Svébisné Juhász Márta a kecskeméti gyülekezet tiszteletbeli presbitere, a Dunamelléki és az Országos Nőszövetség elnökhelyettese, aki húsz éven keresztül vezette a Sion Nyugdíjasházat Kecskeméten, a Bács-Kiskunsági Református Egyházmegye diakóniai előadója, egyházkerületi tanácsos. Lehetne sorolni a címeket, de fontosabb talán, hogy szolgáló élete minden generációhoz kapcsolódott. Én rajta keresztül tanultam meg, hogy mit jelent a női szerep legmélyebb sajátossága: a másik mellé állás. A szeretetben hordozást és a tapintatos kérdezést.

Először a virágai jóllétéről beszélgetünk rendezett kertjében, de hamar kiderül, hogy nem a növényei hogyléte a legfontosabb számára, hanem a kilenc unokáé, akiket idevár. Akikért a virágok is vannak. Nevetve beszél róla, hogy mennyi időbe telik neki a füvet rendben tartani. Nem hallok a hangjában keserűséget vagy neheztelést Isten felé, ezért lep meg, amikor kiderül, hogy három éve egyedül küzd meg a ház körüli munkákkal. Sok embert kísért el az élete végéig, kilenc hónap alatt élete párját is el kellett engednie. „Ő tudja, mi a terve velünk – mondja – akárhány évesen marad valaki egyedül, az ÚR gondoskodik róla és ad annyi erőt is, amennyi terhet a vállunkra rak.”
Ahogy Márta életét nézem, jobban értem a Példabeszédek könyvének igéit az erőről és a méltóságról, ahogy egy asszony „nevetve néz a holnap elé.” (Példabeszédek könyve 31. fejezet 25. vers)

Mártánál asztalhoz ülhetünk, mert várt. Úgy érzem magam, mintha valóban gyerek lennék, ebben a házban, ennél az asztalnál. Rácsodálkozom a világra itt Kecskeméten, rácsodálkozom a reformátusság nagy családjára. Hogy nem ismerjük egymást, mégis valódi a kapcsolat.

Nehezen bírom rá, hogy magáról meséljen. Az ő élete ott lüktet a gyerekeiben, unokáiban tovább, büszke örömmel mesélne sokkal inkább róluk. Vagy az egyházról, amivel a mai napig együtt dobban a szíve. Neki nem mindegy, hogy mi lesz az egyházzal, és mi lesz a gyülekezetekkel.

Tíz éves alig volt, amikor az alsónémedi református templomban már le tudta játszani az orgonán kedvenc énekét: Az Úristen az én reménységem…
A mai napig ezt szereti a legjobban, úgyhogy nekünk is eljátszotta – így lett az otthona istentiszteleti hely, az emlékezés és az élő remény helye egyszerre.

Azt látom, hogy a zene a lelki feltöltődés egyik formája a számodra. Készültél valaha zenei pályára?

Svébisné Juhász Márta: Nagyon jó zongoratanáraim voltak, akik szerették volna, ha a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába megyek, de a szüleim ezt a távolság miatt nem engedték. Ezzel együtt a  gimnáziumi éveimet is végigkísérte a hangszer. De a sportban is hasonló tapasztalataim voltak, atletizáltam, igazolt sportolóként, negyvenötös pulzussal.

Ha jól sejtem, az egyházi munka nem szerepelt az életcéljaid között.

Bizonytalan voltam abban, hogy merre induljak, végül elsőként védőnői diplomát szereztem és sorban születtek a gyerekeim, a negyedik már ebbe a házba érkezett.
Elvégeztem a hittanoktatói szakot, így szinte egyszerre kezdődött az életemben a hittanoktatás és főiskolai oktató is lettem Nagykőrösön.

A pályád kezdetén az életre neveléssel foglalkoztál több korosztályban és formában, viszont később húsz évet töltöttél az idősgondozás területén. Ez hogyan került az életedbe?

Gyönyörű ez az egész történet. Utaltam rá, hogy bizonyos utak lezárultak előttem, mint a zenei pálya vagy a sportolói karrier, viszont visszanézve megláttam az Úristen keze nyomát, ahogyan szépen, óvatosan a világi pályák felől az egyházi szolgálatba terelgetett, miközben fel is készített rá.
Csodálatos életpályát futhattam be, amelyen kezdetben védőnőként kismamákkal, kisgyerekekkel foglalkoztam, aztán általános iskolában hittant oktattam, majd főiskolásoknak egészségügyi tárgyakat és utána kerültem az idősek mellé. Varga László lelkipásztor széles látóköréből nem estek ki a kecskeméti gyülekezet idősödő tagjai sem, amikor megszületett benne a nyugdíjasház gondolata, bevont engem is, ami nagy megtiszteltetés volt számomra.
Amikor a hittanoktatást elkezdtem, akkor is megtisztelő volt, hogy valaki engem alkalmasnak lát erre a feladatra, itt pedig vezetőként gondoltak rám, ami a gyülekezeti jelenlétemből, szolgálatvállalásomból fakadhatott, így vághattam bele, hogy a megálmodott koncepciót megtöltsem szívvel, tartalommal, hogy gondoskodjunk az időseinkről. Akkora volt az igény, hogy három ház épült meg végül.

Sokat tanultam az időseinktől, érlelődtem a hitemben, lettem egyre bölcsebb, az öregedés nagyon különbözőféle megélési formáit látva.
Találkoztam nagyon egyszerű asszonnyal, aki úgy tudott imádkozni, bizonyságot tenni egy bibliaórán, hogy a mai napig könnybe lábad a szemem, ha eszembe jut.
Sok életet ismertem meg és kísértem el a halálig. Láttam sok nyomorúságot, sok betegséget, de láttam fantasztikus vitalitással igazán Isten közelében élő embereket. Rájuk szeretnék hasonlítani. (Nevet.)

Hogyan birkóztál meg azzal, hogy az emberi végesség terhe ilyen közel jött itt hozzád?

Arra emlékszem, hogy örültem, hogy megfelelő munkatársakat is tudtam verbuválni, nagyon fontos volt a csapat. Amikor az első haláleset történt, könnyek között tudtam csak elmondani a többieknek. Nekem is szükségem volt gyászfeldolgozásra a munkatársakkal együtt, ugyanakkor a saját végességem tükrében láttam egyre világosabban, hogy mit jelent a hit ajándéka. Ha ezt kapja valaki, sok mindenen átsegíti. Amikor az életem derekán hallhattam az idősek bizonyságtételét, az engem is megállásra késztetett: hogy is van az én életemben, amiről beszélnek? Világosabban láttam azokat a csomópontokat, ahol Isten belépett a történetembe és cselekedett.

Tudatosabbá váltál a hitedben?

Feltétlenül. Ezen keresztül vált fontossá az is, hogy egy kisebb közösségben is megosszam a hitem másokkal. Ez lett számomra a Nőszövetség.

Amelynek aztán a későbbiekben országos és dunamelléki elnöke is voltál, de ennél sokkal meglepőbb volt számomra, hogy már gimnazistaként vágytál a hölgyek közé.

Alsónémediből a budapesti Veres Pálné Gimnáziumba jártam minden nap. Hétfőnként voltak otthon a nőszövetségi kézimunka-alkalmak, és én mindig úgy siettem haza, mintha különleges nyereményt vehetnék át. Nagyon szerettem azokkal a hívő, református asszonyokkal együtt lenni. 
Amikor itt, Kecskeméten elindult a Sion Nyugdíjasház, odaköltözött a kézimunkakör, a korábban megalakult helyi Nőszövetség vezetését egy idő után rám bízták.

Nemrégiben pedig már te magad adtad át a Dunamelléki Nőszövetség stafétáját. Érdekel, hogyan élted meg az átvétel, átadás lüktetését az életedben!

Ha valaki meglátta bennem az utódját, azt mindig csodának gondoltam. Minden felkérésnél kértem gondolkodási időt az imádságra és annak gondos mérlegelésére, hogy hogyan szolgálja az adott tisztség az egyházat és a gyülekezetet.
Az, hogy a Nőszövetség Kerületi elnökének is megválasztottak, nagyon meglepett. Amikor 2001-ben Kecskemét volt a házigazdája az országos Nőszövetség tíz éves jubileumának, még Erdélyből is ott voltak az asszonyok zászlókkal, egészen megrendítő élmény volt. Akkor mondtam először köszöntő beszédet egy templomnyi asszonyközösségnek, aminek akkor nagyon megéreztem az erejét.

Hogyan tudnád leírni a nők erejét?

A lelkiségük egyértelműen más, mint a férfiaké. Nem jobb vagy rosszabb, csak más és ideális esetben a kettő kiegészíti egymást. Egészen más, amikor nők fogadják a templomba betérőt, mintha a férfiak. Egy családban is a nő adja a fészekélményt és tartja össze a tagokat. Mi végezzük a „finomhangolást”.
Az Úristen ilyen méltóságot adott a nőknek, és ez egy másfajta méltóság, mint a férfiaké. Valahogy a Krisztus jó illatát mi tényleg illatosan tudjuk terjeszteni. (Nevet.)

Mindig tudtad ezt a méltóságot?

Erre is megérlelődtem. Ott volt a nagymamámban, az édesanyámban az a képmutatás nélküli hit, ami a valódi női méltóság gerince, rajtuk láttam, amiről Pál a Timóteushoz írt levelében beszél. (2Tim.1,5)
Beleszülettem egy hívő, református lelkészcsaládba, de a konfirmációmat már nagyon komolyan átéltem, és azt is, hogy folyamatosan meg kell újulnom. A timóteusi igébe bele tudom helyezni a családom nőtagjait. Ha édesanyámmal együtt vagyunk, a mai napig közös igeolvasással kezdjük a reggelt.

Ezt szerettem volna átadni a családomban, a gyülekezetemben presbiterként, a Nőszövetségben vezetőként.

Bízom benne, hogy az utánam jövő nemzedék rám is úgy emlékezhet: a képmutatás nélküli hit bennem is megvolt.

A Nőszövetség szervezett közösség, ahol nem azért jönnek össze a különböző korosztályú hölgyek, hogy klubdélutánt tartsanak, hanem minden imádságunkkal és kézműves tevékenységünkkel a tésztakészítéstől a keresztelőkeszkenő hímzéséig egy nagyobb lelki családot, a gyülekezetet, azon túl Isten dicsőségét szolgáljuk.

Mindig kérdés volt, hogyan tudjuk átadni ezt a lelkiséget és szemléletet a következő generációnak. Nagyon felgyorsult a világ.

Számodra a mögöttünk lévő év hozta, hogy átadtad a dunamelléki stafétát.

A dunamelléki stafétát már illett is átadni, mert már legalább három cikluson keresztül én voltam a kerületi Nőszövetség elnöke, szerintem szükség is van frissítésre. A szerepeim közül számomra egyre nagyobb hangsúlya van annak, hogy támogató nagymama lehetek. Kisóvári-Németh Mártát nem volt nehéz megtalálni, Kaszóné Kovács Karola is bekerült az elnökségbe és már tőlük származott az idei nőszövetségi konferencia témája, a Szolgálatba állított szépség.

Isten-arcú szépség – beszámoló honlapunkon.

A szolgálatba állított szépség címmel rendezett női konferenciát a Dunamelléki Református Nőszövetség három helyszínen virágszombaton. A lányok, asszonyok igei előadásokat hallottak és a női szépségápolással kapcsolatos műhelyeken is részt vettek.

A címben is látszik a korosztályos váltás: a szolgálat szó mindig komfortos volt számomra, de a szépséget nem tettem volna így előtérbe. Idén az ifjúság évében az intimitás is téma lesz, ami szerintem szintén bátor lépés. Fontos, hogy olyan hívószavakat találnak, amelyek a mostani fiatalabb generációt meg tudják mozgatni, hogy a nők otthonossá tegyék a holnap gyülekezeteit is.

Az életed egyik kulcsszava biztosan a szolgálat, presbiterként fontos számodra az úrvacsorai asztal megterítése. Miért? Ez nem tűnik olyan hasznosnak, mint a diakónia.

Benne voltam a diakóniai bizottságban is persze, de az úrvacsorai szolgálat valóban nagyon különleges a számomra. Testileg, lelkileg készülök erre a szolgálatra, kiváltság, hogy segédkezhetek a sákramentum kiszolgáltatásában. Nem csak azért fontos, mert ezt Jézus hagyta ránk. Számomra benne van a nagypéntek, Krisztus szenvedése és halála értünk, de benne látom a húsvétot, a feltámadást is. Ott van benne a reménység, a Krisztus-várás állandósága, és a hálám is: értem is, helyettem is, miattam is megtette ezt az áldozatot. (Elérzékenyül.) De fel is támadt és reménységet adott és az örök élet felől engem is biztosít. Ez itt mind együtt van jelen, ezért szeretem.

A kántori szolgálatban pedig nagyon szép az imádságos megtámasztása az igei szolgálatnak. Valójában mindkettő az Ige mellé állást jelenti. Ezek nagyon mély lelki kérdések.

De gyakorlati kérdések is. Az olvasók nem tudják, de mi egy pesti járdaszegélyen találkoztunk igazán először. Tanácstalanul álldogáltam a kerékbilincset kapott autóm mellett. Te pedig szinte ismeretlenül odaálltál mellém – ezért tegeződünk most is.

Az fordult meg bennem: hátha segíthetek, hátha lehetek az embered. Ha valaki bajba kerül, legyen az kisebb, vagy nagyobb gond, nem biztos, hogy a baját meg tudom oldani – és sokszor nem is a feladatom. De azt biztosan tudom adni, hogy odaállok melléd és megkérdezem: mi történt? Tudok-e segíteni? És megvárom a választ.

Akkor értettem meg, mit jelent a Nőszövetség az egyházban, mit jelenthet a jelenléte a társadalomban.

Ha ezt a csendes odaállást megadjuk egymásnak, már elvégeztük a legfontosabb szolgálatunkat.

Svébisné Juhász Márta 2017-ben Pro Caritate díjat kapott, 2024-ben pedig a Zsindelyné Tüdős Klára kitüntetés egyik díjazottja lett.

Fotó: Füle Tamás