„Másfél év Lenti helyrebillenti!” – hangzott annak idején a mondás, amelyet többek között A lenti laktanya katonáinak nyelvhasználata című összeállítás is megőrzött. A nyolcvanas évek elején ugyanis a büntető laktanyának számító lenti és marcali laktanyákba kerültek a teológiákra készülő egyetemi előfelvételisek. Nekik egyszerre másfél évet kellett sorkatonaként szolgálniuk, mert őket a diploma megszerzése után nem hívták már vissza újabb szolgálatra, mint a többieket, akik emiatt két részletben voltak katonák. A debreceniek többnyire a nyugati határzóna melletti Lentibe kerültek, a többiek pedig a Kaposvár közelében található Marcaliba.

Teológusok látogatása a lenti Laktanyában 1985-ben

Negyven évvel ezelőtt, 1984. augusztus 29-én vonult be e két laktanyába az az utolsó református teológusgeneráció, akiknek még 18 hónapot kellett ott eltölteniük. Sok ismert név akadt közöttük, például Steinbach József dunántúli püspök és zsinati lelkészi elnök, Somogyi Péter dunamelléki lelkészi főjegyző, Kardos Ábel dunamelléki püspöki tanácsos, Bölcsföldi András, a budapesti teológia spirituálisa és még sokan mások. Ötszáznegyven napot töltöttek ott, 1986. február 13-án szereltek le.

Drasztikus váltás
Két egykori lenti és két egykori marcali református sorkatonát kértünk arra, hogy a bevonulásuk jubileumán meséljenek e másfél év tanulságairól. Elsőként arról kérdeztük őket, hogyan élték meg addigi életük és a laktanyák világa közötti kontrasztot. Kardos Ábel püspöki tanácsos kiemelte: számára a gyülekezetek és a debreceni Refi otthonos közege után Lenti drasztikus váltás volt. Az ott tapasztalt közönségesség és trágárság eleinte félelemmel töltötte el és olykor szinte fizikai fájdalmat is okozott számára. Később inkább az egésznek az értelmetlensége töltötte el keserűséggel.

Bölcsföldi András spirituális szerint nehézség volt számukra a nagy korkülönbség köztük és a nem előfelvételis katonák között. „Jelentős kontraszt volt a négy-öt évvel idősebb, kétkezi munkát látott és a 18 éves frissen érettségizett között, aki még életében nem dolgozott, nem látott vaskályhát és nem tudta, hogyan kell azt begyújtani” – emlékezett vissza Lentire.

Somogyi Péter dunamelléki lelkészi főjegyző Marcaliba vonult be, ugyanabba a laktanyába, ahová öt évvel korábban szintén teológus bátyja is került. „Az ő eskütételekor rosszullét lett úrrá rajtam. Azt éreztem, hogy ilyet nem tehetnek velünk. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy én is bevonuljak” – vallotta. „Bevonulásom előtt azonban olyan bátorító igéket kaptam és oly módon tapasztaltam meg Isten erejét, békességét, hogy belső erőt kaptam a katonaság elhordozásához. Volt, aki kérdezte is, hogyan bírom ezt ki, és azt válaszoltam: megértettem, hogy Istennek terve van velem ezen keresztül is.”

Steinbach József dunántúli püspök és zsinati lelkészi elnök is Marcaliba került. Bár a kikerülést a családi burokból ő is sokként élte meg, szerinte a kikerülés a református egyházi buborékból kifejezetten hasznosnak bizonyult számukra. A számos hitvalló helyzetet átélve a teológusjelöltek elhívása komoly próba alá került, és a legtöbbük így lélekben megerősödve kezdhette el a lelkészképzést, e mellett nagyon tanulságos volt megismerniük más közegből érkezett embereket. „Megtanultuk megszólítani és szeretni azokat, akik körülöttünk élnek és akik közé a küldetésünk szólít” – mutatott rá a püspök.

Ellentmondásos viszony
A leendő teológusok korábban nem találkoztak a férfitársadalom oly mértékben széles keresztmetszetével, mint a laktanyákban. Nemcsak ideológiai, világnézeti és társadalmi különbségek tekintetében, de abból a szempontból is, hogy sok megtört, megnyomorodott élettel szembesültek. A tiszti hierarchiában mindenki az alá beosztottak felé élte ki frusztrációit, sokan pedig alkoholizmusba menekültek és az arcszesztől kezdve a sósborszeszig mindent megittak, amit csak találtak. „Tanulatlanságukban, gyarlóságaikban azonban ott tükröződött életük minden problémája és az azokból fakadó kérdések is, amelyekből igen sokat tanulhattunk” – mondta Somogyi Péter.

Kardos Ábel, Sohajda Mihály és Csoma Zoltán a lenti Zéta étteremben 1986 februárjában

Azok is a sztereotípiák felől közelítettek hozzájuk, akik kevésbé voltak ellenségesek velük, ezért nehéz volt megtalálni a közös hangot. „Mindenkinek a személyiségén múlott, hogy ezekkel a különböző származású és életfelfogású emberekkel hogyan tudott kapcsolódni. Egy katonai közegben azonban muszáj volt közösségben gondolkodnunk és szervezeti egységként végrehajtani a parancsokat, ezért nagyon komolyan össze kellett dolgoznunk” – magyarázta Bölcsföldi András.

Steinbach József kiemelte: minden nyomorúságuk ellenére látták rajtuk azt a többet, a hit többletét, amely tiszteletet ébresztett a tisztekben, és ez hozzásegítette őket ahhoz, hogy a teológusok bizalmi pozíciókat töltsenek be, például írnokságot. Egy alkalommal nemzetközi botrány lett két teológus fogdába kerüléséből, akiket azért csuktak le, mert egyenruhában mentek templomba. Amikor a honvédelmi miniszter azonnal át akarta vezényeltetni az összes teológust máshová, ezt arra hivatkozva akadályozták meg, hogy a bizalmi pozíciókban lévő teológusok nélkül mindkét laktanya rendszere összeomlana.

„Kissé ellentmondásosnak tűnt, hogy bár tiltották a vallásgyakorlást, mégis teológus volt a századírnok, a zászlóaljírnok, a kazánfűtő, a postahivatal vezetője. Persze, kiemelten fontos bizalmi állásban nem lehetett teológus” – mondta erről Kardos Ábel, aki maga is írnok volt. „Valószínűleg azért választottak bennünket, mert sejtették, hogy megbízhatóbbak vagyunk, mint a többség, hiszen Lentibe köztörvényes bűnözőket is hoztak szabadulásuk után. Ez az írnoki poszt nem volt hivatalos, és nem egyszer azt kellett elvégeznünk, ami a tisztek feladata lett volna, például a kiképzési terv megírását. De azt is a szemembe mondták, hogy ha kitörne valami zavargás, akkor azért simán agyonlőnének engem.”

A képen Kardos Ábel a zászlóaljparancsnoki irodában 1985 decemberében

Kísértések és próbatételek
A közeg hatással volt a teológusokra is: ez tetten érhető volt a nyelvezetük leromlásában és a katonai rétegnyelv átvételében. „A teológián is így beszéltünk egymással, de van olyan szleng, amit a mai napig nehezen vetkőzök le” – vallotta be Bölcsföldi András. Kísértés volt a reményvesztettség és az elvárásoknak való megfelelés is. A katonai eskü és az előírások sok ponton szembementek a Tízparancsolattal, őrségben például nem lehetett hezitálni gyanús helyzetben, hanem lőni kellett. Az ellenséggel nem juthattak kompromisszumra, keresztyénként viszont szeretniük kellett az ellenségeiket. Amikor pedig ők lettek az „öregek”, dilemma volt, hogy ők is kegyetlenkedjenek-e az első időszakosokkal.

Nagy volt rajtuk a pszichés nyomás, ezt kihasználva többeket is megpróbáltak beszervezni. Steinbach József szerint ezt a laktanyai közeg mellett az is kísértéssé tette, hogy akkoriban a lelkészi karrier nem kecsegtetett komolyabb elismeréssel, sem anyagi, sem társadalmi, sem egyéb szempontból. „Legjobb tudomásom szerint a többségünk mégis helytállt és azóta is hűségesen végzi szolgálatát, a próbatétel pedig csak megerősítette elhívásunkat” – tette hozzá. „Engem annak idején az az igeszakasz biztatott a Jelenések könyve 2. fejezetének 10. részéből, hogy »nyomorúságotok lesz tíz napig«. Arra emlékeztetett, hogy határa van a nyomorúságnak, a próbatételnek, és ez számunkra ötszáznegyven nap volt.”

Voltak, akik a halállal is szembenéztek, és nem mindenki élte túl. 1985-ben egy nemzetközi hadgyakorlaton az ezredparancsnok magához hívatta Somogyi Pétert, aki híradósként szolgált, hogy üljön be a páncélozott járműbe, menjen előre a lőtartományba, ahová éles lőszerrel lőttek a tarack lövegek, és ellenőrizze, hogy pontosak-e a találatok. Ha mindenki jól végezte a dolgát, akkor van esély arra, hogy túlélje. „Útközben végig imádkoztam: Uram, ha neked kedves, hogy hirdessem még az evangéliumot, tarts meg, de ha úgy döntöttél, hogy ennyi volt az életem, akkor ezt is a kezedbe teszem” – emlékezett vissza a főjegyző. „Amikor kegyelemből visszajöttem, megértettem, hogy Istennek továbbra is van velem terve.”

Kardos Ábel leszerelés előtt Sohajda Mihállyal 1986 februárjában az I. zászlóalj parancsnoki irodájában

Jézus Krisztus jó vitézei
A már egy éve katonáskodó előfelvételis teológusok felkarolták a frissen a laktanyákba érkezetteket és nagyon sokat segítettek nekik, vállalva a lebukás kockázatát is. Édességeket, könyveket csempésztek be nekik, lelki alkalmakat szerveztek és odafigyeltek rájuk. A titokban tartott áhítatok sokat segítettek abban, hogy ezt az ötszáznegyven napot ki lehessen bírni. De erőt adott az is, amikor lelkészek, gyülekezeti tagok, teológus professzorok érkeztek látogatóba. Növelte a mozgásterüket a kórustagság is, amely kimenőket tett lehetővé, a nem teológus előfelvételisekkel pedig megélhették a szolidaritást.

Isten az evangélium hirdetésére is használta őket a laktanyában. „Az volt a szívemben, hogy én alapvetően Jézus Krisztus jó vitéze szeretnék lenni, nem pedig a Magyar Népköztársaság honvédje. A tiltások ellenére sem tehettük, hogy ne Róla beszéljünk” – mondta Somogyi Péter, akinek évtizedek távlatából köszönte meg levélben egy magát kommunistának valló fiú, hogy az Istenhez tartozásról és a keresztyén házasság rendjéről beszélt neki, mert ez megváltoztatta az életét. „Igenis voltak ott igére szomjas emberek. Nagyon sokan teljesen hit nélkül, kiszolgáltatottan, sodródóan, üres, hiábavaló dolgokba kapaszkodva voltak jelen, és áldássá vált számukra az örömhír.”

Szabadulásélmény
Mind a négyen Isten gondviselésének megtapasztalását emelték ki az ötszáznegyven nap legfontosabb üzeneteként. „Az, hogy Isten Igéjének hatalma, ereje van, az Isten Igéje élő és ható, számomra ott a katonaságnál minden korábbinál erősebben fölragyogott” – fogalmazta ezt meg Somogyi Péter. „A legsötétebbnek tűnő korszakban, a legnehezebb körülmények között is az Ő jelenléte védett, oltalmában megtapasztalhattuk hatalmát. Ennek a fényében nem is a rossz élmények határozzák meg a visszaemlékezést, hanem annak bizonyossága, hogy nem kell félnem, ha a halál árnyékában járok is, mert Ő velem van.”

Kép: Fekete Károly és Kardos Ábel a nyíregyházi parókia udvarán 1984 decemberében

Leszerelésük napját valódi szabadulásélményként élték meg. „Az a pillanat, ahogyan ujjongunk a teherautó platóján, miközben kivisznek minket a vasútállomásra, örökre megmaradt bennem. Az ember tele volt reménnyel, távlattal, örömmel” – emlékezett vissza Steinbach József. „Azóta teológiailag is jobban értem, mit jelent megszabadulni valamilyen igazán szorult helyzetből. Jézus Krisztus szabadításának és feltámadásának köszönhetően mindez a felszabadultság és öröm azóta is elkísér minket. Krisztus újjászült bennünket, örök életet adott nekünk és örök távlatokba helyezte az életünket.”


Barna Bálint
Képek: Somogyi Péter, Kardos Ábel