Valamennyire elfogadható, hogy az egyedülőállóság 1889-ben még megkérdőjelezett, de minimum védekezésre okot adó társadalmi státusz volt. Egy angol folyóirat akkoriban arra hívta az egyedül maradt hölgy olvasóit, osszák meg a legfrappánsabb válaszaikat, ha valaki a státuszuk okát firtatja. 

Bár Bridget Jones és Terézanyu (Rácz Zsuzsa) is sokat tett azért, hogy a szinglik problémái láthatóak, érthetőek legyenek – de keresztyénként nincsenek mintáink az egyedülálló életformához való kapcsolódásra.

Pedig a KSH adatai szerint a nyolcvanas évektől kezdve drasztikusan nőtt az egyedülállók száma a férfiak és a nők körében egyaránt – a harminc és negyven évesek között konkrétan hatszorosára emelkedett. A reformatus.hu tavaly tavasszal foglalkozott azzal, hogy a keresztyének közti tapintatra milyen nagy szükség lenne az egyedülállóság kérdésével szemben is.

A fenti cikk inspirált bennünket is arra, hogy az Élő Ige évében megvizsgálhasson bennünket az Ige gyülekezeti kapcsolataink terén. Tudunk-e egészségesen kapcsolódni gyülekezeten belül?
Hogyan tudjuk építeni egymást, ha az eltérő családi státuszunkhoz eltérő életvitel és egészen más problémák társulnak? 

Mit csinál az a hölgy, aki keresztyén és még mindig egyedül van? Kihangosítom a tabut:
Szolgál addig is, amíg nem lesz neki „normális” élete.

Harminc és negyven év közti egyedülálló hölgyeket kértem arra, hogy beszéljenek a nehézségeikről, az előítéletek terhéről és az élő és megújuló reményről.
Egyikük sem úgy fest, mintha egy Jane Austen regényből lépett volna ki, bár rájuk is igaz, hogy intelligens és erkölcsileg erős nők, jelentős önismerettel és kitűnő humorral.

És ezúton adom tovább a jó hírt: normális életük van.

Rita, Lídia és Dorka – egyikük nemrég kezdte a harmincas éveit, másikuk ennek a közepén jár és van, aki most tölti be a negyvenedik évét.
Mindannyian gyülekezetben és hitben nőttek fel, jó mintákkal és erős elkötelezettségi készséggel és képességgel.
Bár habitusuk és lelki ajándékaik nagyon különbözőek, Krisztus iránti szeretetük és ragaszkodásuk hasonlóan mély és élő – s bár nem ismerik egymást, életállapotuk kapcsán nagyon hasonló helyzeteket élnek meg és hasonló érzések fogalmazódnak meg bennük.

Akik nem jártak még az ő cipőjükben, azoknak szeretnénk kapaszkodót, segítséget nyújtani, hogy kényszeredett társalgásoktól megszabadulva valódivá erősödhessenek a gyülekezeten belül megélt kapcsolatok. Mert a hiányaik és fájdalmaik valósak, épp ezért fontos megértenie őket azoknak, akik helyzetüket nem ismerik belülről.

Nem ide indultam
„Amikor volt barátom, akkor megéreztem, hogy úgy kezelnek, mint egy normális hívő lányt. Ez szöget ütött a fejemben, mert ebből az következett a számomra, hogy egészen addig ha kimondatlanul is, de

a saját keresztyén közegemben nem tartottak normálisnak. És ez sokkal fájóbb volt, mint a társtalanság”

– kezdi a vallomását Rita, harmincas évei derekán járó, keresztyén nagycsaládban felnőtt hölgy.
A húszas éveiben a jövőképe a szüleitől látott mintán alapult.
„Mindig azt hittem, az lesz az én utam, amit a szüleimtől láttam, akik ketten harcolták végig az életüket, együtt hordozták a szolgálatuk terheit is. Mindketten itt vannak bennem, de az én történetem eddig nélkülözi a páros számot.
Huszonévesen még kívülről figyeltem „azokat a karrierista nőket”, akiknek harmincas éveiket taposva nem volt családjuk – és felébredtem egy reggel, hogy te jó ég, bár egyáltalán nem vágytam csapattag lenni, de egy vagyok közülük.
Nem vagyok karrierista, nem én döntöttem így és nem ide indultam, mégis bekerültem az újabb képzésre adod a fejed, ahelyett, hogy férjhez mennél skatulyába.” 

A kultúránk skatulyáz, sőt már „buborékoz”. Az információs társadalom megképzi számunkra az azonos státuszúak egyetértő és kényelmes közegét.
A gyülekezeteink talán még nem ilyenek, bár adnak rá módot, hogy megbújjunk a saját érdekeltségi körünkben – de Isten eredeti elképzelése biztosan nem ez.

„Amikor a gyülekezeti testvér azzal bátorít, hogy mennyire jó nekem, hiszen fejlődhetek a hitben és sokkal több időm van Istenre, akkor azon gondolkodom, aki így beszél, vajon volt-e valaha egyedül?!” – mondja Lídia, negyvenet éppen betöltött stabil és összeszedett hölgy, akit mégis megviselnek a kéretlen és sokszor bénító tanácsok, amelyeket épp a gyülekezeti közegben kap.

Aki egyedül van, nem csak Istennel marad egyedül, hanem a villanyszereléssel, a cipekedéssel és a falfúrással is. Még a legtalpraesettebb hölgynek is valamivel több időre van szüksége az egészen hétköznapi, de férfiasabb teendők menedzseléséhez.
Gyülekezeteinkben pedig szintén nagy kedvvel tesszük a szolgálatok terheit az egyedülállókra, hiszen ők úgyis ráérnek.
A gyülekezeti hétvégéken, heteken is főként szolgálóként számítunk rájuk, pedig a nyaralás kérdésének megoldása sem triviális abban az életszakaszban, amikor javarészt elfogynak az egyedülálló barátnők, akikkel sokáig szervezni, tervezni lehetett.

„Dóri, neked csak akarnod kellene!”

– ez a mondat a mai napig értelmezhetetlen a számomra, pedig sokszor hallottam. „Hogyan lehetséges, hogy még egyedül vagy? Abban a gyülekezetben sincs senki?” – nem akarom tudni, mit gondolnak akik ezt kimondják, mégis szerintük hogyan lehetséges? Talán nem akarom eléggé vagy nem hiszek eléggé?” – teszi fel a kérdést a harmincas évei elején járó Dóra, aki találkozott már hitetlenkedő és felelőst kereső beszélgetőpartnerekkel is.
A társtaláló bizonyságtételek közt sok azt sugallja, hogy ha nem is kizárólag az elszánásról van szó, de mégis van egy keresztyén „to do” lista, amin ha becsületesen végigmegy az ember lánya, a végén ott várja az esküvői torta, hozzáillő vőlegénnyel az Úr asztalánál.
A valóság azonban sosem ilyen leegyszerűsítő.

„Ki vétkezett? Ez vagy a szülei?”
A János evangéliumának kilencedik fejezetében a vakon született gyermek eseténél látjuk, ahogy Isten országának várományosai kedvvel csinálnak teológiai kérdést valakinek a hiányából.

Nem újkeletű emberi reakció, hogy felelőst keresünk egy-egy helyzetben. Ebben a hipermodern valóságunk és modern gyülekezeteink sem hoztak újat.
Ahogy a bibliai korban szégyen volt a meddőség, most is megfagy a beszélgetés hívő emberek között is, ha ismeretlenül szóba elegyedve valakivel kiderül a másikról, hogy nincs házastársa és nincsenek gyerekei.

„Amikor kimondatlanul is azt tükrözi vissza a keresztyén közösség, hogy ahol tartok, az az én hibám, az nem esik jól.

Valahol az lehet ennek a hozzáállásnak a mélyén, hogyha megoldást nem tudunk, legalább felelőst találjunk. Például a «Nem lehet, hogy túl válogatós vagy?« kérdés teljesen letaglózott évekig. Lassan értettem csak meg, hogy ez nem kizárólag rólam szól, hanem a kérdező saját életéről” – vallja Rita.

A kérdéseinkkel állítunk is valamit önmagunkról. Aki kérdez, annak előbb-utóbb szembe is kell néznie a saját válaszaival és az esetlegesen okozott fájdalommal is.
Persze ehhez látnia kell, hogy fájdalmat okozott.

Rita így birkózik meg ezekkel a nehéz helyzetekkel: „Ha az aktuális beszélgetésben túl tudok lépni azon, hogy gyomorszájon vágtak, az önmagában kegyelem. Lehet, hogy befelé még nyelem a könnyeimet, de képes vagyok visszakérdezni: neked ez miért fontos? A válasszal talán közelebb kerülhetünk egymáshoz.”

Amikor felelőst keres a kérdező, az egyedülállón túl eszébe juthatnak a szülők is. De pszichológiai elemzés és kéretlen lelkigondozás helyett itt is az empátiára való készség a legfontosabb.

„Édesapám, bár nem mondja ki, de biztos vagyok benne, hogy fájdalomként éli meg, hogy a lánya egyedül van. Abban a kultúrában, amiben Ő él, az, hogy még nem mentem férjhez, azért szégyen, mert azt jelenti számára, hogy rossz apa volt” – mondja Rita.

„Az édesapám értelemszerűen arra vágyik, hogy biztonságban legyek. A testvéreim mellett már van egy-egy férfi, akikre támaszkodhatnak, akik úgymond biztonságos keretet teremtenek az életüknek. Ezért kívánja apám nekem is, hogy találjak társat, mert reálisan látja annak a terhét, hogy egy triviális példával élve azt a 10 liter vizet állandóan én viszem fel a negyedikre egyedül” – mondja Dóri.

Férj, lakás, autó, gyerekek
„Ha egy közegben azt élem meg, hogy elakadt az életem, oda nem szívesen megyek. Mert ha nem tudom felmutatni a harmincasok körében dívó családi minimumot, akkor nem beszélgetnek velem tovább.

Pedig az én életem is sokat változott és fejlődött az elmúlt tíz évben, csak nem a házasság, gyerekek, otthonteremtés háromszögben” – mondja Rita.

Minden hölgy beszámolt arról, hogy nem csak a keresztyén jótanácsok tudnak bénítóak lenni, hanem a munkahelyi környezet kimondott-kimondatlan elvárásai, az osztálytalálkozón, vagy tágabb baráti társaságban megrekedő beszélgetések, a szélesebb családi közegben megfogalmazódó kérdések mind teherként nehezednek az egyedülállókra.
A tapintat nem keresztyén, hanem emberi erény, mégis az őszinteség jegyében éppen a gyülekezetben feledkezünk meg róla a legkönnyebben.

„Nem csak régi ismerősökkel találkozva esik jól, ha valaki rám kíváncsi és nem a családi állapotomra” – festi meg Rita az emberi találkozások komfortos kereteit.
„Szeretném, ha a beszélgetőtársam meghagyná nekem azt a szabadságot, hogy én magam hozzam fel a társtalanság kérdését, ha beszélni szeretnék róla.
Aki ezt a helyzetet nem ismeri belülről, de sokat olvasott a témában, tapintatlanul és kéretlenül is képes elkezdeni egy olyan lelkigondozói beszélgetést, amire végképp nem vágyom” – osztja meg tapasztalatait Lídia, akinek a gyülekezeti közege saját bevallása szerint egyébként nagyon figyelmes. A baráti köre csak házasokból áll, mégis tudnak rá időt szakítani.
„Amikor nagyon rosszul voltam lelkileg, akkor hirtelen megjelentek nálam a családos barátnőim és velem maradtak éjszakára is, mert a férjeik vállalták a gyerekeiket erre az időre. A szeretetnyelvem a minőségi idő, az ilyen gesztusokon keresztül igazán érzem a megbecsülésüket” – fogalmazza meg.

Dóra arra vágyik, hogy a családos gyülekezeti tagok érzékeltessék vele, hogy számít, akár úgy is, hogy meghívják a „problémáikba”. „Most komatálazok a húgomnak és ebben megnyilvánulhat a gondoskodás iránti vágyam, de őszintén szólva én örömként élném meg azt is és nem kihasználásként, ha egy nagycsaládos édesanya megkérdezné, hogy ráérek-e segíteni neki a nagytakarításban” – fogalmazza a kapcsolódás egy gyakorlatibb megnyilvánulási formáját Dóra.

Ritának nagyon fontos az imádságban való kapcsolódás, de egyben az is, hogy az a kérdezéshez hasonlóan ne legyen tolakodó.
„A diszkréció emberi erénye keresztyénivé akkor lesz, ha imádsággal párosul. De ebben is fontosnak tartom, ahogy én sem megyek oda senkihez a gyülekezetben, hogy imádkozom a prosztataműtétjéért, számomra is határátlépés, ha valaki kegyességi forma mögé bújva emlékeztet a státuszomra. Hálás vagyok azért, ha imádkozik értem valaki, de tegye ezt a belső szobájában” – kéri Rita.

Számolva a testtel     
Az igehirdetések kiemelt célcsoportjává gyakran válnak a házasok – már csak Krisztus és az egyház kapcsolatának sajátosságai miatt is. Ezzel kapcsolatban egyik hölgynek sincsenek negatív érzései, építőnek és egyfajta felkészítésnek látják ezeket a prédikációkat akkor is, ha pillanatnyilag ebben nincsenek érintve.

A testiség kérdését viszont mindannyian említették – de nem a kísérthetőség oldaláról. Bár nem a Downtown Abbey sorozatból, vagy a Büszkeség és balítéletből érkeztek interjúalanyaim, de a tisztaság kérdését mindannyian komolyan veszik – ami valljuk be, a XXI. században még gyülekezeti közegben is minimum ódivatúan hangzik, hát még azon kívül, de számukra ez a hitük megvallásának része.
Amikor az intimitás hiányának a kihívásairól kérdeztem őket, mindannyian az ölelést, a közelséget fogalmazták meg hiányként, nem a szexualitást.

„De ezalatt ne azt értsd, hogy kitérek a válasz elől. Amikor Isten fia testet öltött, ő sem kerülte meg a testet. Keresztyén tanításunkban egyébként sokszor megkerüljük. Nekem felnőttként kellett kapcsolódást találnom ahhoz, hogy van testem, van szexualitásom, vannak vágyaim és ezekkel hogyan bánjak, azzal együtt, hogy nem élem ki őket. Fiatalként erről nem hallottam tanítást, azon túl, hogy mit NE csináljak” – nevesíti Rita a református szexuális nevelés hiányának felnőtt korra vetülő árnyékait. Ugyanakkor arról is vallott Rita, hogy ahol az egyház mulasztott, ott Isten jelen volt.  

„Isten nem mondja azt, mint sok keresztény, hogy ne foglalkozz vele. És azt sem mondja, hogy Ő nem foglalkozik vele. De azt is megéltem, hogy nem azon a módon foglalkozott az én életemben Jézus ezzel a kérdéssel, ahogy azt vártam volna.
Az életemet úgy tekintem, mint egy doboz vízfestéket, amiben a munka az egyik szín, a barátok a másik, és van egy, amit úgy nevezünk, hogy nemiség.
Ott van a palettámon, bár ezt az egy színt nem használom fel. De attól én még teljes életet élek. Ezt nem intellektuális és nem is érzelmi úton értettem meg, hanem lelki úton adta meg az Úr. Erről lehet előadást tartani teológiai vagy pszichológiai szempontból is, de csak a Szentlélek tudja valakivel megértetni.
Amikor már nem kiabálom világgá a belső feszültséget, hogy értse már meg az Úristentől kezdve a nagyanyámig mindenki, hogy nekem az a sárga akkor is hiányzik a képről, ha mindenki azt mondja, hogy ettől még szép, amit festettem.
Mert a hiány tagadhatatlan és valódi.
Az a belső bizonyosság csak belül születik a Szentlélek által, hogy a sárga szín nélkül is tökéletes a festmény, nem kell félretenni egy raktárba, hogy majd hogyha felkerül, akkor kiállítható lesz” – foglalja össze a testiség kihívásaival szemben kapott békességét Rita.

Gyümölcsöző élet
„Ahhoz a békességhez, amiben most vagyok, nem úgy érkeztem meg, ahogyan korábban gondoltam, hogy ide út vezet. Azt hiszem, a művészbejárón keresztül vitt be Isten” – mondja Rita, amikor arról számol be, hogy szokatlan örömöt él meg a szolgálataiban és az ezekre való készülésben az utóbbi időben. Pedig eredetileg társért, konkrét személyért kezdett imaláncba az elmúlt időszakban, de Isten válaszát az életének más területének kivirágzásában tapasztalta meg.
„Máskor már haragudtam volna Istenre, hogy meddig engedi még, hogy futkosson a szívem?! Nem tudom, milyen érzés lehetett Sámuelnek végignézni Isai hét fiát, miközben belül mindig hallotta Isten válaszát: nem ő az. Most sem úgy jutottam békességhez, hogy teljesítettem valamilyen lelki diétát és keresztény fitneszprogramot, annyira lemondva magamról, hogy helyből levitáltam. Ezt az egészet Isten végezte el bennem” – vallja meg a megfoghatatlan történést.

Dóra azon gondolkodott, hogy mit hagy majd maga után örökségként. Ekkor az fogalmazódott meg benne: azt szeretné, ha a lelki kincsekről emlékeznének rá. Ahogyan jelen volt mások életében, ahogy számítani lehetett rá, ahogy hordozott helyzeteket, függetlenül a családi állapotától. 
„Kaptam a testvéreimtől egy könyvet a harmincadik születésnapomra, amiben rengeteg visszajelzést kaptam az ismerőseimtől arról, hogy mi az, amit értékelnek bennem. Ez a könyv nagyon sokat jelentett. Mert amellett, hogy a Biblia nem tesz különbséget családi állapotok közt, sőt, mindkét státuszt értékesnek tartja, egyedülállóként sokkal kevesebb visszajelzést kapok az életemre a hétköznapokban, mint az, akit megdicsér a férje, vagy akinek megköszönik a vacsorát”– osztja meg Dóra, aki épp a beszélgetésünk előtti napokban találkozott olyan hölgyekkel, akik az egész életüket lelki szolgálatban töltötték és hatvan fölött találtak társra.
„Megerősített a puszta jelenlétük is – vallja –, mert bármelyik kegyességi szubkultúrához tartozva az egészséges hit megnyilvánulása, ha sem büntetésnek, sem érdemnek nem látom azt, ami az enyém, legyek bár férjezett, vagy társra váró.”

Ha Isten teremtett egy virágot, a legigazabb dicsőítés a virág részéről, ha zöldell és gyönyörű – mondta egy igehirdető.
Az érintettek szerint egészségesen kapcsolódni az egyedülálló hölgyekhez lehet értük mondott imádsággal, valódi kíváncsisággal, nyitott otthonnal és kedves visszacsatolással is. Szabad nekik bókolni.

Nem azért, mert enélkül sóvárog a lelkük, hanem mert ez visszajelzése annak, hogy Isten dicsőségére élnek.  

A Gazdagréti Református Gyülekezet egyedülállóknak létrehozott Rebeka Imacsoportjáról Thoma Anita lelkipásztort kérdeztük.
„Két tanévvel ezelőtt egyedülálló hölgyek kérésére indítottuk el a Rebeka Imacsoportot.
2010-ben kerültünk a gyülekezetbe, női délutánokat kezdtem szervezni, melyek közül rögtön az elsőn az egyedülállóság kérdését jártuk körbe. Meghívtam akkor egy egyedülálló lelkésznőt, aki nagyon őszintén beszélt arról, hogyan éli meg a helyzetét a hivatásában, a kapcsolataiban, hogyan néz szembe a hiányaival.
Ez a bizonyságtétel még bő tíz évvel később is bátorítás volt a gyülekezet egyedülállóinak, hogy merjenek kérni és lépni. Hiszen 2020-ra a gyülekezetünk egyre több tagja élhette meg, hogy az élethelyzetére Istennek van válasza, s megtapasztalhatta, hogy mit jelent egymás terhének hordozása a házaskörtől a gyászcsoportig, és mit jelent a közösség Isten Igéjének erőterében.
Nekem erre a kérésre azért is dobbant rá a szívem, mert jó ideje láttam, hogy milyen fontos és értékes építői a gyülekezetnek az egyedülállók,
miközben elfeledkeztünk arról, hogy a személyes lelkészi törődés helyét megteremtsük a számukra.
Itt azért gondolok főleg a hölgyekre, mert lelkészként az volt a tapasztalatunk, hogy a férfiak körében kevésbé választanak el embert és embert egyes élethelyzetek. Miután a vezető lelkész és a presbitérium is látta a csoport létjogosultságát, leültünk a hölgyekkel a parókián és kitaláltuk a kereteit. Rebeka nevét az érintettek választották a pátriárkák történetéből merítve, mert ezek a hölgyek tényleg arra vágynak, hogy Istentől kapott társuk legyen. Azóta havonta egyszer találkozunk ezekkel a huszonhat és hatvan év közötti nőkkel, a tematikát is megosztom velük, mert számomra fontos, hogy lássák, hová szeretnénk közösen eljutni. Tavaly fókuszáltan tettük ki magunkat Isten gyógyító munkájának – mert vallom, attól, hogy bár házasságban élek, nekem is szükségem van a gyógyulásra. Miközben a cél mindig az, hogy mindannyian közelebb kerüljünk Istenhez, az idei tematika szerint Jézus nőkhöz való viszonyulásán keresztül.
Ezeken az imacsoportokon mindig Isten élő szavát várjuk elsősorban, másodsorban pedig megtapasztaljuk a közösség gyógyító és megtartó erejét.
Ki lehet mondani, hogy nehéz ott állni a sokkal fiatalabb testvérek esküvőjén és nem könnyű örülni XY első vagy sokadik várandóságának, mert nem kell a többiek előtt magyarázkodni. Lehetősége van a hölgyeknek kimondani és megélni a hiányaikat és a fájdalmaikat is. Engem pedig mélyen megtisztel a befogadásuk és a bizalmuk annak ellenére, hogy nem vagyok egyedülálló. Azt gondolom, hogy lelkipásztorként az a feladatom, hogy közvetítsem a reménység üzenetét, azzal együtt, hogy sokan már az indulásnál kimondták, lehet, hogy éppen nekik nem lesz majd társuk. De hordozzuk egymást azzal együtt, hogy azt gondolom, hiú reményt senkiben nem táplálunk. Ezért is volt az a célunk, hogy Isten élő szavát hallgassuk közösen, mert ez az, ami meg fog tartani minden helyzetben. Akkor is, ha valaki egyedül marad.
Isten szeretetéhez hozzátartozik, hogy lehet, hogy valakinek nem fog társat adni, de hiszem, hogy valamilyen választ adni fog, a szeretetét, elfogadását, vigasztalását adni fogja és reményt ad minden helyzetben. De ezzel a tudással még nem lehet megspórolni a hit személyes harcait, nem szeretnék a nehéz kérdésekre leegyszerűsítő választ adni. Viszont úgy ismerem Istent, hogyha valaki közel engedi magához, annak valódi vigasztalást ad – a fájdalom ellenére, ami csak így tud megszelídülni. A gyülekezeti közösség számára pedig azzal, hogy elindulhatott a Rebeka Imacsoport, egyszerűen jobban kezdtek látszani az egyedülállók. Érthetővé vált, miért fontos, hogy legyen áhítat szenteste is, miért fontos, hogy megtartsuk azokat az alkalmakat, ahol az is megélheti a közösséget, akinek nincs társa.
Akiket észreveszünk közösségként, azokkal nemcsak empatikusabbak leszünk, hanem könnyebben állunk melléjük gyülekezetként is. Nem csak a gyászolókért, a pedagógusokért, a vizsgázókért imádkozunk, hanem hordozzuk az egyedülállókat közösségként. Nem szabad alábecsülni ennek az erejét, a közösség imádsága meghatározza a gyülekezeti légkört. Ahogy azt is sokan jelezték, hogy fontos számukra, hogy a vezető lelkészük imádkozik értük minden reggel az „Olvassuk együtt” élő bejelentkezésében.”

Illusztráció: Füle Tamás, pinterest.com
Thoma Anita portréja: Vargosz