„A jót a rossztól elválasztó vonal nem államokon, nem társadalmi osztályokon keresztül, sőt nem is politikai pártok között húzódik… hanem minden emberi szívben.”
Alexander Szolzsenyicin
Csodák a hitben
Tiszta, élő hit. Ez jut eszembe először Szabó Judit lelkipásztorról, a Zsibriki Drogterápiás Intézet vezetőjéről. Szolgálatában és magánéletében is visszatükröződik az a hiteles keresztyéni lét, amely szinte vonzza magával a missziós lehetőségeket. A drogszakma megalakulásáról, a kisgyermekes lelkésznők mindennapjairól és az élő hit erejéről beszélgettünk pécsi otthonában Szabó Judittal.
Érkezésünkkor a lelkipásztor kedvesen üdvözöl minket. Ahogy beinvitál, a család gyönyörű, fehér macskája hozzám dörgölőzik. Nem gondolnám, hogy a selymes szőrű, kerek hasú cica egykor a pellérdi tó körül kóborolt csontsoványan. Onnan mentette meg Szabó Judit. Ez a történet jól tükrözi azt a szemléletet, ami őt magát jellemzi: a szeretettel való odafordulást és a segíteni akarást. Kávéval és hellyel kínál a nappaliban, majd beszélgetni kezdünk. Először a gyermekkoráról kérdezem.
Út a hithez
Nem kifejezetten hívő családban nevelkedett – árulja el. „A szüleim vallásosak voltak, de nem jártak templomba. A hétköznapoknak nem, az ünnepeknek azonban szerves része volt a hit, a templomlátogatás.” Édesanyja vegyésztechnikus volt, édesapja geofizikus mérnök. Öccsével jó gyermekkoruk volt Pécsen. „Édesapám végtelen türelemmel és szeretettel bírt, jó humora volt, és mindig nyitottan, természetesen fordult felénk” – emlékszik vissza. „A gyerekkorunk olyan volt, mint egy véget nem érő kalandpark. Rengeteget nevettünk, apámék mindig valami extrém dolgot találtak ki. A Duna-parton vadkempingeztünk, a tengerparton sátoroztunk minimális pénzből, minden napot kalandként éltünk meg.” Azt mondja, legfőképpen az jelentett biztonságot számukra, hogy mindig számíthattak a szüleikre, ugyanakkor szabadságot is kaptak tőlük. „Nagy érzelmi biztonságban voltunk, fesztelenség jellemezte a családunkat. Nem voltak merev szabályok, mindig mindent elmagyaráztak a szüleink.”
A kis Juditot a keresztanyja íratta be konfirmációi előkészítőre. „Szerettem az alkalmakat, egy másik világot jelentettek. Akkor még a kommunizmusban éltünk. Nem tartottuk ugyan titokban, de csak ezeken az alkalmakon és otthon beszéltünk a hitről, ami kincset ért.” Nagyon jól érezte magát a konfirmációs táborban, így aztán minden gyülekezeti táborban részt vett. „Valójában tizenhét éves koromban kezdtem el templomba járni, amikor már önállóbb voltam. Bekopogtam a belvárosi gyülekezet ifiórájára. Így kezdődött. Pár hete vettem részt az alkalmakon, amikor kiköltözött az akkori lelkipásztor, Szénási János a kertvárosba, és ment vele az ifi is.” Ekkor kezdett megalakulni Pécs második gyülekezete. „A gyülekezetépítés elejétől fogva részt vettem mindenben. Nagyon klassz időszak volt. Hatással volt rám az akkori baranyai lelkészek világlátása, hitbeli gondolkodása, az ifjúsághoz való viszonya. Ugyanazt a fesztelenséget és emberközeliséget éreztem, mint otthon, és amit máshol felnőttektől ritkán tapasztaltam: megkérdezték például, mit gondolunk társadalmi kérdésekről, és komolyan vették a véleményünket. Máshol nem tapasztaltam, hogy kíváncsiak lennének arra, mit érzünk.”
Juditot a szülei jogi pályára szánták, így nagy meglepetést jelentett, amikor a gimnázium utolsó évében azzal állt elő: a református teológiára megy továbbtanulni. „A szüleim fogták a fejüket. Akkoriban, ’89-90-ben, az egész világ megváltozott. Új zenék jöttek, megjelent az alternatív irányzat zenében, öltözködésben, kulturális, művészeti érdeklődésben. Mindezt jól kifejezi, hogy miközben szombat esténként táncolni jártam a Pollack Főiskolára, vasárnap reggel már a templomban ültem.”
Szabó Judit nem az a tipikus, csendes, visszafogott hívő lány volt. „A hajamat feltupírozva hordtam, mellé vörös rúzst és bőrdzsekit viseltem. Botrányos volt a megjelenésem” – mondja nevetve. Az elhatározása, hogy a teológiára megy, azonban sziklaszilárd volt. „Felvettek a budapesti teológiára, mindenki nagy csodálkozására. Életem egyik legnagyobb csalódása volt, mert nem az fogadott, amit Baranyában megtapasztaltam. Az akkori baranyai lelkészeké válogatott társaság volt. A legtöbbjük nagyon jó képességű, budapesti lelkész volt, akit azért küldtek ide, mert a rendszerrel nem akart együttműködni. Itt viszont már szabadok lehettek. Viccesen csak azt kérdezgették, ha éppen valamilyen határt feszegettek: miért, mit csinálnak velünk, leküldenek Baranyába?”
Végül Judit is megtalálta a teológián azt a társaságot, amelyben jól érezte magát, és akikkel együtt tudtak gondolkodni. Jó érzéssel emlékszik vissza ezekre az évekre, annak ellenére, hogy egy félévre eltanácsolták: egy nagyváradi istentiszteleten nem az alkalomnak megfelelő öltözékben jelent meg. „Nagyon leszidtak emiatt. Utána összeértek kicsit a dolgok. Bizonyos órákra sokan nem jártak be, és amikor új dékán lett, példát akart statuálni.” Hiába volt minden jegye jó, három professzor nem írta alá az indexét. Nagy pofon volt ez, de végül Szénási János munkát adott a Pécs-Kertvárosi gyülekezetben arra a fél évre.”
Hitből épült rehabilitáció
Hidason akkoriban volt lelkész Erdős Eszter és Victor István, akik akkor már elkezdték a munkát a szerhasználó fiatalok között. „Rájuk kifejezetten érvényes volt az a személyközpontúság, közvetlenség, lazaság, ami az akkori baranyai lelkészeket jellemezte. Engem ez elvarázsolt, felszabadító volt mellettük lenni.” Már a teológia ötödik évében is szolgált velük. „Többször mentem haza stoppal, ilyenkor mindig beugrottam hozzájuk. Volt, hogy Eszter épp akkor ment bibliaórát tartani Zsibrikre, így én is kimentem vele.”
A segédlelkészi évét már a zsibriki intézetben töltötte, akkor már a hidasi szolgálati házból járt ki oda. Egy évig Erdős Eszter mellett dolgozott, míg meg nem született a vezető lelkész harmadik gyermeke. A lelkipásztor két év múlva még egy félévre visszatért a szolgálatba, de aztán a ráckeresztúri rehabilitációs intézetben folytatta a munkát. Ekkor Szabó Judit első gyermeke is csak kéthónapos volt. „Ez egy nagyon izgalmas, eseménydús időszak volt. Rengeteget tanultam Esztertől: szemléletet, hozzáállást az intézményhez, a munkához. Az volt rám a legnagyobb hatással, ahogyan ő gondolkodott a misszióról. Mindent átgondolt, megmért azon a mérlegen, hogy hitbelileg, emberileg mennyire állja meg a helyét. Minden képzésre elküldött, semmit nem tartott meg magának. Sokáig abból éltem, amit tőle tanultam.”
Mint mondja, embert próbáló időszak volt, amikor huszonöt évesen az intézet élére került. Akkor még hidasi presbiterek dolgoztak ott. „Még csak akkoriban indult ez az egész szociális szakma. Eszter a tiszta életű presbitereket vonta be a rehabilitációs munkába. Ez az egész attól működött, hogy hiteles életük volt, és nap mint nap együtt dolgoztak, főztek, ettek, beszélgettek a szerhasználókkal egy tiszta környezetben, ami önmagában gyógyító volt.” Később sorra jöttek a törvények, képzések, ahogy fejlődött és alakult az addiktológiai ellátás. „Ahogyan a gyülekezetépítésbe is bekapcsolódtam a kertvárosban, ugyanúgy ennek a szakmának a kiépülésébe is sikerült belekapcsolódni. Nekem ez biztonságos, ismerős közeg volt: valami új elindul, és annak a kialakulásában benne lenni, azt a folyamatot elősegíteni.”
Szabó Judit szerényen jegyzi meg, hogy tették a dolgukat, miközben egy új szakma született. „És közben persze születtek a gyerekek is” – mondja, mintha mi sem lenne egyszerűbb: csecsemőt nevelni és közben egy rehabilitációs intézetet vezetni. Amikor rákérdezek arra, hogy ment ez a kettő együtt, egyből leszögezi: más világ volt. „Amikor az első két gyermekem megszületett, nem járt alanyi jogon gyes. Akkor a lelkésznők mind dolgoztak a csecsemők mellett. A két nagy fiam gyakorlatilag Zsibriken nőtt fel.”
Amikor a legidősebb gyermeke még csak kéthónapos volt, szakadt a hó, de Zsibriken bibliaórát kellett tartani. „A csecsemőt beszíjaztam a kisbuszba, és a hóesésben elindultunk a szerpentinen keresztül Zsibrikre. Most már nem tennék ilyet, mai fejjel, de akkor nem volt sok választás: gyakran megesett az is, hogy a bibliaórán háttal ültem tizennyolc férfinak, szoptattam a gyermekemet, miközben magyaráztam a szentírási történetet.” Sokszor az intézetben józanodók vigyáztak a fiaira. „Vittem ki magammal a tizenkét órás műszakokra a csecsemőt. Mindig volt olyan fiú, akinek volt kisgyermeke, és tudott pelenkázni. Neki aznap az volt a feladata, hogy vigyáz Marcira, és háromóránként hozza nekem etetni. Sokszor úgy hozták, hogy szerintem, Judit, éhes, most már nem tudom megnyugtatni” – nevetünk együtt a különös élethelyzeten. Mindezt teljes természetességgel, vidámsággal meséli. Szerinte máshogy nem is ment volna: a férje reggeltől estig Pécsen dolgozott, meg kellett oldani a helyzetet. „Mindig volt kint járóka Zsibriken, a stábgyűlések a nappalimban voltak, a megbeszélések pedig a konyhámban. És ez így volt jó.”
A kétezres évek elején Fényes Endre lelkipásztor, aki a lelkésznő jó barátja volt még a teológiáról, az intézetben kezdett dolgozni. „Onnan kezdve egy szolgálati ház két különálló lakásában, egy közös udvarban éltünk: Endre a feleségével és a három gyermekével, és a mi családunk. Így éltünk tíz évig. Közben az öt gyerekből kilenc lett. Együtt bandáztak mindig az udvaron: diófára másztak, közös nagy pizzázások voltak. Volt, hogy a nem helyiek megkérdezték: ez az óvoda?” – meséli nevetve a lelkipásztor.
Tíz éve dolgozott az addiktológiában, amikor minisztériumi oklevelet kapott. „Ez inkább a szakma megerősítésének szólhatott, én még ahhoz fiatal voltam harmincvalahány évesen. Mi a végeken vagyunk. Ma is küzdünk a körülményekkel: áramhiány, állatok, még a kukásautó sem jön ki odáig. De legalább már van internet, kút, szennyvízelvezetés. Nagyon sok jó munkatársam volt és van ma is. Nélkülük nem ment volna.” Időközben Bonyhádon nappali ellátást hoztak létre, beindult a prevenciós program és a támogatott lakhatás is.
„Az Úristen elsődlegesen lelkésznek hívott el. Nagy segítség volt tőle, hogy megmutatta, melyik az a közeg, amelyben Őt igazán képviselni tudom. Mindig egyfajta érdekvédelemként is értelmezem a hitemet: az elesettek segítésével, a rászorulók gondjainak felmutatásával, a megoldáskereséssel van kapcsolatban. A hit nekem azt jelenti: nem mehetek el szótlanul az olyan igazságtalanságok, ferdítések, jogtalanságok mellett, amelyek a hétköznapokban érik az embereket. Főleg azokat, akik nem tudják megvédeni magukat. Ugyanakkor nem tudok mindig mindenkin segíteni. Látnom kell, hogy valakiben van belső motiváció az élete megváltoztatásához – én ebbe tudok beleállni.”
Imahadjárat az életért
Miközben a rehabilitáció és a szolgálat egyre gazdagodott, a családi életben voltak megpróbáltatások, amelyekre nemcsak lelkészként, hanem hitben járó emberként, anyaként is választ kellett találni. Megélte azt a félelmet, hogy elveszítheti az egyik vagy a másik gyermekét, és azt is, ahogyan betegségekben, aggódásokban kiforrott az Isten gondviseléséhez való ragaszkodás. Sokat imádkoztak szűkebb családi és baráti körben, és az is előfordult, hogy ezekbe az imákba akár ötvenen is bekapcsolódtak, ilyenkor telefonon, sms-ben tartották a kapcsolatot az értük imádkozókkal. „Sokan voltak velünk ezekben az időkben mellettünk hitben és gondoskodásban is. A Refiből hoztak nekünk levest, hogy együnk valami meleget, mert mi a férjemmel folyamatosan ott voltunk az intenzíven a fiunk mellett. Az emberek adták tovább az imakéréseket az ismerőseiknek. Barátaink jöttek, és az ágya felett imádkoztunk a fiamért.”
Számtalan áldást élete legnehezebb időszakában tapasztalt meg. „Az Úristen nem a baj elől, hanem a bajban menedék. Most Izraellel kapcsolatban is sokan mondják, hogy bezzeg, elaludt az Úristen! Ahogyan a jó és a gonosz hangsúlyosan megjelenik a történelemben Izraelen keresztül, úgy a lelkészek életében is jobban kirajzolódik, mint másokéban. Mi ezt mind megéltük. Bár a férjem elvérzett ebben a küzdelemben” – mondja – ma már nevetve – Szabó Judit, hiszen férje végül elhagyta a családot. „Az Úristen mindenből kihozott, és mindenen átvezetett. Csodákat élek meg a hitben személyesen és a misszióban is, naponta.”
Képek: Ruprech Judit