjovszky Tiborral közösen szolgáltak az istentiszteleten, ahol Mária három gyermeket is megkeresztelt. Gyönyörű fejezetzárás ez, és a választott igeszakasz pontosan ugyanaz volt, mint a legelső, Üllőn tartott istentiszteletkor. A keretek hangsúlyosak az életében, a kibocsájtó istentiszteleten szóba került a legelső üllői presbiteri gyűléskor felolvasott ige a 37. zsoltárból: „Vigyázz, hogy feddhetetlen légy, ügyelj, hogy becsületes maradj, mert a jövő a béke emberévé.”

Kun Mária szívesen emlékezett vissza gyermekkorára, a kunmadarasi évekre, amelyek a becsületes élet táptalajául szolgáltak. Nem lelkészcsaládból származik, édesapja vízműkezelő, édesanyja boltvezető volt, a család a nagyobb ünnepekkor ment el a helyi református templomba.
„A házunktól nem messze lakott egy lány, aki először hívott el gyermekórára, vele a mai napig tartom a kapcsolatot. Édesanyja mély hitű asszonyként értem is gyakran imádkozott, az ő példája által értettem meg, mennyire fontos a másokért mondott közbenjáró imádság.”

Ez a közbenjárás személyes hitének és elhívásának is áldott hátteret adott. Konfirmandus korában egy előadás során Elizeus szerepét osztották rá, a hitéhez hű prófétáét, aki sok csodát élt át. Mindig titokzatos, Isten hogyan választja ki a szolgáit, Kun Mária megosztott egy meghatározó gyermekkori élményt ezzel kapcsolatban.

A titokzatos lépcső
„Kicsiként megtanultam, a templomban csöndben kell figyelni a lelkész bácsit, aki az istentisztelet alatt kis időre eltűnik, amíg felsétál a szószékhez vezető lépcsőn. Úgy képzeltem, hogy amikor ezen a lépcsőn halad, Istennel találkozik, és utána elmondja nekünk, mit mondott neki a Teremtő. Később, közvetlenül a konfirmációm előtt engem kértek meg a szószék feldíszítésére. Bevallom, csalódtam, amikor először mentem fel azon a bizonyos lépcsőn, felnyílt a titok, amiről fantáziáltam. Ekkor értettem meg, hogy amit nem látunk, annak is rendezettnek és Istennek tetszőnek kell lenni – ez a gondolat az istenképem alakulásában is meghatározó volt.”

Nem gondolta fiatalként, hogy teológiára jelentkezzen, ahogy a titokzatos lépcsőt, úgy személyes jövőjét is másként képzelte el. Önmagát „konok kunnak” tartja, de amikor megértette, Isten más útra hívja, engedett neki. Egyik első bátor hitvallása az volt, amikor az általános iskolában felvállalta, hogy konfirmációs felkészítőre jár: büntetésképpen azzal fenyegették meg, hogy magatartásjegye nem lehet jobb közepesnél. Az iskola végül nem szankcionálta őt.

„Nem tartottam magam kiemelkedő hitvallónak, de sohasem ijesztett meg, ha szankcionálni akartak a hitem miatt. Őszinteségre neveltek minket, ez a pályaválasztáskor különösen is fontossá vált. Szóba került a Zeneakadémia, dolgoztam hanglemezboltban és csontgyűjteménytárosként is. Ekkor már rendszeres bibliaolvasó voltam, később egy ifjúsági konferencián fogalmaztam meg, micsoda ajándék, hogy bibliai nevet kaptam. Mária, a Mester itt van és hív téged – olvastam az evangéliumi mondatot. Megdöbbentett ez, nem tudtam, honnan ismer a Mester, és mit szeretne tőlem. Végül egy régészeti ásatáson mondtam ki először: tudom, hogy Istennek más terve van az életemmel.”

Fontossági sorrend
Nem hőkölt vissza attól, hogy nőként jelentkezzen a teológiára. Mint mesélte, egyesek finoman arra próbálták rávezetni, hogy háttérfeladatokat vállaljon és ne legyen gyülekezetvezető. Irodai, gyors- és gépíró munkát is javasoltak, de tudta, egészen más területre kapta küldetését. Egy nőnek, mint mondta, nemcsak a lelkészi szolgálatban, hanem más területeken is háromszor annyit kell teljesítenie, hogy észrevegyék, ez a munkájához való hozzáállását is meghatározta.

Sokkal inkább kapcsolatápolásra hivatott, ez akkor is igaz, ha nem mindig ő a kezdeményező fél. „Nem véletlenül hívnak Máriának és nem Mártának. Szeretek csendben figyelni, akkor szólok, amikor úgy érzem, muszáj, magamról is ritkán beszélek. Sokkal inkább arra a kapcsolatra hívom fel a figyelmet, ami meghatározza, ki vagyok. A fontossági sorrendben Isten és az ember előbbre kell, hogy kerüljön, mint a papír, a fizikai környezet; nem szeretem a rendetlenséget, de tudnom kell, mi az elsődleges.”

Ezek a mondatai is nyugalmat sugároztak, ahogy az is, mikor elmondta, szeret teret hagyni másoknak. Szabad akaratról beszélt, Isten embert terelgető és nem elnyomó attitűdjéről, arról, hogy engedőnek kell lennünk Istennel szemben, és ez minta lehet emberi kapcsolatainkban is.

Falvakban, Nyugaton, a Duna mellett
Fontos tanulási tér volt ebben a nyolcvanas évekbeli Baranya, amely lelkészi szolgálatának kezdeti időszakát jelentette. Férjével, Tiborral közösen ingáztak az apró falvak között, közben lehetőség nyílt hollandiai ösztöndíjra is, amellyel mindketten éltek, bár nem egyidőben.
Míg férje Diósviszlón és környékén látta el a lelkészi feladatokat, Mária Harkányban helyettesített, valamint Bisse–Garé–Turony–Csarnótán szolgált. 

„Itt tanultunk meg alkalmazkodni az adott helyhez, körülményekhez, ehhez nélkülözhetetlen volt a rugalmasság, mint képesség. Nyitott, tisztelettudó emberekkel találkoztunk, akik közül kevesen voltak rendszeres templomba járók, de ez nem vette el kedvünket a szolgálattól. A hidasi szolgálati éveket külön is kiemelném. Hidason az oda betelepült bukovinai székelyek bizalmára és szeretetére ma is szívesen emlékszünk, ők a bizalom és az előzékenység terén mindig egy lépéssel előttünk jártak.”

A hollandiai Kampen meghatározó volt tudományos pályájának elindulásában. Mint mesélte, az ott tapasztalt kutatói alaposság, a nagyon kötött napi rutin és a barátságos kommunikáció későbbi oktatói munkásságára is mély hatást gyakorolt. Fontosnak tartja, hogy amit oktat, arról átélt élményként is beszámolhasson, erre a lelkészi szolgálat hitelességi alapjaként is tekint. A tudományos pálya, mint mondta, „csak úgy jött”, adódott a lehetőség és megragadta azt.

Baranya és Hollandia után néhány évre Bajára kerültek, ahol férjét választották a gyülekezet vezetőjének, Mária ekkor Gara–Vaskút–Csátalján szolgált. Különleges időszak, amelyben két gyermekáldást is átéltek. Tibor ekkor már rendszeresen járt fel tanítani a budapesti teológiára, ahol választás elé állították: vagy oktat, vagy gyülekezetet vezet. Ekkor merült fel, hogy földrajzilag közelebbi helyet keressenek a fővároshoz, a meghívás Üllőről érkezett 1993-ban. Férje az egyetemi tanítást, Mária a gyülekezeti lelkészséget és a tanítást választotta.

Egészen más terepen
Mint mesélte, a Pest megyei település egészen más terepet jelentett, mint amivel addigi szolgálata során találkozott. Mikor a legnagyobb kihívásról kérdeztem, a feszültségek kezelését mondta, a kapcsolati küzdelmeket, amelyek végül megerősítették hivatástudatát. Nem keményedett meg a szíve, mint mondta, megőrizte megoldáscentrikus habitusát. Nagyon sok gyümölcsét tapasztalta szerteágazó szolgálatának, a „kosárból” épp az emberi kapcsolatokat emelte ki.

„Az őszinte beszélgetések – például a lelkigondozás, a jegyesoktatás, a felnőtt konfirmáció vagy az ifióra során – valódi gyümölcsök. Akik bizalommal fordultak hozzám, tudták, még a férjemmel sem osztom meg a bizalmas beszélgetéseket. Nyitott voltam, törekedtem és ma is törekszem arra, hogy nyitott maradjak.”

Meghatározó építkezések is zajlottak, 1995-ben modern, többszintes parókia épült. Ez akkor messze nem volt természetes, de sem Mária, sem az akkori presbitérium nem riadt vissza a lehetetlennek tűnő feladattól. Közben arról is beszélt, állandó megújulásra van szükségünk.
„Bibliai ígéretet is kaptam, íme, újjáteszek mindent, a templom többször is megújult, ahogy a ravatalozó is, visszakaptuk a lelkészi hivatalnak és a gyülekezeti teremnek otthont adó, egykori raktárépületet. De nemcsak épületeinkben, hanem hitünkben is meg kell újulnunk, nekem is van még mit tanulnom, hiába tettem le hivatalosan a lelkészi szolgálatot, van még tennivaló. Van, aki csak a szépre és a jóra emlékszik az elmúlt harminc évből, akkor is, ha sok-sok hitbeli és kapcsolati küzdelmet kellett felvállalnunk.”

Az üllői évek alatt bontakozott ki oktatói-tudományos munkája. 1998-ban avatták doktorrá, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem teológiai kara egy évvel később hívta meg először csak egy évre, Mária végül 23 éven keresztül oktatott az egyetem falai között. 2011-től tanított Nagykőrösön, a Károli Egyetem tanítóképző főiskolai karán mint főiskolai docens. Nyitottságát egészen a fiatalkori régészeti ásatásokig vezeti vissza, és mikor arról kérdeztem, honnan volt ennyi ereje a sok-sok területen való helytálláshoz, csak annyit mondott, ez nem kérdés, mindig minden feladatához kapott elengendő erőt és talentumot Istentől. A Szentírást is, ahogy ezt elmesélte, az istenkép, a történelmi háttér, az emberi kapcsolatok és kommunikáció változásainak, a nevelés fontosságának tükrében kutatta és oktatta.

Megelégedett szolgálóként
A július 3-i kibocsátó istentiszteleten a legnagyobb természetességgel ölelte meg a gyermeket, a kamaszt, a lelkész és oktatótársat, a gyülekezet és a város vezetőit. Az egyházmegyében is hosszú ideig vállalt tisztséget, nem véletlen, hogy a népes lelkészi kar mintegy fele részt vett az ünnepségen. Visszaemlékezett, üllői beiktatásán is nagyon sok lelkésztől kapott áldást. Bizalmas, kollegiális viszonyt ápolt lelkész társaival, mint mondta, hálás, hogy a Délpesti Református Egyházmegye tagja lehetett.

Az üllőiek közül sokan valódi veszteségként élték meg távozását, szolgálatát a város több ízben is elismerte. A templomi úrasztala roskadozott a sok-sok ajándéktól, amelyeket változatos életútjának mementóiként vihet tovább új lakóhelyére, Balatonfűzfőre. Megelégedett szolgálóként néz nyugdíjas évei elé, idejét nemcsak a költözés, hanem három unokája is leköti.

„Sosem akartam idősebb vagy fiatalabb lenni, ahogy mindig örültem annak a helyszínnek is, ahol éppen éltem és szolgáltam. Nem jellemző rám, hogy megijedek a feladatoktól, ahogy az sem, hogy ne találnék magamnak feladatot. Ismét ideje van a megújulásnak, az átrendezésnek, most ezzel a kihívással nézhetek szembe.”

Képek: Somogyi Csaba