A Népművészet Mestere címmel kitüntetett kékfestő kilencvenegy évesen áll oda a mintázógép mellé, hogy beállítsa a megfelelő arányokat, és megkezdődhessen az a néhány hétig tartó folyamat, amelynek végén tradicionális kékfestőkelmék kerülnek ki a vasalógépből azoknak a varrónőknek az asztalára, akik abroszt, női ruhát, kötényt vagy edényfogót varrnak belőle. Kereslet van rá, hiszen ma már mindössze három-négy ilyen műhely van az egész országban. Kovács Miklós kékfestő mester tiszakécskei műhelye azért is különleges, mert a család 1878 óta foglalkozik kékfestéssel. Az 1896-ból származó perrotin mintázógép faléces szárítóhengereivel, a földbe süllyesztett festőküpa a csillagráfokkal, a múlt század eleji vasalógép, az ország minden tájegységét jellemző több száz mintafa ipartörténeti ritkaságnak számít nemcsak a Kárpát-medencében, de szerte Európában is.

A mesterség még ma is apáról fiúra, pontosabban apáról lányára száll. A Kovács család valamennyi tagja kitanulta a kékfestő mesterséget, Miklós bácsi pedig azért fohászkodik, hogy még legyen ideje átadni a szakma csínját-bínját annak a leányunokájának, aki szívesen folytatná a családi hagyományt. Pannák Annamária azt mondja, ez az, ami a szakma szeretetén túl őt is motiválja. „Sokat engedi a papa, hogy gyakoroljak, szeretek vele együtt dolgozni kint, a műhelyben. Az unokák közül én voltam itt a legtöbbet, és amikor édesapám meghalt, természetesnek tűnt, hogy beállok a helyére. Ahogy be tudom állítani a gépet, már én is tudom mintázni, festeni vagy hajtogatni az anyagot, de önállóan még nem.”

Csakhamar kezdetét veszi az idei első adag pamutvászon megmintázása Miklós bácsi irányításával, aki már a zakatoló géptől távolabb, a szárító mellett mesél a mesterség kialakulásáról. „Mielőtt a kékfestő megjelent volna a piacokon, a juta, a kender és a len volt a ruházkodási alapanyag. Miután a gyapotot véletlenül felfedezték, és az ebből szőtt anyag hazánkba is eljutott, még rendkívül hosszú idő telt el addig, míg előbb a jómódú emberek, később a köznép is ruházkodási alapanyagként elkezdte használni. A pamutvászonból készült ruházat előbb ünnepi, majd hétköznapi viselet lett. Az elmúlt századokban a tótok és a kiskunok lakta vidékeken különösen is közkedvelt volt a kék alapon fehéren megmintázott kékfestőkelme használata nemcsak a népviseletben, de lakástextíliaként is.”

A mesterség fénykorában Magyarországon mintegy 400 kékfestő tevékenykedett, többségük a Dunántúlon – meséli. „A vallásüldözések idején a határon átlépő kékfestő családok mentességet élveztek, és amíg egy városban egyetlen ilyen menekült kékfestő család élt, addig a mesterség jó megélhetést biztosított számukra. De ahogy sorra érkezett a többi menekült család, egyre kevésbé tudtak fennmaradni. Egy tízezer lelkes település el tud tartani egy kékfestő családot, de ötöt már nem. Ennél fogva a leggyengébb fogta magát, és a nyugati határszélről, valamely településről elindult néhány tíz kilométerrel keletebbre. Tiszántúlra négy-öt kékfestő jutott, az is a tótok által lakott Szarvas és Békéscsaba környékére.”

A kommunista pártállam aztán hiába tűzte zászlajára, hogy hazánk nemcsak a vas és az acél, de a gyapot országa is lesz, az itteni éghajlat nem kedvezett a gyapotcserjének. A társadalmi átalakulással együtt átalakult a ruhaipar is, a kékfestőkelmének nem volt akkora felvevőpiaca, mint korábban. A legjobbak azonban megőrizték és továbbfejlesztették tudásukat, ahogy Kovács Miklós is, aki technológiai újításaival tökéletesítette a családi műhelyt. Míg a manufaktúrában kézzel mintáztak meg rendkívüli esetben napi háromszáz méter hosszú anyagot, addig a mintázógéppel napi ezer métert is elkészíthetnek. A hideg indigófürdőben megfestett napi hatvan méter anyag helyett most meleg fürdőben a tízszeresét festik meg egy óra alatt egy lényegesen színtartóbb, indantrin nevű anyaggal.

Évente pedig tízezer méter anyagot készítenek el. Először a gyári szennyeződésektől tisztítják meg a kiváló minőségű pamutot, amelyet gépen mintáznak meg halványzöld színnel. Több száz minta közül választhatnak, mégis a legkeresettebbeket részesítik előnyben. A csipkeminta, az orgonás, a monori és félegyházi káposztás, a pöttyös, a petúniás, a napraforgós és a gyöngyvirágos minták a leggyakoribbak – erről már Kovács Miklósné Margit néni mesél, aki maga is népi iparművész, a mesterséget férje mellett sajátította el. Mint mondja, a mintázáshoz két ember kell, a festéshez azonban már hatan-heten is segédkezet nyújtanak.

A Kovács család tagjai egy évben kétszer jönnek össze a műhelyben, a tavaszi-kora nyári időszakban is festenek, majd ősszel is, hogy karácsonyra is feltöltsék a készleteket. Nagy melegben nem lehetne elvégezni a munkálatokat, hiszen a vasaláskor akár ötven fokra is felhevülhet a hőmérséklet a műhelyben. Miután egy kénsavas fürdőben kioldották a zöld festéket, hogy helyén az eredeti fehér anyag ábrázolja ki a mintát, tiszta vízben kimossák a festett textíliát, és szárítókötelekre kiteregetik. Egyszerre ezerötszáz métert tudnak felaggatni, a vizes anyag mozgatása nem kevés erőfeszítést igényel. Ezután a keményítés és a vasalás következik a csaknem húsztonnás mángorló segítségével, végül pedig ezredmilliméter pontossággal összehajtogatják az anyagot, amelyet harmincméteres darabokra vágva szállítanak a vásárba vagy a varrónők asztalára.

Miklós bácsi azt mondja: a műhelyből csak kifogástalan minőségű, ép áru kerülhet ki. Óvodás csoportok, tánckarok, nyugdíjas énekkarok számára készülnek belőle fellépőruhák, de a napálló anyag keresett a vendéglátóiparban is, hiszen ezekből készülnek a hosszú terítők a kerthelyiségek ebédlőasztalaira. Margit néni edényfogókat és kötényeket is mutat, de a kékfestő teljes kínálata valamennyi tradicionális termékkel a család szentendrei üzletében lelhető fel.

Az, hogy három generáció együtt dolgozik, már csak azért is példaértékű, mert megmutat valamit abból, hogy egy családi vállalkozás létrehívását nem egyedül az üzleti haszon motiválja, hanem legfőképpen az, hogy egy szűkebb vagy tágabb lakóközösséget szolgáljon generációról generációra. És ma már az is, hogy egy kiveszőfélben lévő, egész nemzeti kultúránkhoz hozzátartozó mesterségbeli tudást örökítsen tovább. Ez pedig még az indigókéknél is tartósabb színezetet ad a Tisza-menti református család műhelyéből kikerülő daraboknak.

Képek: Füle Tamás