„Jer, ki e szép hont szereted,
Jer, az ég szólt most melletted,
Egyesülj,
Lelkesülj,
Lánczaidtól menekülj.”

Egy versszak a Nemzeti dalból. Természetesen nem abból, amit az 1848. márciusi események forgatagában vetett papírra Petőfi Sándor. Igaz, ez a költemény is a szabadságra vágyó nép lelkesítése céljából született: alig száz kilométerrel odébb, Kecskeméten fogalmazta meg a református gimnázium latin grammatika segédtanára és ifjúsági seniora, Vállaji Sipos Pál. A férfi egy nappal a pesti forradalom után, kokárdával a mellén tűzte ki a nemzeti színű lobogót a város Ókollégiumának homlokzatára, ahol összegyűlt a környék apraja-nagyja: „…diákok, tanáraik, járókelők, polgárok, piacolók, vásározók (…), a kocsisok, a tisztviselők, de még a papok is” – ahogyan Vállaji Sipos dédunokája, Gömöry Katalin írta évekkel ezelőtt. Így indult annak az ifjúnak a története, aki a szabadságharc alatt a magyar történelem, később pedig az anyaszentegyház nagykönyvébe is beírta nevét.

Az idősebb és ifjabb Vállaji Sipos Pál

Kitűnő tanuló Kecskeméten
Első vezetékneve annak a szatmári településnek a nevét őrzi, ahol családja birtokot kapott 1613-ban, de felmenői sok-sok éve már Kecskeméten éltek és dolgoztak, amikor bölcsője ringani kezdett 1823. március 10-én. Két napra rá keresztelték gazdálkodással foglalkozó szülei, Vállaji Sipos Gábor és Baky Lídia – kilenc gyermekükből csal három maradt életben, Pál volt a legfiatalabb közöttük. „…A zengő zsoltárok meg fölcsattanó szabolcs-szatmári dallamokra mi másról ábrándozhatott volna, minthogy csak nőjön meg, lóra pattan és kiharcolja a magyaroknak a független országot” – képzelte el Vállaji Sipos gyermekkorát a dédunoka.

Mire a történelem kereke ebbe az irányba fordult volna, a fiú az iskolapadban állt helyt: 1830 és 1833 között a nemzeti osztályok diákja volt, majd elvégezte a grammatikai és humanista osztályokat. 1840 őszén iratkozott be a bölcsészeti képzésre, 1844-ben jogi, 1846-ban lelkészi képesítést szerzett kitűnő eredménnyel a kecskeméti főiskolán – a jogi tanulmányok során tanulótársa volt többek között Jókai Mór is. Tanítói évei alatt a színészetet is kipróbálta, ám 1848 márciusától már nem csak a katedrán tett a haza sorsának jobbra fordításáért.

Fegyverbe hívás
Vállaji Sipos Pál Nemzeti dalát széltében-hosszában szavalták Kecskemét utcáin, és nem telt bele néhány hónap, a segédtanár fegyvert fogott az országba betörő csapatok ellen. A Perczel Mór által vezetett Zrínyi-szászlóalj kötelékében előbb a bácskai Verbásznál harcolt a szerbek ellen, majd a pákozdi vereségről mit sem tudó horvát segédcsapatokat fegyverezte le a népfelkelőkből és nemzetőrökből álló magyar sereggel. Október 7-én részese volt az ozorai diadalnak, ahol egy 9000 főből álló császári hadosztállyal tetették le a fegyvert, ám a sok gyaloglástól annyira kisebesedett a lába, hogy tábornoka szabadságra küldte.

Felgyógyulása után eltemette édesapját, a gyászt maga mögött hagyva azonban újból harcba szállt, ezúttal a gróf Károlyi István pest megyei főispán által szervezett huszárezred tagjaként. Vállaji Sipos Pál az apai örökségből csak annyit kért, hogy fegyvert és lovat vehessen magának. Valószínűleg az is nagy hatással lehetett rá, hogy a gróf november 8-án Kecskeméten toborzott huszárokat – az Országos Honvédelmi Bizottmány külön felhívást intézett a városhoz, hogy segítse az ezred felállítását.

Vállaji Sipost az ezredbe lépés után nem sokkal hadnaggyá nevezte ki Károlyi gróf, a minisztérium azonban ekkor még nem fogadta el az előléptetést. Az 1849-es tavaszi hadjárat első diadalát a 16. Károlyi huszárezreddel a soraiban aratták a magyar csapatok Isaszegnél, április 6-án, meghátrálásra késztetve az Alfred Windisch-Grätz vezette császári haderőt. Másfél hónappal később azonban döntés született a 200 ezer fős orosz katonai intervencióról, amely megpecsételte a magyar szabadságért küzdők sorsát. Vállaji Sipos Pál a július 20-i turai csatában hősiesen harcolt, saját testével védve társait, félholtan maradva a csatatéren.

Az isaszegi csata Than Mór festményén

Gömöry Katalin így festette le a küzdelmet: „…egymás után kapja a legélesebb döféseket, a vérfakasztó szúrásokat. Tizenhét orosz pika szegeződött ifjú testébe. Őrült kín, megtaszítják, elhomályosul előtte a csatamező… öldöklés, hullák… nyihogó paripák… vérpatak. Lezuhan lováról eszméletlenül…” Fóti bajtársai mentették meg az életét, és futottak vele egy közeli patakhoz, hogy kimossák sebeit. Hadnagyi kinevezése ezután vált hivatalossá – a hírt az ekkor 19 éves Ráday Pál huszárőrnagy vitte meg neki –, azonban még gyógyulófélben volt, amikor Világosnál megtörtént a fegyverletétel.

Csatatérről a szószékre
A kapitulációt követő megtorlás Vállaji Sipost nem érintette, ezért visszatért Kecskemétre, hogy befejezze tanulmányait. 1950-ben letette a kápláni, majd a második lelkészi vizsgát. „Pál öcsém már nem huszár, jó eklézsiára vár. Hadúr zászlaját elhagyta, a Krisztusét választotta” – írt róla versében Losonczy László, és ezt követően valóban az Úr szolgálatának szentelte minden idejét. Egy kiskunhalasi tanári megbízatással megszakítva előbb segéd-, majd megválasztott lelkész Sárbogárdon, 1855-ben pedig a fótiak hívják meg pásztoruknak, nem kis részben az 1850-ben ide hazatérő gróf Károlyi Istvánnak köszönhetően. Vállaji Sipos Pál 1892-ben bekövetkezett haláláig terelgette nyáját a településen. Gyülekezete lelkiekben és természeti javakban egyaránt gazdagodott: felújíttatta és bővítette a templomot, oda új orgonát hozatott, parókiát és iskolát építtetett – ahová megszervezte a tanítást –, mi több, leányegyházközségének, Mogyoródnak is imaházat, harangot, tanítói lakást és földet szerzett. A lelkészlak padlását egészen 1867-ig őrzött ’48-as zászlókat, melyeket a kiegyezés évében a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozott.

A Fót-Központi Református Egyházközség temploma 

Lelkipásztori évei alatt az egyházkormányzásban is kitűnt: 1862-ben aljegyzővé, 1866-ban tanácsbíróvá, 1868-ban főjegyzővé, 1871-ben pedig esperessé választották meg a Pesti Református Egyházmegye gyülekezetei. Esperesként szívén viselte az árvák és özvegyek gondozását, a lelkészi javadalmak megemelését. A Dunamelléki Református Egyházkerületben 1870-ben lett tanácsbíró, két évvel később számvevőszéki tag, 1877-ben pedig államsegély-pénztárnok. Török Pál püspök halála után, 1884-ben fél évig szolgált az egyházkerület helyettes püspökeként.  

Vállaji Sipos Pál 1861-ben vette feleségül Miskolczy-Szegjártó Franciskát. A párnak hat gyermeke született, egyikük, Ida Kecskemét első nő írója lett. Dédunokája szerint Vállaji Sipos Pálnál először 1877-ben jelentkeztek fájdalmak a pikaszúrások helyén, melyek élete végéig elkísérték. 1890-ben, amikor egy temetésen káplánját helyettesítette, megfázott, betegségéből pedig soha nem épült fel. 1892. május 9-én szólította magához az Úr. Szász Károly így emlékezett rá ravatala mellett: „Elhatározásaiban erős, azok keresztülvitelében szilárd és kitartó, munkájában fáradhatatlan volt. (…) Ki győzheti meg a halált? Ő hitével azt is meggyőzte, csak testileg halt meg. Szelleme él munkáiban, alkotása eredményeiben.” Fekete márványból készült síremléke ma a fótiak közös emlékhelye, ahol minden év március 15-én felidézik tetteit és megtartják a város ünnepségét a forradalom kitörésének évfordulóján.

Gömöry Katalin egykori fóti tanítónő a prózai írások mellett több versében is megemlékezik dédapjáról – akit 2012-ben Fót posztumusz díszpolgárává választottak –, az 1992-ben írt Fótra üzenet címűben így állítja a jövő nemzedékei elé Isaszeg lelkészhősét, a fóti reformátusok nagy alakját:

„Március ifja volt Sipos Pál, dédatyám.
Ott lángolt Verbászon, ott tüzelt Ozorán,
Isaszeg meg Tura, véres szuronyroham…
vadult ló nyihogón dőlt testén átrohan.
Megesett Világos, az eset világos.
Egy az út! Vissza a végvárba! Kálvini egyházba! Magyari egyházba!
Ez a magyarság végvára, mert az a vár az Úr vára.
fundamentuma egy: a hit. S ez ősi hit sosem avítt.
Lelke szabadságba vitt. Az Igazság megszabadít.
Áldott, kit eleve elhítt. S próbát állni harcba indít.”

Fóton készült képek: Dezső Attila

Források:
Csikány Tamás: A 16. (Károlyi) huszárezred története. In: Kecskemét is kiállítja… Kecskemétiek a szabadságharcban II.
Fóti Hírnök
Gömöry Katalin: Isaszeg lelkészhőse, Fóth lelkipásztora
Kecskeméti Nagy Képes Naptár
Kecskeméti Református Egyházközség Levéltárának anyagai
Körömi Bence: „Ma kell győzni, vagy mehetünk vissza a Tisza mögé!” – Az isaszegi csata
Pesti Hírlap
Protestáns Egyházi és Iskolai Lap

​Köszönet a cikk megszületésében való közreműködésért Bíró Éva kecskeméti levéltárosnak, Pálné Lencsés Szilvia kecskeméti pedagógusnak és a Fóti Református Egyházközség lelkipásztorának, Sebestyén Győzőnek.