"Az isteni teljesség felé haladva semmi nem történt és nem is történhet velünk, amit ne lehetne jóvá tenni."
Philip Yancey
A férfivá válás útja
Más emberként térnek vissza – ezt állítják, akik részt vesznek a vég nélküli napként is fémjelzett XCC-n. A kívülállók számára titkos kalandtúráról annyit biztosan tudni, hogy ami ott történik, jellemformáló erővel bír a férfiak számára. Áldozatmentalitásról, megszégyenítés nélküli lelepleződésről és felelősségvállalásról beszélgettünk az XCC hazai vezetőjével, Hamar Dániellel.
Miért tesz jót egy férfinak, ha három napot és három éjszakát a vadonban tölthet más férfiak társaságában?
Míg nőnek születni kell, a maszkulinitás nem erősödik meg csak úgy magától. A férfivá válás útján szükség van kihívásra és beavatásra, és ebben más férfiak – apák vagy a férfiközösség – kulcsszerepet játszanak. Ők azok, akik elmondják, férfiként mi várható el tőled, olyan helyzetbe kényszerítenek, ahol az ehhez szükséges képességek és jellem kialakulhatnak, és bátorítanak, hogy megállj abban a kihívásban, majd visszajelzést adnak – mindez megszilárdítja a férfijellemet.
Hogy találtál rá az XCC-re?
Másfél éve vettem részt először a skóciai XCC-n. Ekkor már sok beszélgetésen túl voltam olyan férfiakkal, akik keresték a férfi mivoltuk megszilárdításának a módját. Az XCC-re a bátyám talált rá, ő hívott el engem is. Akkor még csak annyit tudtam, hogy egy háromnapos próbatételről van szó.
A brit XCC keresztények kezdeményezésére jött létre, és néhány magyar férfival együtt megvalósítottátok Magyarországon is. Legutóbb 130 férfi vett részt a háromnapos kihívásban, csak annyi tudható, hogy valamelyik hazai középhegységbe vonultatok el. Miben különbözik ez például a katonaságban tapasztalt beavatástól?
Egy férfi nem választható el a fizikalitásától. Azt, hogy mit jelent megemberelni magam, nem lehet tanítani, ezt át kell élni. Amikor egy férfi tűri a hideget, a fáradtságot, azaz mentálisan képes túltenni saját magán, az megacélozza a jellemét. Aki ezt a vadonban nem tudja megtenni, az az életben sem képes rá. Mégis nagy különbség van a katonaságban vagy hasonló helyeken megtapasztalható beavatás és az XCC között. Nálunk nincs öncélú kegyetlenség. Olyan helyzetbe kényszerítjük a férfiakat, ami feszegeti a határaikat, amiben meg kell oldaniuk nehéz helyzeteket, és amiben nem kezeljük őket gyerekként. Emögött nagyon mély meggyőződés és tudatosság rejlik, ami értük van, nem ellenük. Mi úgy állunk minden férfihoz, hogy végigvisszük egy olyan történeten, aminek ő a főhőse. Azért utaljuk őket saját magukra, mert eközben ezek a férfiak a legfontosabbat tapasztalják meg: a saját erejüket vagy annak hiányát. Ez azért lényeges, mert az XCC-n átélt nehézségek leképezik azt is, mi mindennel küzd egy férfi az életében, hogyan áll helyt a kihívások közepette, és esetleg mi hiányzik belőle, ami ehhez szükséges.
Mi van akkor, ha ez utóbbival szembesül valaki?
Az az igazság, hogy ezzel a legtöbben szembesülnek. Majdnem mindenki megtörik egy ponton. Kevés ember van, aki ne találkozna azzal, hogy ahelyett, hogy az életben betöltené azt a szerepet, amit férfiként be kellene töltenie, inkább kontrollál, haragszik, poénkodik, menekül, kompromisszumokat köt, a jogaiért verekszik, vaskalapos vagy deviáns. Ebben a helyzetben ez nyilvánvalóvá válik, és a férfiak eljutnak oda, hogy elegük lesz magukból, sőt, el kell kezdeniük segítséget kérni egymástól és Istentől. Mi, szervezők két dologban nem alkuszunk: a kihívás mértékében és milyenségében. Iszonyú energiabefektetést látunk a legtöbb férfiban, hogy ne kelljen szembesülnie magával, hogy fenntartsa az ereje látszatát. Csakhogy olyan dolgokkal találkoznak, amelyek egyértelművé teszik számukra, hogy az élet is ilyen: nem alkudható a kihívások mértéke és minősége, küzdeni kell, de kérhetnek és kaphatnak is segítséget ehhez.
Milyen változásokat eredményezhet ez a hétköznapokban?
Az XCC alatt minden egyes résztvevőben lezajlik a saját története. Egyáltalán nem tudjuk, ennek milyen részletei a legfontosabbak. Nekem volt egy pont az első XCC-men, ahol nagyon megtörtem. Fizikailag átéltem egy számomra nagyon nehéz helyzetet. Ekkor rájöttem, hogy az egész életem arról szól, hogy küzdelmeket hordozok, amikkel kapcsolatban áldozatnak érzem magam. Emiatt elmegy a kedvem az élettől, feljogosítom magam az igaz út elhagyására, a bűnre, az önzésre, mert annyira indokolatlannak és annyira végeláthatatlannak tűnik a küzdelem. Megláttam, hogy valójában ez a hozzáállás az életem legfőbb problémája. A küzdelem adott. A férfi arra teremtetett, hogy küzdjön, és Isten látja a küzdelmet. Elismeri, hogy nehéz nekünk, hogy sok küzdelmet nem mi választottunk. Ettől függetlenül viszont felelősek vagyunk azért, hogy mihez kezdünk egy-egy élethelyzetben. Hirtelen abból, hogy Isten kiszúrt velem és magamra hagyott, arra nyílt fel a szemem, hogy Isten megbecsül mint férfit. Ez olyan elementáris erővel hatott rám, hogy azóta nem vagyok ugyanaz az ember.
Érdekes, mennyi hétköznapi küzdelmet el akarunk hárítani magunktól, mintha azok nem lennének kellően nemes küzdelmek! De ezek szerint ha elhárítom a lehetőségeket a küzdelemre, azzal együtt a megerősödés, a fejlődés lehetőségét is eltaszítom. Épp ezért nem vesszük észre azt sem, kik az igazi hősök, sőt, hogy belőlünk is válhat hős?
Az XCC nem fukarkodik abban, hogy egyértelművé tegye a férfi hősiességét, ám annak megünneplése nincs valódi küzdelem nélkül. A férfiak olyanok, hogy megszervezik a hétvégét a többi férfival, és az ünnepléssel kezdenek: a pálinkával és a sült csülökkel, és utána el is dorbézolják az időt. Óriási különbség van aközött, hogy valaki viccelődik, de úgy, hogy megjárta a csatát, vagy viccelődik, mert egy cinikus tizenhat éves. Ez a fajta komolytalanság és az önjutalmazásra való jog ma már össztársadalmi tévedésből fakad! Évszázadokig ha ilyet megengedett magának egy fiatal, megkapta a magáét az idősebbektől, hogy tiszteletet tanuljon. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet nevetni vagy élcelődni, de azért meg kell dolgozni, hogy valaki véleményt formálhasson a világról, az emberekről.
Már nem érzed magad áldozatnak, de hogyan válhatsz a hétköznapokban hőssé?
Nekem olyan típusú a munkám, hogy ha bármiféle információ ér, az azért van, mert valami nem működött, ami egy pihenését töltő vendég méltatlankodásával jár együtt. Ahogy egy ilyen hétvége után bekapcsoltam a telefonomat három nap után, érkeztek is az sms-ek. Egyből észrevettem a hangot, ami sajnálja magát, de elhallgattattam, mert már tudtam, hogy az életemben most ez a dolgom, hát megoldom. Ha az ember állandóan azon gondolkodik, hogy le van terhelve, akkor feljogosítva érzi magát arra is, hogy bunkó, figyelmetlen legyen másokkal. De férfiként nekem a minimum az, hogy megküzdök valamivel, és az is minimum, hogy itt vagyok számodra és figyelek. Te sem azért vagy itt, hogy engem sajnálj, hogy le vagyok terhelve.
De azért egy férfi is beszélhet a nehézségeiről, nem?
Sokat változtak a beszélgetéseink. Ez nem azt jelenti, hogy nem osztjuk meg egymással a fájdalmat, de a beszélgetésnek a másik vagy a magunk sebeinek a nyalogatása többé már nem témája. Hiszen egymásról feltételezzük, hogy ezt a fájdalmat bírja és kell is bírnia. Nincsen abban semmi meglepő – ez az élet: a munka terhével, a döntéshelyzetekkel. Korábban iszonyú energiát pazaroltam arra, hogy megnyugtassam magam az igazságtalanságérzetem és a nyavalygásom miatt. Ezek lecsökkentek vagy eltűntek, így ha van egy feladat, amit nem szeretek, egyszerűen belevágok, nem halogatom, nem panaszkodom, hanem meghozok döntéseket. Nem arra születtem, hogy jutalmazzam magamat – amit a régi szemléletem szerint megakadályoz az élet vagy Isten –, hanem arra születtem, hogy ezeket a feladatokat megoldjam. Másokért, magamért, ügyekért. Ez nagy szemléletváltás.
Jól értem, hogy miközben teherbíróbbá válnak egyes férfiak, mégis nyitnak egymás felé az XCC hatására?
Ez a hétvége olyan nehézségek elé állítja a férfiakat, amelyeket nem tudnak egyedül megoldani. Senki nem tudja végigcsinálni egyedül. Ekkor döbbennek rá arra, hogy az élet is ilyen. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy egymás ellen küzdjünk, mert nem ez a dolgunk. A küzdelem odakint van meg idebent, de nem egymással.
Akkor sem jönnek zavarba egy csapat tagjaiként, ha az életben más-más szerepben vannak?
Aki eljön az XCC-re, az változni akar. Mi gondoskodunk arról, hogy a magas beosztású egyházi szolgáló és a börtönviselt ember egy szintre kerüljön. Ők ezt elfogadják, alávetik magukat ennek. Ez minden fölöslegesről leirányítja a tekintetüket, a lényeget értik meg. Ezzel járhat egyfajta lelepleződés is, de ebben nem a megszégyenülés a hangsúlyos. Ilyenkor az embert nem az izgatja, hogy ő most lelepleződik, hanem a tény maga, amivel szembesül: például hogy ő egy egyházi pózoló. Az is lehet, hogy a térdén vallja meg a többieknek, hogy én egyházi pózoló vagyok, és nem éreztem magam ennyire élőnek évek óta, mint most itt, veletek, a sárban, hidegben.
Egyetlen hétvége is sokat jelenthet ezek szerint a férfivá válás útján, de mi van azokkal a hiányokkal, amelyek tartósak vagy nem könnyen pótolhatók az emberek életében? Nemes dolog vállalni a felelősséget így is, de ha hiányzik valami a férfiból, például bizonyos képességeknek nincs a birtokában, mert mondjuk, gyerekként nem állt mellette az apja, hogyan pótolja mások életében azokat a dolgokat, amikben ő sem részesült?
Az XCC pontszerű élmény, ami elhomályosodhat az idővel, ezt nem kétlem. Amit mi remélünk, hogy minden férfi másként megy vissza az életébe. Minden férfi máshol sebződött meg. Az XCC arra ad lehetőséget, hogy egészséges módon álljunk ezekhez a sebekhez, hiányokhoz. Lehet, hogy valaki számára ez azt jelenti, hogy kevesebbet nyivákol, valakinek meg az az egészségre vivő, hogy többet kér segítséget vagy mer gyászolni.
Ami biztos, hogy a lelepleződéstől való rettegés törik meg így vagy úgy minden férfiban. Létrejön a kapcsolódás más férfiakhoz, ami nem múlik el. Talán az egyik legnagyobb dolog, amit haza lehet vinni, hogy mindenki rádöbben, hogy az a kapcsolódás, ami közöttünk volt, telefonok nélkül, küzdelemben, az a legnagyobb forrása. Nem a pornó, nem az alkohol, nem a vallásos dumák vagy egy rakat más dolog, amivel megpróbálunk egyedül túlélni. Mi elmondjuk nekik, hogy ezután haza kell mennetek, és folytatni a küzdelmet. Nem vagytok áldozatok. Ha hazamész és nem leszel kapcsolatban emberekkel, akkor magányos leszel. Ha mentális problémád van, akkor felelősséged segítséget keresni. Ha jó ideje nem találsz gyülekezetet, addig keress, amíg nem találsz egy olyan közösséget, ami inkább építő, semmint destruktív. Ha ezért többet kell utaznod, tedd meg! Ha nincsenek barátaid, fektess a kapcsolataidba egy évig, és utána nézd meg, hogy valóban nincsenek-e. Nem tudsz felülkerekedni egy küzdelmeden? Beletettél már mindent? Kértél segítséget? Félelmetes, mennyire föl tudjuk menteni magunkat!
Hogyan változott az Istennel való kapcsolatod mindennek hatására?
Érzek egyfajta cinkos bajtársiasságot Isten és köztem is. A fohászaimra sokszor Isten nem anyaként válaszol, hanem apaként. Ami nem azt jelenti, hogy hidegen hagyja, hanem néha elneveti magát a küzdelmeim láttán, és én vele nevetek. Tudja, hogy fáj, de megkérdezi: és akkor mi van? Ez hihetetlenül felszabadító, mert rájössz, hogy nincs baj, természetes dolog történik veled. Az És akkor mi van?-ban benne van a teljes megbecsülés, hogy te képes vagy kezelni a helyzetet. Sokszor erre az erős hátba veregetésre van szüksége a férfinak valakitől, akit tisztel. Amikor elfogna az érzés, hogy már megint baj van, megszólal ez hang: nincs semmi baj! Korábban minden nap arról szólt, hogy hogyan hihetek egy olyan Istenben, aki megengedi, hogy ez a sok rossz megtörténhessen. Most már az a kiindulópontom, hogy Isten velem van, és mindvégig tisztelt, amikor ezt megengedte, és tudja, miért engedi meg, és én ezt elfogadom. Egyszerűen csak teszem, amire teremtve vagyok, és érzem Istennek a büszkeségét, a támogatását, ahogy biztatva azt mondja: tudom, hogy nehéz és sajnálom, de ezt végig kell csinálnod.
Ezek szerint a keménység és az együttérzés járhatnak kéz a kézben…
Az a képesség, hogy döntök, elköteleződöm egy ügy mellett akkor is, ha épp nincs kedvem hozzá vagy nem jön mindig szívből, hogy beletegyem magam, a hitéletben is fontos. Az evangéliumi körök óva intenek egyfajta üres vallásosságtól, de az nem tévesztendő össze a hűséggel, a szilárdsággal, a kitartással, az ügyességgel, a rezilienciával. Korábban vádoltam magam, ha ezzel a keménységgel próbáltam megélni a hitemet, most már nem teszem, sőt, eközben érdekes módon észrevettem magamon, hogy gyengéd érzelmeim vannak. Az apa büszkesége, az apa nyomdokaiba való lépés. A szeretet kifejezésének férfias módját tapasztalom Istennel is: szűkszavú, de a szeretetéről biztosító pillantásokat, a közösen átélt nehézségek utáni öleléseket, amiben benne van, hogy ez most sokat jelentett mindkettőnknek. Az elhívás, a kihívás maga is a megbecsülés része. Az élet küzdelmei még nagyobb bizalmat generálnak bennem Isten felé, épp azok, amik korábban bizalmatlanságot szültek.
A férfiak megerősödése mit eredményez a nőkkel való kapcsolatukban?
Annak a kezdeményezőkészségnek, annak az önfeláldozó szeretetnek és cselekvőkészségnek, amit a nők várnak a férfiaktól, csak független férfi lehet a forrása. Ha egy férfi azért keresi a nőt, hogy általa tegyen szert ezekre az attribútumokra, akkor ez a függetlenség nem létezik. A férfiasodás folyamatán keresztülmenő férfiak önmagukban megállnak. És ahogy ez megtörténik, fölajánlanak valamit a nőnek, nem pedig kérnek valamit a nőtől. A nővel való kapcsolat ugyanis esetükben nem annak a kompenzációja, hogy az élet más területén nem képesek megállni, így a szeretetük sem manipulatív dolog. A feleségek nagyon szeretik az XCC-t, nagyon hálásak ezért. Egy ilyen hétvége után erősebb lesz a férfi, önálóbb, függetlenebb, kifejezi, mit akar, megcsinálja, nem nyavalyog. Megjelenik a párkapcsolatban egy független erő.
Hogyan érezhetnék otthon magukat a férfiak az egyházban?
Csibészség kell nekünk, kihívás kell nekünk, és akkor összeforr a szívünk, és jól érezzük magunkat, de a lelkizés önmagában nem vonzó. A férfiak kapcsolatai és barátságai egy-egy szolgálat körül, fizikai tevékenységekben mélyülnek el, házi csoportokban nehezebben. Ahogy Richard Rohr mondta, az egyház mindig cégértékeket hirdet. Pontosan ugyanazokat az értékeket, amiket egy cégvezető hirdet az alkalmazottainak annak érdekében, hogy nyugis legyen a cég: egységet, alázatot, alárendeltséget, amik ugyan isteni attribútumok, de ezek mellé a függetlenséget vagy az erőt elfelejti odatenni, mert azok már veszélyes dolgok. Veszélyteleníteni akarjuk a férfiakat, és veszélytelenek is lesznek. Pipogya, unalmas emberekké válnak.
Az XCC-nek négy alapértéke van: a hit, a bajtársiasság, a kaland és az igazságosság. Aki az XCC-n részt vesz, arra hívjuk, hogy ezt az életet élje. Az igazságosság azt jelenti, hogy a világban a gonosz uralkodik és valaminek ellenpólusának kell lennie. És ebben nagy szerepe van a férfierőnek. A férfi erejére, bátorságára, kiállására, kitartására van szükség például ahhoz, hogy harcoljunk az emberkereskedelem és minden olyan dolog ellen, ami a társadalmat tönkreteszi, és fájdalmat okoz. Valódi cselekvőkre van szükség, olyan emberekre, akik jó értelemben veszélyt jelentenek a romboló erők munkájára nézve.
Kiknek ajánlod az XCC-t?
Az XCC azért különleges, mert hétköznapi férfiaknak szól. Aki a telet sátorban alussza, annak egy rakat dolog nem lesz kihívás ebben a hétvégében. De kevés az olyan ember, akit fizikailag ne tenne próbára ez a néhány nap. A brit XCC résztvevője mondta, hogy egy maraton lefutásához hasonló mentális és fizikai erőt igényel ez a néhány nap. Bármelyik férfinak ajánlom, aki szeretné megválaszolni magának a kérdést, hogy miért él, és szeretné azt az életet élni, amelyre hivatott.
Képek: Rácz Ágoston, 4mhu.com