Szénási János és felesége püspöki javaslatra költöztek Pécsre 1984 augusztusában, hogy a korábbi kétévi pécsi, majd nyolcévi sukorói szolgálat után gyülekezetet plántáljanak. Családlátogatással kezdte a munkát a lelkipásztor, ami azonban nem hozott azonnal eredményt. Az első estén senki nem nyitott ajtót neki. „Amikor hazamentem, kértem Istent, hogy mutasson utat a szolgálatban, ahová Ő hívott el. Ez volt a napi Ige: „Az Úr … azt mondta Pálnak: Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass: mert én veled vagyok, és senki sem fog rád támadni és ártani neked, mert nekem sok népem van ebben a városban.” (Apostolok cselekedetei 18. rész, 9-10. vers) Ez lett a vezérigéje a házaspárnak.

„A gyülekezetek akkoriban zártan, a saját falaik között működtek. Féltek a nyitástól: nem lehetett tudni, mit hozna, a rendszer hogyan reagálna rá. Ez megnehezítette a missziót” – emlékezett vissza a korszakot jellemző közhangulatra Szénási Jánosné Klárika, aki beosztott lelkészként és kántorként szolgált férje mellett. Azért a nehéz időkben is volt, ami az egyház felé fordította a figyelmet – erről ismét férje mesélt. „Az emberekben élt a várakozás. Az Aczél György-i hármasság: a tiltott, tűrt, támogatott politikája nem csak a kultúrára terjedt ki, hanem az egyházakra is. Sokan nem tudták, hogy mire számíthatnak, ha valamelyik hívő közösséghez kapcsolódnak. De a vágy, a keresés megvolt bennük. A békességet, a nyugalmat, a megoldást keresték, és ez maga Isten. Ha valahol ezt megérezték, ahhoz kapcsolódtak: ez segítette a családokat, építette a közösségeket. Ráadásul itt, a kertvárosban sokan hontalanok voltak: nemcsak a megye, hanem az ország legtávolabbi pontjairól is költöztek ide családok a bánya nyújtotta megélhetés reményében.”

„Alkalmatlan hely”
A misszió első három éve családlátogatással telt, amihez hét munkatársat is kapott a lelkipásztor. Házi imakör alakult, az ide járók végezték a szolgálatot Szénási Jánossal együtt. Összesen mintegy nyolc-tízezer lakásban jártak. Kétezer-ötszáz reformátust írtak össze, közülük több mint hétszázan csatlakoztak a gyülekezethez. Sok munka, utánajárás, adománygyűjtés után 1987-ben elkészült a gyülekezeti terem és a parókia. Az idős lelkészházaspár megmutatja a fényképet a város szélén álló imaházról: egyik oldalán az épülő lakótelep, másik oldalán a végtelen rónaság. Az első istentiszteletet 1987. szeptember 20-án tartották az új gyülekezeti házban. Azt mesélik, az épület előtt is álltak az emberek. A fényképeken is látszik: tömve van a gyülekezeti terem. „Isten csodájának az összegződését éreztük. Az Úr Lelkének munkáját láttuk abban, hogy a gyülekezet egyáltalán létrejött, hogy erre az alkalmatlan helyre is összehív embereket, akikben az Ő Lelke munkálkodik. A prérin épült fel a gyülekezeti ház, és számunkra is meglepő volt, hogy az emberek jöttek és jöttek, egyre többen, később válaszfalat is kellett bontanunk, az ablaktalan helyiség is megtelt. Bizonyíték volt ez, hogy Isten Lelke úgy munkálkodik, ahogy azt mi sem elképzelni, sem elvégezi nem tudjuk: Isten akarta ezt a gyülekezetet, és Jézus Krisztus áll a középpontjában. Ezt éltük át akkor hálával és örömmel a szívünkben.”

A templom megépülésére még hét évet kellett várni. A házaspár szerint az is nagy csoda volt, hogy a gyülekezet végig kitartott ebben. Hogy miben hagyatkoztak Istenre, és miben az emberi, lelkészi munkára, arról a lelkipásztor így vall: „Minden missziónak, így a gyülekezetplántálásnak a lényege is az, hogy az ember élő kapcsolatra jusson Jézus Krisztussal. Ehhez két dolog fontos: felismerni a bűneinket, amelyek elválasztanak Istentől, és ráébredni: mi lesz, ha elmegyünk erről a földről? Hogy valaki idáig eljusson, azt rá kell bízni Istenre. Ez a Szentlélek munkája. Ehhez azonban össze kell gyűjteni az embereket, lehetőséget kell adni nekik az Istennel való találkozásra. Nem csak vasárnap. Fontos, hogy korcsoportonként, rétegezve hét közben is együtt legyenek. Ehhez sok mindenre szükség volt: missziói látásra, odaszánásra, szakértőkre a templomépítéshez. Oda kellett adjuk magunkat, az időnket, a hozzáértésünket. A feleségem nélkül nem tudtam volna végezni ezt a szolgálatot. Neki különös tehetsége volt a munkatársak összegyűjtéséhez.”

Saját korukat meghaladó missziói látás
Klárika a belvárosi gyülekezet tagja volt fiatal korában, ahol részt vett többek között az ifjúsági és a zenei szolgálatban kántorként is. „A várakozással teli, segíteni akaró gyülekezeti tag oldaláról láttam a helyzetet. Fontos volt, hogy akiben láttuk ezt a vágyat, az szolgálhasson. Akkor is, ha nem tökéletes hozzá a tudása, de az odaszánása megvan. Ehhez biztatást és szabadságot adtunk. Fontos volt, hogy azt érezze: számítunk rá, de nincs rajta túl nagy teher.”

Beszélgetésünk közben elő is kerül egy régi papír, amelyen a gyülekezet akkori lelkialkalmai szerepelnek. A heti beosztásban nincs „üres” nap. A férfikörtől kezdve a kis- és nagyifin, a felnőtt hittanon át a játszóházas alkalmakig minden szerepelt a gyülekezeti élet palettáján. Összesen tizenhat rétegalkalmat tartottak. Hamar megfogalmazódik bennem: honnan volt bennük ez a korukat meghaladó gyülekezeti látás? „Az élő gyülekezetnek tekintettel kell lennie a különböző életkorú, szokású, státuszú, mentalitású emberekre. Az Ige megszólít mindenkit, de ettől nem lesznek egyformák” – állítja a lelkészházaspár. Cserkészet, házaskör, baba-mama klub is működött náluk, a gyülekezetben – már a nyolcvanas évek végén. Ezeknek az alkalmaknak a kapcsolódási pont volt a lényegük. „Rendszeresen voltak játszóházaink szombaton délelőtt. Volt, aki ezen a ponton kapcsolódott a gyülekezethez, de az énekkar is nagy missziós csoport volt. Mindenkit más fogott meg. Az volt a célunk, hogy az Ige és az élet összekapcsolódjon. Az istentiszteleteken ünnepélyes keretek között vagyunk együtt az ige körül, a rétegalkalmakon érdeklődési kör és életkor szerint, de ezek azt szolgálják, hogy a személyes életében profitáljon mindenki a megértett Igéből” – magyarázza Szénási Jánosné.

A különböző rétegalkalmak egymásnak is imatámogatást adtak – veszi át a szót Szénási János. „Az egésznek nagyon komoly imádságos magja volt az egyes csoportokban, amely azáltal alakult ki, hogy az Ige és Jézus köré ültünk össze. Az emberek megnyíltak, az alkalmak elmélyültek. Fontos volt, hogy a különböző kiscsoportok kapcsolódjanak egymáshoz. Erre szolgáltak a családi táborok, amelyekre a gyerekektől a nagyszülőkig mindenkit hívtunk.” Az ország minden táján táboroztak a gyülekezettel, alkalmanként nyolcvan-százhúsz fő részvételével.

A baba-mama szobától a stúdióig
1995. május 6-án szentelték fel a templomot, amely adományokból és ahol lehetett, közösségi munkával épült. „Az volt bennünk, hogy kapott a gyülekezet egy lelki házat, amit missziói közösséggel, lelkülettel kell megtöltenünk. Meglepő volt számunkra, hogy sosem volt túl nagy a templom. Vasárnaponta 200-250-en gyűltünk össze, nagy ünnepeken teljesen megtöltöttük.” Már a tervezésnél figyeltek arra, hogy a tér kiszolgálja a különböző rétegalkalmakat: külön termeket terveztek a gyermek-istentiszteleteknek, gyülekezeti konyha segítette a vasárnaponként tartott szeretetvendégségek kiszolgálását, az üvegablakos, belső hangszórókkal ellátott baba-mama szoba a fiatal anyukák Igére figyelését könnyítette meg. Ezek mellett a templomban egy stúdiót is kialakítottak, így rögzítették az istentiszteleteket. Ezt hívták kazettás missziónak: a hangfelvételeket a betegeknek vitték el, és mindazoknak, akik nem tudtak részt venni az alkalmakon.

Fontosnak tartották azt is, hogy elérhetők legyenek az emberek számára. Bárki, bármikor becsengethetett hozzájuk. „A legidősebb lányunk fogalmazta meg, hogy papgyerek az, aki ha kijön a szobából, egy idegent talál a konyhaasztalnál” – nevet Klárika. „Nem elég csak a növényt, a talajt is ismerni kell: közel lépni az emberekhez, és megérteni őket, amikor a kérdéseiket nem az Ige, hanem az élet felől megközelítve tárják fel. Sokszor meglepett az őszinteségük, a bizalmuk. Sok gyógyulást és szabadulást éltünk át együtt” – idézi fel lelkipásztor férje, aki sok estét szánt a lelkigondozói beszélgetésekre.

Nagy feladat elé állította a gyülekezetet, amikor 1987-ben az erdélyi, majd 1991-ben a délvidéki menekültek kértek tőlük segítséget. „Az erdélyieknek ruhát és élelmiszert adtunk. Annyi ruhaadomány gyűlt össze, hogy amikor nekik már nem volt rá szükségük, gyülekezeti turkálót nyitottunk. A gondnokunk minden szerdán jogi tanácsokat adott a menekülteknek, de sokaknak segítettünk lakáshoz is jutni” – emlékszik vissza Szénási János. A délvidéki menekülteknek szállásra volt szükségük. „Őket szó szerint elűzték, életveszélyes helyzetből érkeztek.” Szénásiék egyszer épp nyaralásból értek haza, amikor ott várta őket az egyik lelkészcsalád, hogy nincs hova menjenek. Befogadták őket. Több menekült lakott a gyülekezeti ház tetőterében is ebben az időben. „Ez volt a menekültdiakóniánk, amely fontos eleme lett a gyülekezeti munkának, mintegy öt évre. A misszió és a diakónia hitelesíti egymást” – állítják.

Szeretni és szeretve lenni
Nagy hangsúlyt kapott a lelki képzés is. „Ennek elsődleges színtere volt a felnőtt hittan, ahol megismerték az Igét, a fő csomópontokat. Erre nagy igény volt. Jobban megértették, közelebb került hozzájuk az Ige. A hittantanárképzőn pedig még jobban elmélyülhetett az Ige, itt a saját munkatársainkat képeztük” – mondja Szénási János, aki rávilágít, hogy erre nagy szükség volt, hiszen a kezdetektől több csoportban működött gyermek-istentisztelet és hittanóra. Emellett évekig adtak helyet a nagykőrösi főiskola levelező katechétaképzőjének. Szénási Jánosné hegedűtanárként végzett a pécsi egyetem zeneművészeti karán, majd elvégezte a teológiát és a kántorképzőt is, amelyre szintén nagy igény mutatkozott a térségben. Megyei kántorképzőt is tartott a lelkésznő. Hallva ezt a rendkívül sokrétű szolgálatot, felmerül a kérdés: hogyan találták meg az egyensúlyt a család és a gyülekezet között, hiszen öt gyermeket neveltek? „Én egy idő után kivonultam a heti rendszerességű délutáni alkalmakból. Délelőtt tartottam női kört, baba-mama klubot, de utána már a gyerekekkel voltam” – magyarázza Klárika. „Sok munkatársunk lett az idő múlásával és sok segítséget kaptunk a gyülekezetből. Szerettük a gyülekezetet, és mi is ezt kaptuk vissza” – teszi hozzá férje.

A beszélgetés végén arról kérdezem a lelkészházaspárt, hogy ennyi átélt csoda közül mit emelnének ki most, ha most visszatekintenek? „Épült a templom, és pont a fűtésrendszert kellett valamiből megoldanunk, amikor eljött hozzánk a svájci testvérgyülekezetünk. Egy nyugdíjas diakonissza kétmillió forintnak megfelelő svájci frankot adományozott. A másik csodát szintén a templom építésekor éltük meg: épp azt néztük, hogy itt lesz majd az orgona, de pénz egyelőre nincs rá. Ahogy erről beszélgettünk, bejött a belvárosi gyülekezetből egy jogász testvérünk azzal a hírrel, hogy elhunyt egy testvérpár, akik a belvárosi házuk értékének felét a gyülekezetünknek szánták, azzal a kikötéssel, hogy vegyünk belőle orgonát. Ez csoda volt. És minden megtérés, újjászületés egy-egy csoda volt. Az egyik gyülekezeti táborban az esti evangelizáció után öt testvérünket szólította meg az Isten, akik ott egy közös imádságban elköteleződtek mellette. Hálaadással gondolok a huszonnyolc évnyi szolgálatra” – mondja Szénási János, majd felesége veszi át a szót. „Élet volt a közösségben. A gyülekezeten belül hatalmas kapcsolati, bizalmi és szeretetháló alakult ki. Urunk iránti hálával éljük meg, hogy mindeközben a családunk is igazi lelki közösség maradhatott, a gyermekeinknek személyes hitük van.”

Beszélgetés közben alázatot és elhívást érzek a nyugdíjas lelkészházaspáron. Távozásomkor mondják is: „nem voltak ők fehér holló.” Az országban máshol is működött hasonló szemléletű gyülekezetplántálás. Én mégis csodának látom ezt a missziót, amelyre elhívta őket az Úr negyven évvel ezelőtt.

Képek: Ruprech Judit