„Olyan világban élünk, amely a függetlenséget bálványozza, az egyedüllétet viszont démonizálja” – sóhajt fel egy harminchoz közeli egyedülálló nő a házicsoportban. Állítására sokan bólogatnának, hiszen az érdeklődő szavak mögül az egyedülállók gyakran azt a burkolt kérdést is kihallják: mit csinálsz rosszul, vagy mi a baj veled, hogy még mindig egyedül vagy? Erről a református lelkészeknek szóló online poszt-Covid-műhelyben beszél Bogyó Zsófia egyetemi lelkész, aki kérdőíves kutatásában azt vizsgálta, hogyan érintette az egyedülállókat a járvány harmadik hulláma.
Szolgálata során leginkább egyedülálló fiatalokkal találkozik, ismeri a problémáikat, és a járvány kihívásaival neki is egyedülállóként kellett megküzdenie – magyarázta. Már erről vallani is kellemetlenségérzetet kelthet, aminek az az oka, hogy az egyedülállóságot egyfajta devianciának tekintik, pedig annak, hogy miért van egyedül valaki, sok oka lehet. „Előfordulhat, hogy valaki sosem került választás elé a házasságot illetően, és az is lehet, hogy önszántából mondott rá nemet, vagy éppen volt már házas. Az, hogy önszántából van-e egyedül valaki vagy sem, és hogy élete mely szakaszában, nagyban befolyásolja, hogyan viszonyul saját egyedüllétéhez, és az mennyire szorongáskeltő a számára.”

Az egyedülállóság lehet ideiglenes vagy stabil, és az egyedülálló saját jövőről alkotott elképzelései, vágyai is változhatnak. „Csakhogy míg egy család életében a különböző változásoknak vannak nyilvános jelei, rítusai – például valaki nőből édesanya vagy házasból elvált lesz –, addig az egyedülállók belső változásai kívülről láthatatlanok: sem szocializációs színterei, sem rítusai nincsenek ezeknek.” Pedig vannak átmenetek, és ezt saját kutatása is alátámasztja: a kitöltők csaknem negyven százalékának változott a hozzáállása saját egyedülállóságához a járvány idején.

Hónapokig ölelés nélkül
Bogyó Zsófia felhívására rövid időn belül 101 válaszadó reagált szerte az országból, és bár kutatása nem reprezentatív, az egybehangzó válaszok mellett az egyedülállók tapasztalatainak sokszínűségéről is képet alkothatott. „A legtöbb kitöltő egyedül élt és home office-ban dolgozott a járvány idején. Sokan éreztek magányosságot, szomorúságot és aggodalmat, de a bizalom és az öröm is gyakori volt az érzések skáláján. Még mindig elég sokakat érint hangulatingadozás, a zárkózottság, a szorongás és az alvászavar is.” Többen írtak arról, hogy ha igyekeztek is kapcsolódni másokkal, gyakran nem jártak sikerrel: a legtöbben este hatig dolgoztak, nyolctól pedig életbe lépett a kijárási tilalom. Arra a kérdésre, hogy mi volt számukra a legnagyobb kihívás a harmadik hullámban egyedülállóként, szintén sokféle válasz érkezett. A támogató közeg és az ölelés hiánya, a céltalanság és a jövőbe vetett reménység megfogyatkozása is szerepelt ezek között. „Az olyan hétköznapi dolgokat is sokan nehezen élték meg, mint az, hogy nem volt segítségük a házimunkában, és volt, aki attól félt, ha megbetegszik, nem lesz, aki ápolja.”

Közelebb Istenhez
„Élete legnagyobb krízishelyzetében Illés negyven nap, negyven éjjel menetelt a gondolataival a Hóreb hegye felé, a mi gyülekezeteinkben viszont sokan hónapok óta úton vannak a gondolataikkal, hiszen ők napi 24 órában azokkal voltak összezárva” – jegyzi meg a lelkész. A befelé fordulás aktív lelkiéletet eredményezett, a kitöltők nagy része pedig állította: egyedül a hitbe tudott kapaszkodni a krízisidőszakban. „A legtöbben azt írták, megerősödött a kapcsolatuk Istennel, de vannak, akik haragszanak rá. Tudnunk kell, hogy ez nem feltétlen azonos a hitetlenséggel, hanem érthető emberi reakció arra, ami van.” A bezártságban a függőségek is nagyobb arányban előtörhettek. „A kitöltők negyede elismerte ezt, ami már fontos lépés a gyógyulás útján, ám valószínűleg ez a szám magasabb.”

Hová térjenek vissza?
Bár már megkezdődött a nyitás, a zárkózottságból nehéz visszarendeződni a járvány előtti életbe. „Mintha rögzült is volna, hogy beszűkültebb térben élünk, és csak néhány emberrel tartjuk a kapcsolatot – magyarázza Bogyó Zsófia. Nemcsak a kapcsolódást kell újratanulniuk, de az egyedülállók helyzete abban is sajátos, hogy nincs hová visszatérniük. „Abban az életpályamodellben, amelyben házasság köttetik és gyermek születik, tud folytatódni az élet a járvány után. Hacsak nem érte őket súlyos veszteség, látják, hogy minden kihívással együtt, de valamerre tartanak, a gyerekek iskolába járnak, és van egy fészek, ahová vissza tudnak térni erőt meríteni az előttünk álló következő feladatokhoz. De egy egyedülálló nem feltétlenül látja, merrefelé tart az élete, vagy nem lát annyira előre. Kevesebb a kapaszkodója az újrakezdéshez, és annak értelmezéséhez, hogy mit jelent folytatni az életet. Hová térjen vissza? Ami másfél évvel ezelőtt volt, oda nem tud visszamenni.”

Annak érdekében, hogy tervezhessenek, az egyedülállók gyakran szeretnének végleges dolgokat meglátni az életünk felől. Bogyó Zsófia egyedülállóként jól ismeri ezt a dilemmát. „Szeretnénk tudni, hogy biztosan megházasodunk-e vagy biztosan egyedül maradunk-e. Nagyon szeretem, amikor zsoltáros azt mondja: Lábam előtt mécses a te Igéd, ösvényem világossága. Lehet, hogy csak mécsestávolságnyit látok előre, de azt látom. Ha az egész képet látnám, nem biztos, hogy bármibe bele mernék vágni – akár egyedülállóként, akár családosként.”

Az egyedülállók helyzetét most persze nehezíti, hogy az általános és a járvány okozta terheltségek könnyen össze is kapcsolódhatnak: mi van akkor, ha valaki számára ezen a két éven múlt a gyermekvállalás? – veti fel a lelkész. „Nem a paradicsomban élünk már, a nők és a férfiak aránya nem egyenlő. A kitöltők között volt is, aki megfogalmazta: bárcsak kimondanák a gyülekezetekben, hogy nem lesz mindenkinek párja.”

„Létezünk”
Gyülekezetbe a kérdőívet kitöltő egyedülállók több mint hetven százaléka jár heti egyszer vagy többször. A többség érzi, hogy közössége elfogadja, de minden negatív értékre is érkezett válasz. Bogyó Zsófia számításai alapján a legaktívabban gyülekezetbe járók csaknem 12 százaléka is kívülállónak érzi magát a gyülekezetben egyedülállósága miatt. „Gyülekezeteink családcentrikusak, ami önmagában jó dolog, de tény, hogy az egyedülállók nem mindig érzik magukat a közösség teljes értékű tagjainak. Többen írták, hogy jó lenne, ha a gyülekezetekben beszédtéma lenne, hogy létezünk. A többség sosem hallott igehirdetést az egyedülállósággal összefüggésben.”

„Nem vagyok karrierista”
Arra a kérdésre, hogy mit szeretnének, ha a lelkipásztoruk tudna róluk, sokféle választ adtak a kitöltők. Volt, aki azt írta: jó lenne, ha tudnák, éppen hogy állnak saját egyedülállóságukhoz, hiszen van, aki felett sajnálkoznak, pedig jól megvan, és van, akit erősnek látnak, pedig magányos. Volt, aki hangsúlyozta: szeretné, ha nem skatulyáznák be, mint karrieristát, hiszen nem emiatt van egyedül, hanem fordítva: amíg nem adatik neki társ, addig sem vár ölbe tett kézzel. Más annak adott hangot, hogy a házasságot sokan automatizmusként kezelik, pedig nem az. Az, hogy valakinek nincsen társa, nem feltétlenül jelenti azt sem, hogy nem elég erős a hite – írták.

Többen bevallották azt is, hogy a járvány idején azért nem kértek segítséget lelkipásztoruktól vagy más gyülekezeti tagoktól, mert nem akartak terhére lenni az elfoglalt, családos embereknek. Nem mindenki érzi azonban diszkrétnek a lelkipásztorát, vagy éppen huszonötéves nőként nehezükre esik a hatvanas, unokázó férfi lelkésznek kiönteni a szívüket. Igaz, a legtöbben nem is vágytak volna többre, mint hogy valaki megkérdezze tőlük, hogy vannak.

Lépések az egység felé
Adódik a kérdés, mit tehet egy lelkész gyülekezete egyedülálló tagjaiért? Randivonal szervezése helyett szemléletváltásra van szükség, amit Isten Lelke tud munkálni – állítja Bogyó Zsófia. „A nyitás mindenkinek nehéz, az egyedülállóknak is. Sokszor nem is a nulláról, hanem mínuszból kell visszaépíteniük az emberi kapcsolódásokat. Ezért amit jelenleg tehetünk, hogy életre szeretjük őket, párbeszédben vagyunk velük és létjogosultságot adunk nekik.” Krisztus missziói parancsa mindenkihez visz, ezért nagyon fontos, hogy a gyülekezetekben a családosok és az egyedülállók is ott legyenek – tette hozzá. „A kölcsönös kapcsolódásban és az egymás iránti felelősségvállalásban nagy gazdagság van. Egymás által épülve pedig a felé az egység felé tehetünk egy lépést, amelyért Jézus a Gecsemáné kertjében imádkozott.”

Kép: aleteia.org