A kapuban már farokcsóválva vár két fekete mudi, amikor feltűnik Zsófia, és mosolyogva beenged. Először körbevezet a kertben: megnézzük a nyulakat, a tyúkokat, méltán büszke a gyönyörű, csillogó tollú hatalmas kakasokra. A házban üdvözölnek az épp itthon tartózkodó gyerekek: Sári, az óvodás beteg, ezért épp Julcsival, nővérével mesét néz, aki már hazajött az iskolából. Marci, a második a születési sorban, a Pécsi Egyetemre jár, kora délután már ő is itthon van. A gyerekek visszahúzódnak saját kuckójukba, mi pedig a konyhában ülünk le beszélgetni.

Zsófia szülei katonák voltak, nem jártak templomba. A valláshoz köthető első benyomásai sem alapozták meg a hívő életet. „Első osztályos voltam, amikor valamiért bementem az egyik terembe, ahol épp katolikus hittanóra ment. A pap nagyon magyarázott valamit, és ahogy a fekete reverendában felemelte a kezét, félelmetes látvány volt, nagyon megijedtem. Gyorsan ki is szaladtam, hogy ide biztos nem jövök többet.” A második élménye sem volt sokkal biztatóbb, amikor anyukájával és nővérével elmentek egyszer egy éjféli misére. „Fogalmam sincs már, hogyan kerültünk oda, de az maradt meg bennem, hogy bedobtak egy petárdát a templomba, és mindenki kirohant.”

Hit mint kapcsolt áru
Zsófia a Budapesti Műszaki Egyetemre ment tanulni, építőmérnöknek. „Ott, a kollégiumban találkoztam a férjemmel. A hit vele jött az életembe, mint kapcsolt áru.” Leendő férje nagybátyjának családja a Budapest-Fasori Református Egyházközségbe járt, így ők is oda mentek időnként istentiszteletre. „Tamás bácsi, aki akkor ott szolgált a fasori gyülekezetben, nagyon szívén viselte, hogy engem is közelebb hozzon ehhez az egészhez. Volt egy ifitábor, ahova engem is elvittek. Onnan nagyon hamar vissza akartam fordulni, de Tamás bácsi meggyőzött, hogy jó lesz ez nekem. Maradtam, és végül minden kérdésemre tudott válaszolni. Az egy fontos lépcsőfokot jelentett, onnan kezdve már nem csak azért mentem az istentiszteletekre, mert kellett.”

Zsófia másodéves volt az egyetemen, amikor férjével, Domokossal összeházasodtak. „Az esküvőnk a fasori gyülekezetben volt nyáron, ősszel pedig megszületett első gyermekünk, Vajk.” Ekkor Sári, az óvodás jelenik meg az ajtóban, rágcsálnivalót keres. Amikor megkapja, csendben visszavonul. Mi pedig visszatérünk a történethez, hogyan alakult Zsófia hitélete. Pedig az a szál is érdekesnek tűnik, hogy még egyetemistaként édesanya lett – erre még később visszatérünk. „2002-ben, amikor a második gyermekemet vártam, részt vettem Biatorbágyon egy női héten. Nem teljesen önszántamból mentem, de ott voltam” – mondja mosolyogva. „Végül ott jutottam hitre. Nagyon sokat beszélgettem az ottani lelkészekkel. Az ő logikájuk alapján egyértelművé vált minden. Amit gyermekként, kamaszként kerestem, mindazoknak a dolgoknak, amelyek akkor nehézséget jelentettek, egy oka volt: hogy nem voltam Istennel. Összeállt a kép, mi az, ami eddig hiányzott: a biztonság. Keresztyénként nem aggódunk olyan dolgok miatt, amelyek miatt pedig nagyon is aggódhatnánk. Nyilván sok mindenen gondolkodom most is. A nagy gyerekek kapcsán mindig vannak témák, amelyek igencsak fenntartják az érdeklődésemet” – nevetünk. „De az a nagyon erős aggodalom, hogy nem tudom mi lesz a vége, nincs. Van kire bízni mindezt.”

Mérnökből védőnő
Zsófia mindig is nagycsaládot szeretett volna, négy gyermekkel. Végül hat lett. Az első még az egyetem második évében érkezett. Arról kérdezem, volt-e valamilyen tervük a gyermekvállalásra? „Az elején nem volt semmilyen koncepció” – mondja nevetve. „Két egyetemista voltunk csupán. Nem terveztük még, hogy szülők leszünk. Először nagyon megijedtem, de örültem is neki. Domi elsápadt a hírre, de ő is örült a babának. A nagyszülők már kevésbé, de később ők is megbarátkoztak a gondolattal.” Az ilyen történetek nem mindig folytatódnak huszonöt éves házasságban. Adja magát a kérdés: mi a megtartó erő? „Mindig össze tudtunk kapaszkodni, és együtt oldottunk meg mindent. Emellett folyamatosan gondozzuk a házasságunkat.”

Az első gyermek még Budapesten született, de amikor a másodikkal kismama lett Zsófia, férje szüleihez költöztek, Pécsváradra. Szüneteltette tanulmányait, férje pedig Pécsen folytatta az egyetemet. Zsófia számára egyértelmű volt, hogy nem befejezte az iskolát, csak abbahagyta. Végül mégsem a műszaki pályát folytatta. „Rájöttem, hogy ez nem az én utam. Mindenből négyes-ötös voltam a műszaki egyetemen, kivéve a fő tárgyakat. Azokból többször is megbuktam. Ez arra utalt, hogy nem jó irányba indultam” – nevetünk. „Ott volt a két gyerek, úgyhogy adta magát, hogy valami olyasmit tanuljak, ami hozzájuk is kapcsolódik. Így lettem védőnő.” Három és egy éves volt a két kisfia, amikor elkezdte nappalin a főiskolát. „Akkor még a férjem is tanult, így ha valamelyik gyerek beteg volt, megnéztük az órarendünket, és felváltva voltunk itthon, a szerint, ki melyik óráról hiányozhat. De előfordult az is, hogy beültem a gyerekkel a terembe hátra néhány autóval és rajzlappal.” Amikor elvégezte a főiskolát, egy évig dolgozott védőnőként, majd jött a harmadik gyermek. „Az egy nehéz év volt: Kevével voltam kismama, közben dolgoztam, és akkor ment első osztályba a legnagyobb. Nagyon kimerült volt mindenki.” Közben csörög a telefon, épp Keve hívja. Nem hallgatózok, de kiderül: egy versenyen volt a város másik végében, ami jól sikerült, de nem ér oda az iskolába a testvéréért. Nem baj, Marci elhozza.

A közösség mint biztonsági háló
Az anyaság sokszor kihívásokkal jár. Hat gyermek mellett a logisztika is nagy feladat. „Mindenki érjen oda időben, ahova kell, a megfelelő gyerekhez a megfelelő cuccot párosítsuk. De látom néha, hogy az is el tud ebben úszni, akinek egy gyermeke van. Viszont azzal, hogy hat van, egy rutin is kialakul a megoldásokra. Vagy ha valami nem sikerül, tudjuk lazán kezelni azt is. A gyerekek is kevésbé stresszelnek. Látják, hogy nem dől össze a világ, ha most nem volt tornazsák. Majd lesz legközelebb, vagy nem” – nevetünk.

Amikor Pécsre költöztek, a kertvárosi gyülekezethez csatlakoztak, ahol aktív baba-mama kör működött. „Ez nagyon nagy segítség volt. Női kör is alakult ebből a közösségből, ami azért volt jó, mert ott a babatémát egy kicsit félre tudtuk tenni. Ez a közösség nagyon sokat számított, megtartó erő volt. Most is aktív a kapcsolat, együtt járunk házaskörre. Ha bármi gond van, vagy segítség kell, akkor ott vagyunk egymásnak. Mindenkinek fontos, hogy tudja, számíthat a közösségre, nincs egyedül: legyen szó cseréppakolásról vagy nehéz döntésről egy fontos kérdésben. Ez egy biztonsági háló tulajdonképpen.”

Beszélgetés közben szóba kerül a család mint keresztyén közösség. „A bibliai családmodell szerint élünk. A férjem a feje ennek a keresztyén közösségnek. Övé a végső döntés akkor is, ha nem feltétlenül értek egyet a döntésével. Ezt persze nem mindig könnyű elfogadni, de ilyenkor a döntések következményeit is ő viseli. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy nélkülem dönt, de meg tudok nyugodni én is abban az iránymutatásban, amit ő kap egy-egy imádság után. Az is egy fontos része az Istennel való kapcsolatnak, hogy azokat a kérdéseket, amelyek a családunk egészét érintik, ő beszéli meg az Úrral, így a nagy döntések rajta keresztül jönnek. A gyerekekkel én vagyok többet a mindennapokban, így a bennük felmerülő kérdésekre, hogy egy adott helyzetnek mi a keresztyén megoldóképlete, rajtam keresztül érkeznek válaszok. A hit számomra olyan megtartó erő, amely átszövi a mindennapjaimat. Biztonság, amin nem változtathat semmi. Örök szövetség.”

Szolgálat a gyülekezetben és a munkában
Kiss Zsófia harmadik gyermekük születésétől a hatodik óvodás koráig vezette a kertvárosi gyülekezet baba-mama körét. Mint mondja, ez számára is természetes szükséglet volt, sosem esett nehezére a szolgálat. „Sosem tartott vissza semmitől, hogy kisgyermekem, újszülöttem van. Fogtam és vittem magammal mindenhova a legkisebbeket is. Szerintem ez így normális, hogy részt veszünk a világ történéseiben, kisgyerekkel is. Máskülönben az elmúlt huszonnégy évemet a négy fal között töltöttem volna” – nevetünk. Jelenleg presbiter, és gyermek-istentiszteleteken szolgál a Pécs-Kelet-Mecseki Református Missziói Egyházközségben. Közben nyílik az ajtó, megérkezik Marci az általános iskolából az ötödik gyermekkel, Jánossal.

Zsófia az újszülött osztályon dolgozik a pécsi Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikán. Laktációs tanácsadóként legfőbb feladata a szoptatás támogatása. Előtte volt már területi és vezető védőnő is. Hivatásában ez az időszak volt számára a legnehezebb. Aki terhességmegszakításra jelentkezik, két kötelező beszélgetés után hozza meg a döntést. „Ezek a beszélgetések lelkileg nagyon nehezek voltak. Az állapotos kiskorúval jöttek a szülők is: tanácstalanul, sokszor önmagukat vagy épp a gyermeküket hibáztatva, mély és elemi érzelmek kerültek elő. A másik véglet az volt, amikor valaki bejött a tizenkettedik terhességmegszakításra teljes természetességgel. Nagyon nehéz volt feldolgozni, hogy lehet így viszonyulni egy emberélethez. Ezeken a találkozásokon megbeszéltük, hogy miről is dönt valójában. Sokan úgy voltak vele: ez még csak egy sejtcsomó. Olyankor odafordítottam nekik a modellt, hogy most egy ekkora emberről beszélünk. Lassan tizenkét hetes, nemsokára nő a körme, a haja, nyitogatja a szemét.”

A védőnő a legtöbb esetben nem tudja, milyen döntést hozott a várandós nő. Van néhány baba, aki mégis megszületett, és ezt neki is elmondták a hálás édesanyák.„Egyszer egy anyuka visszajött, egy pedig felhívott. Megköszönték, hogy mindenről beszéltünk.Volt olyan is, aki a műtőasztalon döntött úgy, hogy mégis megtartja a babát.”

Vajon ő maga hogyan hangolja össze a családot a hivatással? – adódik a kérdés. „Mindenki alkalmazkodik mindenhez” – nevet Zsófia. „Nagyon élveztem azt is, amikor itthon lehettem velük. Kisgyermekes anyaként a gyermeket tartom a legfontosabbnak, utána azt, hogy legyen mit enni, és majd csak valahol a végén jön a házimunka. Ez persze mindig dinamikusan változik, ahogy nőnek, lesz idő másra is.”

Búcsúzás előtt még megkérdezem: mi a titka a nagycsaládos, békés életnek? „A hit, és az, hogy lazán vegyük az egészet. Nem kell beletörni az anyaságba. Belefeszülni néha kell, de beletörni nem szabad.”

Zsófia körbevezet a többszintes házon, amit folyamatosan alakítgatnak. Mint mondja, hozzájuk soha nem jön majd a „Szép Házak” magazin fényképeket készíteni. A család lelkében viszont rend van: felszabadultak, nevetnek, boldogok. Kell ennél több?
 

Képek: Ruprech Judit