Esténként, vándorutamról hazatérve kis zsákfalumba, kitöltök egy pohár bort, megtömöm a pipám, meggyújtom a mécsest égi és földi szeretteinkért, leteszem a kalapom. Elszámolok magammal, a feleségemmel és a Produceremmel, felnézve a csillagos égre...
Ha gondolkodom az imádságról, azt veszem észre, hogy egy pillanat alatt az őseim imádságai mögé menekülök. Erős és meghatározó emlékek jelennek meg szemeim előtt, miközben saját, imának alig nevezhető gyenge szavaimra gondolok.
A civilizációnk által diktált túlfogyasztás, amely a környezeti és társadalmi problémák forrása, a zajos és vibráló vásári forgataggal távolít el bennünket az adventi várakozás csendjétől. Jó hír, hogy van alternatíva.
Hogyan viszonyuljunk hívő emberként a politikai keresztyénséghez? Miért nem vesznek részt a pártpolitizálásban evangéliumi keresztyének? Miért aggasztó a keresztyének számára, hogy az állam támogatja az egyházakat? Az idei Evangéliumi Fórum egyik kerekasztalbeszélgetésének kérdésfelvetéseiből tallóztunk.
Vasárnap délután. A tárgyak nem néznek össze, a vizespohár nem csendül magától. Minden áll és néz. Mire vár? Valami azt nyikorogja, változom. Átmenőben van, csikorog, feszül, kényelmetlen, el kéne futni. Elviselhetetlen vágányváltás, az időkerék új pályára áll.
Akkor maradunk hűek Luther asztali beszélgetéseinek szellemiségéhez, ha egy egyszerű emlékvacsora megtartása helyett a ma aktuális kérdései kerülnek elő az asztalközösségünkben. Ha elhangzanak olyan gondolatok is, amelyek érdemesek a megjegyzésre vagy a lejegyzésre.
Miben különbözik, és miben hasonlít egymásra az istenszeretet és az emberszeretet? Szent Ágoston gondolatai egy mindannyiunkat foglalkoztató kérdésről.
A politikai közbeszéd a maga eszköztárába különösebb fenntartás nélkül emel be kifejezéseket, fogalmakat, amelyeket ideig-óráig használ, majd pedig átlép rajtuk. Olykor megtörténik azonban, hogy olyan fogalom kerül elő, amely egy közösséget, nevezetesen az egyházat közvetlenül érinti.
„Szigorúak voltak mindenkihez, maguk iránt engedékenyek; mások iránt kíméletlenek, magukat kényeztetők; nagy hatalom-kritikusok, de a maguk kis hatalmát folyton növelők; sok terhet tettek másokra, az adókat behajtották, és pompásan kerülték a közterhek viselését; mindenre volt magyarázatuk, ám az igazságról mélyen hallgattak.”
Hazánk nemcsak küld, de fogad is misszionáriusokat. Lelkész- és gyülekezeti körökben szeretetnek és megbecsülésnek örvend egy holland házaspár, Marco de Leeuw van Weenen és felesége, Janneke, akik húsz évvel ezelőtt érkeztek hazánkba, hogy református közösségeket segítsenek a hit útján. Hogy mit jelent mindez, arról kisdorogi otthonunkban meséltek nekünk.
Miközben elemelkedik a zengő érc és pengő cimbalom világába, nem feledkezik el test és vér valójáról. Látásának tökéletlenségére fekete szemüvege, a munka verejtékére pedig hófehér zsebkendője emlékezteti minduntalan.
A J. R. R. Tolkien fiatalkorát bemutató film a külföldi keresztény kritikák célpontjává vált. De mit kezdhet egy rendező a hit ábrázolásával, mitől lesz keresztény egy film vagy egy szereplője, és mindez hol kérhető számon egy alkotáson?