Tiszabecsen elsőként a helyi reformátusok gondoskodtak a határon túlról hozzájuk érkező ukrajnai menekültekről. Helytállásukról Dajka Csaba tiszabecsi és kispaládi református lelkipásztor mesélt nekünk:



„Bíztunk abban, hogy soha nem fog bekövetkezni ez a forgatókönyv. Amikor azonban megtörtént, akkor lehetőségeinkhez mérten igyekeztünk minél hamarabb reagálni. Akik a háború kitörésekor átlépték a határt, határozott céllal tették, gyorsan tovább is tudtak haladni autókkal, autóbuszokkal, később azonban már lépnünk kellett a további menekültek érdekében. Az önkormányzat és helyi civilek segítségével matracokat szereztünk, igyekeztünk fedett, meleg szálláshelyeket kialakítani, a presbiterekkel és hivatali dolgozókkal karöltve meleg teát főztünk, és már az első naptól kezdve felváltva kint voltunk a határnál, ahol szendvicseket és meleg teát osztogattunk a határátlépőknek. Sokszor féltek tőlünk, hiába voltak olyan mellények rajtunk, amelyek hirdették, hogy a Magyar Református Szeretetszolgálatot is képviseljük. Tartottak attól, hogy milyen szándékkal közeledünk feléjük, ezért a bizalmukat is el kellett nyernünk. Ha tudtuk, hogy valahol szálláshelyet biztosítottak számukra, akkor saját autóinkkal szállítottuk el őket oda.



Később felgyorsult a szervezés. Sátrakat állítottunk fel, asztalokat helyeztünk ki, és nem csak délután, hanem már az esti órákban is rendelkezésre állt étel és ital. A helyi vállalkozók – példás magatartást mutatva – rengeteg élelmiszert bocsátottak ingyen és bérmentve a rendelkezésünkre. Ahogy a hírek elkezdtek terjedni, úgy kaptunk egyre több adományt. Péntek este érkezett meg az első adomány Debrecenből, onnantól kezdve pedig folyamatosan égtek a vonalak. Nagyon örömteli volt, hogy mindenki összefogott és a kevésből sok lett. Egy emberként mozdult meg a gyülekezet is, szívén viselve a menekültek sorsát. Mindenki azzal támogatta és támogatja a rászorulókat, amivel csak módjában áll, ahogyan a bibliai özvegyasszony két fillérjének példázata is tanított minket: valaki nagyobb adománnyal, valaki csekélyebb összeggel, valaki imádsággal, valaki önkéntességgel – az idősebb asszonytestvérek például a szendvicskészítésben segítenek.



Eszünkbe jutott a kenyérszaporítás története is, amikor a tanítványok azon gondolkoztak, mi lesz velük, hogyan fogják a nagy tömeget ellátni, nincsen lehetőségük rá, kevesek ők ehhez. Akkor Krisztus azt mondta, hogy vigyék hozzá, amijük van, megáldotta, és megsokasodott a kenyér. Ez történt az adományok tekintetében is. Volt egy kevesünk, amit felajánlottak nekünk az elején, és ez a kevés megsokszorozódott, és ahogyan a bibliai történetben, úgy itt is maradt felesleg. Rengeteg olyan adomány halmozódott fel, amelyet lehet, hogy most jelen pillanatban fel sem tudunk használni. Elsősorban a ruhaneműkre gondolok, mert a menekülők nagy része csak néhány órát vagy egy-két éjszakát tölt el itt. Gyakran cserélődnek, és azok a ruhaneműk, amelyek befolytak adományként, nem mindig kerülnek felhasználásra, mert nincs mód és lehetőség rá, hogy felmérjük, hogy kinek mi az igénye, ki mit szeretne. Ha azonban hosszú távra kell berendezkednünk, akkor lehet, hogy majd ezek az adományok is kelleni fognak.



Sokszor éjszakáztak az önkénteseink. Az első napokban olykor alvás nélkül, reggeltől estig kint voltak, hogy a menekülők megkapják azokat a fontos információkat, amelyekre szükségük volt. Azt látjuk, hogy bármennyire is fáradtak az emberek, bármennyire is kimerültek, jönnek és teszik a dolgukat. Pál apostol ezt mondta a Filippiekhez írt levele 4. fejezetének 13. versében: »Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.« Valóban ez az az ige, amely bátorít és biztat bennünket akkor, amikor már elfáradunk, amikor úgy érezzük, hogy most már jó lenne szusszanni egyet, most már szeretnénk hazamenni a családjainkhoz. Amikor meglátjuk, hogy jönnek a menekültek, és a karon ülő kisgyermekek sírnak, reszketnek, akkor újra erőt kapunk az Úrtól, és rájövünk arra, hogy itt van még a helyünk. Hogyha erőtlenek vagyunk, akkor is megkapjuk azt az erőt, ami szükséges ahhoz, hogy tovább szolgáljunk.”

Képek: Zelenka Attila / reformatus.hu