Mindent később kezdett, mint pályatársai – meséli egy kávé mellett az Adna kávézó egyik asztalánál ülve. Négygyermekes anyaként kezdte el az orvosi pályát. Negyvenéves elmúlt, amikor olvasóból író ember is lett. Csak ezután kezdett fotózni, első verseskötetét pedig, amelynek a szövegeket ihlető fotók is szerves részei, ötvenévesen jegyzi. Sosem okozott gondot számára, hogy másoktól, akár fiatalabbaktól is tanuljon, ugyanakkor a szakma is kellő figyelemmel és tiszteletadással fogadta. Élénk, nyílt, mélyen értő és érző ember képe rajzolódik ki előttem, miközben beszélgetünk.

Első szárnypróbálgatásait még álnéven tette közzé, sokan úgy hitték, a Bora név férfi szerzőt rejt. Ez nem is állna olyan messze tőle, hiszen A pont felett címet viselő kötetben Dosztojevszkij jóságos félkegyelműjének, Miskin hercegnek a hangja szólal meg. „Amikor történik valami, és lezajlanak a saját érzelmeim, van egy kegyelmi pillanat, amikor ez a félkegyelmű Miskin herceg megjelenik bennem. Ebben persze benne van az én nézőpontom is, de annál sokkal több. Az ő látótere szélesebb, mint az átlagos emberi látótér, így az egészen egymásnak feszülő indulatokat is egybe tudja nézni” – árulja el. „Különös, hogy az a beteg ember, akinek a nevében írok, jobban látja a dolgokat, mint én, az orvos. Miskinben talán az a legfontosabb, hogy saját szenvedése miatt másokkal is együttérzőbb, ezért mindenkit a maga szenvedéstörténete felől kezd nézni – ahelyett, hogy azt várná, hogy az övét értsék meg.”

Hegedűs Gyöngyi azt mondja, ő maga akkor jó orvos, ha ugyanezt teszi. Igaz, senki sem végezheti mindig ugyanazon a hőfokon a hivatását, a test fáradtsága a lelki készenlétet is rontja – teszi hozzá. Ő úgy védekezik ez ellen, hogy munkarendjét két és fél napba sűrítette, a hét többi napján verseket ír, fotóz, olvas, háztartást vezet. „A két életem nagyon jól feltölti egymást. Nem lenne jó, mindig csak ebben a bölcseleti létben lenni. Orvosként egy másik ember testéért felelek, ez ad egyfajta józanságot. Dosztojevszkij szerint aki nem érzi a földet a talpa alatt, az Istent sem érzi. A valódi istentapasztalat földközeli élmény. Mi mindenfelé találkozni akarunk Istennel, ám amit ő felajánl találkozás gyanánt, az végül is a testté létel.”

Mégsem a fehér köpeny jelenti identitása alapját, a betegek szorongását is szívesen oldja a szakrendelőkben kevésbé megszokott, közvetlen hangvétellel. Szakterülete a bőrgyógyászat és a nemibeteg-gondozás, néhány éve elsők között csatlakozott a hálapénz ellen felszólaló orvosok csoportjához. Azt mondja, az anyagiak kevéssé motiválják, ez az oka annak is, hogy nem nyitott magánpraxist. A közgyógyellátásban így is egyre kevesebb a bőr- és nemibeteggondozást végző szakorvos, márpedig ez a jól kiépült rendszer szétesésével fenyeget.

Az ő kulcsszava az elérhetőség – árulja el. „Az ember könnyen találhatja magát egy elit körben, amelyben csak a saját fajtájával találkozik. Körülbarikádozza magát, így nem érnek el hozzá olyan emberek, akikkel nem annyira kényelmes találkozni. Én a szüleimnél azt láttam, hogy ők mindig elérhetők voltak mások számára. A mama oda is beadott receptet embereknek, ahol nem ő volt a körorvos, apu is nagyon közvetlen ember volt, és püspökként is elérhető maradt (Hegedűs Loránt dunamelléki püspök 1991 és 2002 között – a szerk.). Nekem ez azért fontos, mert orvosként bármikor kimenekülhetnék a magánszektorba, de akkor az, hogy ki tud engem megfizetni, egyből szelekciót jelentene a páciensek között. Egy leszakadt réteggel már nem is találkoznék többet. De vajon az a dolgom, hogy elkerüljem őket? Attól még ők ott vannak, egyre inkább magukra hagyatva, úgy érezve, hogy senki sem törődik velük. Engem ez tart benn a rendszerben.”

Orvosnak lenni világnézet – állítja Hegedűs Gyöngyi. „Segít az előítéleteim felfüggesztésében, hogy a magam számára tisztáztam, mi a feladatom: a legjobb tudásom szerint meggyógyítani a beteget. Az a dolgom, hogy enyhítsem az előttem álló ember szenvedését, az nem rám tartozik, hogy miért esett vissza. Persze, elmondom, hogy nem szeretnék egyszer sokkal rosszabb hírt közölni vele, hiszen próbálom óvni a beteget, és a megelőzésre fektetni a hangsúlyt. A legtöbben azért eléggé szoronganak, amikor kiderül egy ilyen diagnózis. Az is, aki látszólag blazírtan fogadja a rossz hírt. Semmi sem változtat jobban egy emberen, mint a feltétel nélküli elfogadás, és az orvosnak ez a dolga.”

Akkor is, ha például egy prostituált a betege – mesél tovább. „Egyszer egy fiatal nő elmondta, hogy Bécsben kezelték, nem tudja, mivel. A nyelvet nem beszélte jól, nem voltak iratai, nagyon megalázták. Nekem eszembe sem jutna, hogy egy ilyen emberrel ne a lehető legudvariasabban beszéljek. Így is kiszolgáltatott, valószínűleg nem jókedvéből csinálja, amit csinál. A normális emberi hang a minimum, amit megtehetek érte. Ráadásul feladatom őt benntartani a rendszerben a terápia lezárulásáig.”

Mesél egy idős cigányasszonyról is, egy talpraesett, írástudatlan nagymamáról, aki aláírás gyanánt három keresztet rajzolt a papírra. Ő volt az orvosa, megihlette a kézjegy, verset is írt róla. Azt mondja, az ég alatt álló három kereszt olyan jel, amelyből az írástudók is tanulhatnak.

Hegedűs Gyöngyi szerint nem az számít, kinek mekkora a műveltsége, de az igénytelenséget elveti. „Apám mondta mindig, hogy az Úristennek nincs szüksége a színvonalunkra, ám a színvonaltalanságunkra még kevésbé. Jézus minden példázata irodalmi igényű, az Úristen úgy találta jónak, hogy ilyen ihletettséggel szólaljon meg. Ma nem is tudjuk felmérni, milyen kiáradása volt a Léleknek, amikor Luther német nyelvre, Károli pedig magyarra fordította a Bibliát. Ezek olyan emberi teljesítmények, amelyeket ma nem tudnánk utánuk csinálni. Istennek fontos volt, hogy mindenki a saját nyelven hallja, olvassa Őt, hogy teljesen a sajátunk legyen a hitünk – ez a fordított pünkösd. Az egyháznak szüksége van arra, hogy a művészeteknek teret adjon, mert az alkotókban továbbra is hihetetlen áradása van a Léleknek, akkor is, ha a tételes vallásosságban nem ott tartanak. Sokszor bizonyos világi dolgokban nagyobb erővel érzem az Úristen jelenlétét, mint egyházi dolgokban, és ez egyébként az Ő különös kegyelme is, mert ha kiürül valami, akkor ő köszöni szépen, meg tud jelenni másban is.”

Édesapja utolsó nagy műve is erről beszél – teszi hozzá. Hegedűs Loránt püspök élete utolsó éveiben megírt egy négykötetes Ady-monográfiát. „Megkérdeztem Aput, miért is nem teológusokat elemez élete utolsó művében, miért Adyt. Azt mondta, azért, mert ő mindenestül fogva 21. századi ember, és a 21. századi ember nem fog a papokra hallgatni, de a költőkre fog. Különös, hogy az ő aktív korszaka a 20. században zajlott, és ráadásul papként élte le az egész életét, az élete végén mégis erre a felismerésre jutott. Ezen sokszor elgondolkodom, úgy is, mint apám hagyatékán.”

Kérdésemre, hogy mi a vers, és ki a költő, Hegedűs Gyöngyi azt mondja: a vers az idő tömörített fájlja, a költő pedig az, aki képes létrehozni azt. „Költőnek lenni a magzati léformához hasonló dolog. A magzati lét tíz hónapjában végigélünk egy egész filogenezist, sejtes állapotból hal, aztán kétéltű leszünk, majd ott maradunk az emberlétünkkel, egy darab élettel, de tulajdonképpen ott évmilliókat csinálunk végig. Az eredet tehát ma sincs messzebb tőlünk, mint a kezdetekben. Akik megalkotnak valamit – és nemcsak a művészek tesznek így –, az eredethez kapcsolódnak.”

Az olvasóknak persze nem mindig van programja, hogy hozzáférjenek a versben összesűrűsödő időhöz, vagy van, de magukat értik félre. „Versolvasóként velem is előfordult már, hogy azt hittem, nem jó egy kötet, pedig elsőre azért vágtam a sarokba, mert nagyon is dolgom volt vele.”

Saját szövegei is meglepő perspektívában tárják elénk – csak hogy a két legfontosabbat említsük – az életet és a halált. „Sokan csak az életről akarnak tudomást venni, igyekeznek kisöpörni a halált a látóterükből. Ez viszont veszélyes dolog, mert ezzel óhatatlanul besöprik a körülöttük lévők látóterébe. Az a szülő például, aki tabuként kezeli a halált, a gyermekének árt. A halál nem egyetlen pillanatban bekövetkező traumatikus esemény, hanem fogantatásunktól kezdve elkísér minket. Mintha az embernek ez a tudatossága, hogy önreflexióra képes, a haláltudatával függene össze. Az, hogy tudunk a halálunkról, sok más tudatformát is kialakított bennünk. Vagyis a látószögünk a halállal együtt lesz 360 fokos.”

A fényképezés közben szerzett tapasztalatai összecsengenek ezzel. „Bármennyire ijesztő is, de felfedeztem, hogy az a nézőpont, ahonnan fotózom az embereket, nem más, mint a halál kameraállása. A halálunk néz minket ilyen közelről, ugyanakkor ilyen távolságtartással. Magamban azt éreztem, hogy nem rossz hír ez, mert azt látom, hogy szimpátiával néz minket – mindenkit a saját halála néz –, vagyis a halál nem feltétlenül ellenség. Ahogy az apostol mondja, nekünk, megváltottaknak jótevőnk, hiszen ha meghalunk, csak előbb jutunk el Istenhez. Orvosilag nézve a halál is életfolyamat. A haldokló emberben az életfolyamatok iszonyú erővel vannak jelen. A problémánk leginkább abból adódik, hogy a halállal nem tudunk mit kezdeni, így az élettel sem tudunk, és fordítva.”

Ahogy élet és halál, úgy test és lélek sem különíthetők el élesen egymástól – vallja a hívő orvos. „Nekem sokáig gondot okozott a krédóban az az állítás, hogy hiszem a test feltámadását. Nem azt mondjuk, hogy a lélek, hanem hogy a test feltámadását hisszük. Ma már viszont a hitben odáig jutottam, hogy e nélkül nem lenne érvényes a hitvallásunk. Nem tudjuk, pontosan miként történik majd, de két dolgot tudunk a feltámadott testről: hogy mások a fizikai tulajdonságai, hiszen Jézus átment a bezárt ajtón, de Tamás kétkedéséből azt is megtanultuk, hogy ez a test tapintható. Vagy csak a sebeink maradnak tapinthatók a feltámadott testben? Mindenesetre nincs dichotómia, a feltámadás nem különíti el az embert testre és lélekre.”

Ami a fotózást illeti, azt mondja: akkor kezdett el megszállottan fotózni, amikor felfedezte, hogy előbb veszi észre egy-egy dolog árnyékát, mint a dolgot magát; ugyanígy előbb észleli a tükröződést, mint azt, amit tükröz a felület. „A fotózásnak van egy ilyen angyali tulajdonsága, hogy egybenézhetetlen tereket egyben lát. Ha fotózok valakit, a kép akkor lesz jó, ha minden előzetes tudásom törlődik arról az emberről. Ezt valaki mélyen bennem meg tudja csinálni, aki nem én vagyok. Ez már olyannal is megtörtént, akit különösebben nem is kedveltem, és amikor a fotós szemével néztem őt, akkor azt kérdeztem magamtól: ez az ember rendben van, te Gyöngyi, mi bajod neked vele?”

Ahogy orvosként, úgy művészként is a perifériára figyel. „Van valami a kép centrumában, de abból fotósként kimozdulok a periféria felé, és ebből a másik nézőpontból egész más történet kerekedik. Az üdvtörténet során az Úristen is ezt teszi. Sosem a nagy, látványos központokban történnek az igazán fontos dolgok. Betlehem például a legtávolabbi római provinciák egyike volt. Ez bennem is azt erősíti, hogy ne a földi hatalomgyakorlás tereit keressem.”

Azok amúgy is távol állnak tőle, ezért otthonos számára a szegényes orvosi rendelő, és talán ezért jár be csak ritkán férje, Balla Péter rektori irodájába is – ismeri el. Ketten egyébként szerinte jól kiegészítik egymást, noha férje a lelkész, kettejük közül mégis ő a józanabb, racionálisabb – mondja. A gyülekezetben szerettek egymásba, férje édesapja mellett volt beosztott lelkész fiatalon. „Érdekes, hogy a gyülekezetnek is volt kicsit szeme erre. Mielőtt mi összejöttünk volna, már azelőtt voltak idős gyülekezeti tagok, akik mindkettőnket szerettek, és azért imádkoztak, hogy a Gyöngyi meg a Péter találjanak egymásra” – idézi fel. Négy gyermekük született, valamennyien egyetemisták, így lakásuk gyakran egy kollégium nyüzsgő életére emlékeztet – mosolyodik el.

Amikor arról kérdezem, mit tart fontosnak átadni gyermekeinek, mindjárt leszögezi: a szeretetben van egy nagy adag következetlenség. „Mindegy, mit mondasz a gyerekednek, a te viselkedésmintád fogja átvenni. Ranschburg Jenő mondta valamikor, hogy az anya dolga, hogy a gyerek számára biztonságos közeget teremtsen otthon, az apáé pedig az, hogy játékosan átemelje a gyereket az otthon küszöbén, vagyis félelem nélkül ismertesse meg a külvilággal. A férjem mindig imádott játszani a gyerekekkel, én viszont nem vagyok homo ludens, gyereknek is elég komoly voltam. Rengeteget olvastam, és persze mi volt a fő játékom? Állandóan babáztam. Volt egy disznóól Hidason, anyám kifertőtlenítette, és az lett a babaház. Én a gyerekkorom nagy részét gyakorlatilag abban a disznóólban töltöttem.”

Idén lett ötvenéves, új életszakaszba lépett – és mint mindenről, erről is természetességgel mesél. Azt mondja, a legtöbb betegség valószínűleg abból fakad, hogy nem fogadjuk el biológiai adottságainkat. „Sok olyan versem kezd gyülekezni, amely a nő biológiai meghatározottságával foglalkozik: dönthetsz, hogy ezt kényszernek, kötöttségnek éled meg vagy azt mondod, hogy ebben lélegzem, ebben dobog a szívem. Nem lesz népszerű kötet, mert nem errefelé tart a világ, pedig az előbb-utóbb önfelszámoláshoz vezet, ha a testi mivoltunkkal nem békélünk meg, és nem tiszteljük. Három nap: a szomjhalálhoz éppen annyi kell, mint a feltámadáshoz. Nem hihetjük, hogy a társadalom majd megment minket az elemi életveszélytől, amikor szembemegyünk mindazzal, akik vagyunk.”

Más azonban a termékeny szembefordulás – zárta beszélgetésünket. „Sokáig azt gondolták, a legősibb struktúráink ellen az immunrendszer nem termel ellenanyagot. Ehhez képest nagy meglepetés volt, amikor kiderült, hogy mégis. Bizonyos gyenge ellenanyagokat azért termelünk, hogy lefedjék az ősi struktúrát. Így ha például egy baktérium megtámadja a hozzá hasonló szerkezetű mitokondriumot, a védőrétegnek köszönhetően nem tudja elpusztítani. Én a művészetet is így fogom fel. Semmiképp sem klónozás, nem arról szól, hogy a legősibb struktúrákat kőbe vésed és sokszorosítod, de nem is arról, hogy erős ellenanyaggal elpusztítod. Az alkotás olyan ellen-anyag, amelyeket az ősi struktúrák ellen termelsz azért, hogy levédd őket. Ez a rákérdezés szabadsága. Ha nem merül fel benned a kérdés a legalapvetőbb dolgokkal kapcsolatban, akkor a velük kapcsolatos hited még nem a sajátod.”

 

Képek: Füle Tamás, Hegedűs Gyöngyi