Rövid magyarországi tartózkodása alatt találkoztunk az egyetlen magyar médiamunkással, aki a legintenzívebb harcok idején is a fronton volt, hogy beszámoljon a kurd haderő – a pesmergák – és az Iszlám Állam összecsapásairól.

Fehér Bertalan fotós rövid kanadai tartózkodás után döntött úgy, hogy a Közel-Keleten vállal munkát. Másfél évvel ezelőtt utazott először a kurdisztáni Erbilbe. Az Iszlám Állam elleni moszuli offenzívát kezdte fotózni egyenesen a harcvonalban. A legnagyobb hírügynökségeknek és lapoknak küldött naprakész felvételeket a tűzfészekből. Az amerikai Wall Street Journal, a Nesweek, a brit The Guardian és Daily Mail, az orosz TASZSZ hírügynökség, cseh, lengyel és olasz napilapok, valamint amerikai hírportálok is rendszeresen közzétették képeit.

A gonosz város
Az Iszlám Állam mintegy ötven kilométerre közelítette meg Erbilt, de a harcok sokkal inkább a várostól hatvan kilométerrel arrébb található Moszulért – ókori nevén Ninivéért – folytak – számolt be. Hogy miért, arról azt mondja: „Az események a bibliai történetre emlékeztettek. Ahogy Jónás próféta idején Ninive volt a leggonoszabb város, úgy az elmúlt években Moszul volt az. Nem ártatlanul foglalták el, sokan kollaboráltak az Iszlám Állammal. Persze nagyon sok jó ember is élt ott.” (2014. január 4-én az Iszlám Állam elkezdte Moszul elfoglalását. Az Iraki Hadsereg harmincezer katonát állomásoztatott a városban, akiknek egy ezerötszáz fős támadó sereggel kellett szembenézniük. Hatnapnyi harc után Moszul mégis a terroristák kezére került nemzetközi repülőterével együtt. Becslések szerint a konfliktus miatt félmillió ember hagyta el a város területét – a szerk.)

A város déli részéről, valamint a környező falvakból sokan menekültek Erbilbe, főleg muszlimok, de számos katolikus, ortodox vagy káld keresztyén is. Sokan máig menekülttáborokban laknak, a legtöbben nyomorúságos körülmények között. A szerencsésebbek munkát kaptak a közeli városokban, gyermekeik pedig iskolába járhatnak.

Az életüket adnák

Kurdisztán geográfiailag elismert, hegységekkel tagolt régió Törökország, Irak, Irán és Szíria határvidékén. Kurd szervezetek évtizedek óta küzdenek politikai és katonai eszközökkel autonómiájuk kivívásáért, illetve a kurd állam létrehozásáért. „A kurdok jó szándékú, csupa szív emberek. Igazi hazafiak, sokkal inkább, mint bárhol, bármilyen szélsőjobb, ugyanakkor, sokkal befogadóbbak, mint bárhol, bármilyen liberális csoport. Nagyon büszkék a nemzeti identitásukra” – számol be a fotós, aki főleg a kurd hadsereggel járta a frontot. Kint lakott bázisokon, de találkozott helyiekkel is. „A kurdok elsősorban kurdok, és csak utána muszlimok. Nagyon befogadó nép, akik kíváncsiak az idegenekre. Amikor a bázison egyedül voltam keresztyén, mondtam a katonáknak, hogy étkezés előtt szeretnék imádkozni, és ezt teljesen természetesnek vették. Volt egy autóbalesetem, annak a tárgyalásán megkérdezték, keresztyén vagyok-e, hogy a Bibliára esküdhessek. Ha valakit rajtakapnának, hogy merényletet tervez ellenem, mert keresztyén vagyok, már ezért felakasztanák. Londonban lehet az Iszlám Állam zászlajával tüntetni meg gyűlöletbeszédet tartani, Kurdisztánban nem. Minden terrorcselekménnyel összefüggésbe hozható bűncselekmény halálbüntetést von maga után Irakban.”

Az alagút

Hogy miért, arról is sokat tud mesélni. Moszulban testközelből látta az Iszlám Állam pusztítását. Fotóin égő olajkutak, családi házak, páncélozott, bombákkal teli öngyilkos járművek és menekülttáborok szerepelnek.
Miközben képeit mutatja, felidézi, hogy az öngyilkos merénylők helyieknek álcázták magukat, lenyírták a szakállukat vagy fehér zászlót lobogtatva jöttek a katonák elé. Mutat utcákat, ahol csak a tankok nyomvonalában lehetett lépkedni, mert mindkét oldalon bombákat rejtett a töltés. Az egyik kép azt örökíti meg, ahogy egy kurd fiatal aknákat keres az éj leple alatt, hogy hatástalanítsa azokat – a művelethez mindössze egyetlen kés volt nála, a fotósnál pedig csupán egy zseblámpa.
Előkerül a Közel-Kelet legnagyobb katolikus templomáról készült képe is – ezt az épületet is felgyújtották. Majd elmondja, hogy hadifoglyok azért nincsenek, mert az Iszlám Állam kivégzett mindenkit, akit büntetni akart. Mutat egy alagutat, amit a kép készültekor az iraki haderő még nem szabadított fel a terrorszervezet fennhatósága alól, bár már sejtették, hogy az ellenség továbbállt. Fehér Bertalan oda is bemerészkedett, hiszen a közeli domb mögött, ahol a frontvonal húzódott, egy település volt, a civilek pedig már elkezdtek kimenekülni onnan. A fotós egy kurd társával együtt sietett eléjük.

Egyéves tömegsír

Újabb képek kerülnek elő, amelyek a moszuli utcai harcokról tudósítanak olyankor, amikor éppen lőttek rá és az iraki katonákra. Egy másik kép azt ábrázolja, ahogy harc előtt együtt imádkoznak. Az egyik legmegrendítőbb felvétel egy sebtében elmenekült család otthonában készült, ahol az étel ott maradt az asztalon, mert éppen ettek, amikor megtámadták őket. „A terroristák ugyanazt tették, mint a nácik: elpusztították az utakat, az infrastruktúrát. Ott voltam egy tömegsír kihantolásánál, ahol meggyilkolt katonák és civilek holttestei kerültek elő, egy hónappal azután, hogy megölték őket. A terroristák kiparancsolták a helyi hatóság embereit a faluszéli szeméttelepre. Kezüket-lábukat összekötözték, és belelőtték őket a szemétbe. Majd összekeverték a szemetet a holttestekkel, és bombákat rejtettek a masszába, ezzel is nehezítve a feltárást. Az eset tavaly ősszel történt, vagyis alig több, mint egy éve lehetett a mészárlás. A tömegsírban csak muszlimok voltak. Valószínűleg máshol keresztyéneket is megöltek, hiszen a népirtás nem válogat. Célpont volt mindenki, aki nem úgy gondolkodik, ahogy ők.”

Életveszélyes kattintás

Hogy hogyan kaphat helyet egy magyar haditudósító az ellenük folyó harcban? Fehér Bertalan elárulta, a pesmergák megszerették, befogadták, nemcsak azért, mert imponált nekik külföldiként vállalt önkéntessége, hanem azért is, mert ő maga semmiben sem különböztette meg magát tőlük. Ugyanolyan egyenruhát viselt, mint a harcba induló katonák, ugyanazt ette, mint ők, és ugyanúgy a földön, illetve a betonon aludt, vállalva azt a kényelmetlenséget, amit a helyzet megkívánt. Volt, hogy homokviharba került velük együtt. Azt mondja, megtanulta értékelni a frissen vetett ágyat, vagy azt a kivételes esetet, amikor egy nehéz nap végén tisztálkodhat. Ezzel együtt arra is rájött, hogy mennyire kevés is elég az élethez.

Hogy miért teszi ki magát életveszélynek, azt munkája iránti szenvedélyével magyarázza. „Ezeket az eseményeket ott, a helyszínen kell dokumentálni. Sokan úgy tudósítanak, hogy már nincsenek veszélyben, csak úgy állítják be a kamerát, mintha még zajlanának a harcok.”

A harcokban egyébként nem kellene részt vennie, bár ő is kapott kiképzést. Arra az esetre is kellett fegyvert tartania magánál, amikor a bázison tartózkodott, hiszen bármikor rájuk törhettek. De a harctérről is számos megrázó emléke van. „Amikor először mentem ki a harcvonalba, az első három percben lelőttek valakit mellettem. Elvérzett és meghalt. Harc közben folyamatosan életveszélyben vagyunk. Volt, hogy közvetlenül mellettem süvített el a lövedék, végül az ajtóba fúródott, vagy kitörte a kocsi ablakát, ahol ültem.”

Ennek ellenére Fehér Bertalan azt mondja, nem fél a haláltól. „Tudom, hova kerülök, ha meghalok. Ez sokat segít az éles helyzetekben is. Nem azért, mert annyira jófej vagyok, hanem mert hiszek abban a kegyelemben, amit Jézus halála és feltámadása szerzett számomra.”

Nincsenek távol

Erről a kegyelemről beszélt a muszlimoknak is. Eredetileg nem ezért indult, idővel mégis nyilvánvalóvá vált, hogy van egy másik ország is, amelynek a felépülését láthatja körükben: Isten országa. „Az ottani muszlimok rendkívül nyitottak, nagyon mély beszélgetések alakultak ki közöttünk. Tudták, hogy nem fogok áttérni, és nem is vártak tőlem ilyesmit. Szerintem tévesen gondoljuk itt, Európában, hogy ők távolabb lennének Istentől, mint közülünk bárki. A keresztyénnek nevezett Európa összeomlása azért prognosztizálható, mert az európai ember hite rendkívül gyenge. Már csak azért is, mert a kultúra el tud sodorni magával: miközben azt hisszük, jó úton járunk, valójában nagyon távol vagyunk Istentől. Egy muszlimnak van hite, csak nem ismeri a kegyelmet. Ha viszont megismeri, az üdvösség kérdéséhez is merőben másként viszonyul majd. Többé nem úgy gondol rá, mint amit cselekedetekkel kell kiérdemelnie, és biztosabb lesz a hite afelől is, hogy hová kerül a halála után. Mert ők tudják, hová akarnak eljutni, míg a nem hívő emberek nem tudják.”

Mint mondja, Kurdisztánban csupán a mindennapokban annyi embernek tehet bizonyságot, amennyi lelket valószínűleg egy gyülekezet megalapításával sem érne el. „Eltelik néhány hónap, ők elkezdenek kérdezni, én pedig csupán annyit teszek, hogy megosztom velük a tapasztalataimat. Ez semmi, erre bárki alkalmas.” Majd hozzáteszi: időnként előveszi a Bibliát is, hogy alátámassza a megváltás szükségessége mellett szóló érveit.

„Nekem mindig nagy példaképeim voltak azok a keresztyén szolgálattevők, akik nem voltak alkalmasak a feladatra, amelyet Isten rájuk bízott, mégis megáldotta őket. Miközben egy-két emberre meg azt mondjuk, hogy neki azért már igazán kijárna valami, de stagnálnak a dolgok, nem lép előrébb a szolgálata. Talán gyakran az Isten-faktort felejtjük ki az egészből, és erőből teszünk dolgokat. Erre a felismerésre éppen a saját helyzetem vezetett el. Nekem nincs semmilyen teológiai végzettségem, nem is misszióba indultam, mégis több muszlimot érek el, mint az a bibliaiskolát végzett pásztor, aki gyülekezetet akar plántálni, meg is kapja rá a támogatást – de előbb van zongora az üres épületben, mint hogy bárki is betenné oda a lábát a muszlimok közül.”

Demokrácia helyett alkalmas vezető

Amikor a kockázatokról kérdezem, csak annyit mond: persze, hogy vannak kockázatok, de Erbilben kisebb az esélye, hogy terrortámadás áldozata lesz, mint bármelyik európai nagyvárosban. És mivel törvénytelenséget soha nem követett el, veszélybe sem került soha. A harcok azonban folytatódnak. Kurdisztán megszületése sok kompromisszummal jár, a fotós szerint várható egy polgárháború kitörése is. (Cikkünk megjelenésének napján már zajlanak a harcok - a szerk.)

„Érdekes látni egy olyan ország vezetőit, ahol nem feltétlenül működőképes a demokrácia. Igaz, a mi mindennapi életünkben sem az. Ha elmegyünk az orvoshoz, nem hívunk be tíz embert az utcáról, hogy szavazza meg, hogyan folytassuk a kezelést. Az élet minden területén egy arra alkalmas ember útmutatását követjük. Egyedül a politikában nem tudjuk, hogy alkalmas embert választunk-e az ország vezető tisztségeinek betöltésére. A kurdoknál nincsen európai értelemben vett demokrácia, de tisztviselő csak úgy lehet valaki, hogy már az ükapját is arra nevelték, hogy a nemzet vezetője legyen, tehát csak alkalmas ember kerülhet ebbe a szerepkörbe.”

Ki törődik az ártatlanokkal?

Amikor arról kérdezem, mi a véleménye a háborúról, azt mondja: „Nem vagyok megveszekedett pacifista, az emberek pusztítása viszont  nagyon megvisel, az ártatlanok halálát pedig megengedhetetlennek tartom. Amikor Moszulban az iraki hadsereg kísérgetett sajtósokat, akkor figyelmeztettek, hova nem szabad menni, mert onnan lőnek. Mondtam, hogy rendben, de azok a gyerekek mit keresnek ott? Pont ott volt közöttük az a kisgyerek is, akivel nem sokkal azelőtt még együtt játszottunk. Mondtam, hogy én tudom, miért jöttem ide, tudom, hogy bármikor lelőhetnek, de az a gyerek nem tudja. Ha engem lelőnek, sokkal nagyobb sajtóvisszhangja van, míg ha egy kisgyereket megölnek, őt senki sem siratja. Felháborítónak tartom, hogy egy ilyen konfliktusban a civilek nem számítanak.”

Valami születőben

Mire cikkünk megjelenik, Fehér Bertalan már ismét Kurdisztánban van. Egy egyetemen oktat angolt, informatikát és fotózáshoz szükséges ismereteket. Tervezi, hogy menekülttáborokban vállal önkéntességet, ahol gyerekeket tanít. Időközben részt vett Moszul utolsó ostromában, erről szintén a harcvonalból tudósított. „Napirenden van a kurd függetlenség, de hogy ennek mi az ára, az később derül ki. Nagy a feszültség jelenleg is" – számolt be.

Hogy miért tért vissza a Közel-Keletre, arról azt mondta: „Szeretem a munkámat, másfelől, nekünk, keresztyéneknek küldetésünk van ezen a földön. Soha nem akartam muszlimok között lakni, most meg nagyon szívesen vagyok velük, szeretem őket és jól érzem magam közöttük. Kurdisztánban nemcsak egy ország születésének lehetek tanúja, ami egy évszázadban egyszer adatik meg, és csak nagyon kevesen láthatják, hanem annak is, ahogy Isten megváltoztatja az emberek szívét. Ebben lehetek én is a munkatársa.”

 

Képek: Fehér Bertalan (Kurdisztán), Vargosz (Budapest)