Hogyan vezet Isten, és miként válhat a gyengékből jó vezető? Az idei GLS Nemzetközi Vezetői Konferencián két megrázó, igaz történet is kellő inspirációval szolgált arról, hogy a legnagyobb tragédiák után is fakadhat élet ott, ahol addig a gyász és a keserűség uralkodott. És nemcsak a túlélők számára...

A vezető maga a vízió
Tizenhét éves volt, amikor egy szerencsétlen baleset következtében eltört az egyik csigolyája és nyaktól lefelé lebénult. Joni Eareckson Tada ötven éve él kerekesszékben. Ez idő alatt nemcsak saját helyzetével békélt meg, de rájött, hogy segítségére lehet a hasonló helyzetben lévőknek. Igaz, sokáig bosszantották a rokkantak, nem tudott velük együttérezni. Balesete után végképp kerülte a társaságukat. Mindez akkor változott, amikor felismerte: Jézus vállalta a gyengéket és a szenvedőket. Egy fadarabbal a szájában lapozgatta a Bibliát, amikor felfedezte az erről szóló evangéliumi részleteket. „Ekkor lett világosság számomra, hogy a világmindenség ura megáll egy vak koldus hangjára. Jézus maga volt a vízió, amelyet tanítványainak felmutatott.”

A gyengeségben rejlő erő
Egymilliárd fogyatékkal élő ember él a Földön, nyolcvan százalékuk fejlődő országokban. Joni azt mondja, a világnak ezekre a szüntelenül vérző, sebes helyeire kapott elhívást. Joni és barátai nevű alapítványa négy kontinensen segíti a fogyatékkal élőket. Azokat, akiknek néha ahhoz sincs erejük, hogy szembenézzenek a következő nappal, a társadalmi megbélyegzés pedig csak súlyosbítja helyzetüket.

Joni előadásában ezúttal mégis a gyengeségben rejlő erőről beszélt, és arról, hogy Isten örömét leli az elesettek vezetővé kijelölésében. Roosevelt, Disney, Einstein, Dávid király és Gedeon életét hozta példának. Mint mondta, hosszú távon vizsgálva azt a szolgálatot, amit elvégeztek, inkább megtört, mint erős, inkább bizonytalan, mint magabiztos emberek lehettek valamennyien. Olyanok, akiket nem biztos, hogy szívesen alkalmazna egy mai vállalat, hiszen a korszellem szerint a siker alapja a bölcsesség, az erő és a befolyás. Isten azonban korlátolt embereket használ fel, hogy saját erejét érvényesítse rajtuk és általuk. „Minél inkább el akarod rejteni gyengeségeid, annál merevebb, parancsolgatóbb, másokon uralkodóbb leszel. Amiben a fogyatékkal élők gyorsak: hogy hamar elismerik, Istenre van szükségük.” Majd a vezetőkhöz szólt: „Nem gondolhatjuk, hogy szemernyivel is jobbak vagyunk az általunk vezetetteknél. Amikor a vezetők térdre esve imádkoznak, és kimondják, hogy Isten vezetésére van szükségük, csoda történik. Ezért használjuk fel jól gyengeségeinket!”

A rémálom kezdete
Nem mindig mi választjuk meg azokat a helyzeteket, amikor dönthetünk arról, hogyan tovább – ezt erősítette meg Immaculée Ilibagiza története is. Az 1994-es ruandai mészárlás túlélője szüleit, nagyszüleit és két testvérét veszítette el közvetlen családtagjai közül, amikor radikális hutuk vezetésével megkezdődött a tuszi lakosság és a mérsékelt hutuk módszeres lemészárlása. „Április 7-e volt, sosem felejtem el azt a napot” – kezdte visszaemlékezését. Miután előző nap lelőtték a Ruanda hutu miniszterelnökét szállító repülőgépet, szélsőséges hutu milíciák ártatlan emberekre támadtak, házról házra, településről településre járva, ugyanerre biztatva a hutu lakosságot. Három hónap alatt több mint egymillió ember életét oltották ki Ruandában.

Immaculée elmondta, miután értesültek az elnök haláláról, és arról, hogy a propagandarádióban a tuszik kiirtására buzdítanak, hívő katolikus édesapja azt mondta a hozzá tanácsért fordulóknak: „Ha egy kis csoport fordul ellenünk, akkor legyőzhetjük őket, és akkor nem szabad félnünk, mert az az, ami igazán veszélyt jelentene most ránk nézve. De ha a kormány tör az életünkre, meg fognak minket ölni. Ez azonban most lehetőség Istentől a bűnbánatra.” Ekkor valamennyien imádkozni kezdtek, Immaculée maga is bocsánatot kért Istentől. Mint egyetlen leánygyermeket, édesapja a szomszédos hutu származású protestáns lelkészhez küldte, aki elbújtatta őt házuk apró fürdőszobájában. A másfél négyzetméteres helyiségbe további hét nő érkezett. A fiatal lány velük osztozott a megmenekülés egyetlen esélyét jelentő apró helyiségen három hónapon keresztül.

A harag mint hősködés
Miután megtudta, hogy rajta és külföldön élő bátyján kívül egész családját kiirtották, a félelem mellett a harag is úrrá lett rajta. „Megtartottam a haragot, ez volt az egyetlen módom a hősködésre” – vallotta meg. A helyzet súlyossága csak fokozódott, amikor egy nap az ellenséges rádió az esetleges túlélők felkutatására és kivégzésére kezdte buzdítani a lakosságot. Immaculée az apró ablakon át meglátta, hogy több száz felfegyverzett férfi fogta körül azt a házat is, ahol ők bujkáltak. Megdermedt a félelemtől, de úgy imádkozott: „Istenem, ha hallasz engem, kérlek, segíts, ne nyissák ki ma az ajtót!” Ezután elájult. A protestáns lelkész később elmondta, mielőtt annak az apró helyiségnek a kilincsét lenyomta volna a házkutatást vezető fegyveres, azt mondta: nincs szükség rá, hogy kinyissa, mert már látják, hogy a lelkész rendes ember, biztosan nem rejteget senkit.

„Elengedtem”
Immaculée azt mondta: „A történtek után az rázott meg a legjobban, hogy Isten létezik. Ettől a naptól fogva elkezdtem olvasni a Bibliát és Istent kérdezni. Ő pedig megmutatta nekem, hogy a szeretet mindennél nagyobb. Pedig eleinte akárhányszor olyan részekhez értem a Bibliában, hogy imádkozz ellenségeidért, áldd azokat, akik átkoznak, imádkozz üldözőidért, bocsáss meg, ellapoztam. Nem tudtam elmondani a Miatyánknak azt a sorát, amely kimondatja velem: megbocsátok az ellenem vétkezőknek. Naponta kétszázszor is elmondtam az imádságot, de mindig átugrottam ezt a részt. Pedig nem ember írta, hanem Jézus maga mondta ezeket a szavakat. Isten, aki nem vét hibát. Segítséget kértem hát tőle, hogy engedelmeskedni tudjak neki. Ezek után még nagyobb békességem lett. Jézus anyjára gondoltam, aki a Fiát veszítette el, és arra, hogy Jézus ezt a halálos áldozatot értem hozta. Ő maga úgy imádkozott a kereszten, hogy Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek. Isten arra kért, imádkozzam én is az üldözőimért, engedjem el a haragom, kérjem az Ő segítségét – és ne legyek olyan, mint ők. Ezzel levette a terhet a vállamról, mert megmutatta, hogy nem kell versengenem a gonosszal. Az igazságos Atya dolga, hogy mit tesz velük, az én dolgom, hogy imádkozzak.” Immaculée így zárta bizonyságtételét: „Egyikünk sem tudja, meddig él. De eldönthetjük: szeretünk vagy bántunk.”

Joni Eareckson Tada és Immaculée Ilibagiza története nem ért véget ott, ahol addigi életük derékba tört. Áldozatból harcossá váltak, ma már mindketten szervezett módon tesznek sokat sorstársaikért. Ki tudja, talán életünk legnagyobb megpróbáltatása számunkra sem akadályként adatott, hanem éppen általa nyílik út ahhoz, hogy mások életének is segítsünk értelmet adni.

Képek: GLS