Belépve Szentes Anett otthonába, azonnal felfigyelek két csillogó szőrű, gyönyörű, hatalmas macskára. Érdeklődve jönnek utánunk a szobába, ahol leülünk beszélgetni. Hamar kiderül, hogy Anett a helyi állatvédő egyesület alapító tagja. Egyfajta szolgálatként éli meg ezt a tevékenységet. Az ekkor már hozzám dörgölőző két macskáról megtudom: mentett állatok. Gyermekkora óta szereti a négylábúakat – árulja el. „Nagyon hamar megértetem magam az ismeretlen állatokkal is.” Az egyesületben is főleg macskákkal foglalkozik. Segít a gyógyszerbeszerzésben, állatorvoshoz viszi a menhelyen élő cicákat, de az egyesület szervezési munkáiban is részt vesz.

Zenei fordulat
Szentes Anett Pécsen született, de nagyszülei még Bukovinában éltek. „Ma már tudom, hogy a népzene iránti szeretetem ott gyökerezik. Gyerekfejjel ez még nem volt nyilvánvaló számomra. Első osztályban bejött hozzánk az egyik osztálytársam nagymamája, aki gyerekeket hívogatott a citeraegyüttesbe. Azt sem tudtam, mi az a citera, de egyből mondtam: persze, hogy megyek. Akkor már jártam zeneiskolába hegedülni. Gondoltam, nem árthat még egy hangszer, így indult ez az egész.”

Szentas Anett hatéves kora óta játszik hegedűn és citerán, a pécsi művészeti szakközépiskolában pedig klasszikus zenét tanult. „Távol állt a lelkemtől az a hierarchikus rendszer és versengő hozzáállás, amit a középiskolában tapasztaltam. Akkor azt mondtam, hogy ebből nem kérek többet. Az egyik kedvenc tanárom irányította a figyelmemet a népzenére, ami egy egészen más világ.”

Így jelentkezett a Nyíregyházi Főiskola népzene szakára. „Ott nyílt ki számomra a világ e tekintetben, sok jó emberrel ismerkedtem meg. Szerencsés voltam, hogy olyan tanáraim lehettek, akik nemcsak szakmai értéket képviseltek. Példaértékű az az alázat és szemléletmód, amellyel ott megismerkedtem. Gyakorlatilag a gyökereinkből táplálkozva tudunk még ma is profitálni a népzenéből. A zene és a tánc ugyanazt az érzést váltja ki nagy valószínűséggel belőlünk is, mint annak idején a falvakban élőkből” – emlékszik vissza a főiskolai tapasztalataira, amelyek a mai napig meghatározóak számára. Ott kezdett furulyázni és néptáncolni is, ezeket a mai napig aktívan műveli. „A népzenéhez alapvetően társul magyarságtudat, a gyökereink tisztelete, kutatása és megélése” – állítja.

Erdélyi származása ellenére nem sok alkalma volt Székelyföldre utazni, de amikor ott járt, úgy érezte, mintha nem is másik országban lenne. „Mindig végtelen szeretettel fogadtak minket. Minden alkalommal éreztük mi is és ők is azt az erős összekötő kapcsot, amely az első pillanattól megnyilvánult: hogy egyek vagyunk.”

Beszélgetésünk közben a népzene és a klasszikus zene közötti különbségekre terelődik a szó. Arról kérdezem Szentes Anettet, mennyire volt nehéz a váltás. „Nagyon nehéz volt. Legalább egy évembe került, mire fejben is átálltam, és azt a hangszerkezelési technikát elkezdtem elsajátítani, ami a népzenéléshez szükséges. Persze az alapokban sokat jelentett a klasszikus zenélés, de technikailag teljesen eltérő a két játékmód. Vannak közös pontok, és van, amit lehet kamatoztatni a klasszikus zenéből, de a népzene más gondolkodást kíván. Sokkal érzelmesebb, és ez rögtön megmutatkozik benne hangszertől függetlenül.” A főiskolai évek alatt egy gyűjtőútra is eljutott – meséli. „Egy ilyen út az emberi kapcsolódásokról szól. Az a közvetlenség, szeretet és hozzáállás, amellyel fogadtak, újabb megerősítés volt számomra, hogy jó úton járok.”

A zene mint terápia
Amikor hazaköltözött Szentlőrincre, szépen lassan megnyíltak előtte az ajtók a népzene oktatásához. Jelenleg a pécsi Berze Nagy János Alapfokú Művészeti Iskolában tanít népi éneket, citerát, hegedűt és szolfézst. „Az iskolánk az egyetlen itt, Pécsen és vonzáskörzetében, amely egyedülállóan csak a néphagyományra építi fel a tanrendjét. Ez minden művészeti ágban megmutatkozik: néptánc, népzene és képzőművészet is van az iskolában. Mind a három területen komplexen jelenik meg a néphagyomány az intézményben, ez fantasztikus dolog. Sok olyan tanulónk van, aki két-három tanszakra is jár.”

Ahogy a tanításról beszélünk, sugárzik Anettről a lendület, a hivatástudat. „Sosem érzem munkának azt, amit csinálok. Mindennap úgy indulok el dolgozni, hogy az a gyerek, aki bejön hozzám órára, egy picit boldogabban távozzon, mint ahogy érkezett. Hogy a zene miatt, vagy azért, mert beszélgettünk kicsit az életéről, elmesélhette az iskolában szerzett tapasztalatait, vagy valamin viccelődünk, az mindegy.” A gyerekek szeretnek is az óráira járni. „Jönnek maguktól. Ez a legnagyobb visszajelzés.”

A hangszeres órákon személyre szabottan foglalkozik minden gyerekkel. Nagyon különböző szintről és hozzáállással indulnak a diákok, így erre szükség is van. „Minden pici fejlődés sokat számít. Kiváltképp a sajátos nevelési igényű (SNI) vagy más területen nehézségekkel küzdő gyerekeknél. A hangszertanulás sok esetben segíti és fejleszti azokat a területeket, amelyekkel az iskolában akadályokba ütköznek. De a személyiségfejlődésre is pozitív hatással van a zenetanulás, hiszen mindkét agyféltekét megdolgoztatja. Ez nagy előny a közoktatáshoz képest, mert ott bizonyos tantárgyak, foglalkozások csak az egyik agyféltekét dolgoztatják, míg itt mindkét agyfélteke aktív. Ez az úgynevezett transzferhatás, amely minden életterületre hatással van.” Aki zenélni tanul, az előbb-utóbb más területen is fejlődést tapasztal – összegzi.

Ma az egyik legnagyobb kihívás: rávenni a gyerekeket az otthoni gyakorlásra. „Ez kardinális pontja a mai világban a hangszertanulásnak és -oktatásnak. Mindenki más céllal érkezik, ehhez igazítom a követelményt is. Persze van egy minimum, amit mindenkinek el kell érni. Egy SNI-s gyerek itt teljesen fel tud szabadulni az iskolai hátrányokból, így sokszor motiváltabb, mint egy normál képességű diák, és gyorsabban halad, fejlődőképesebb. Mindenkinek az egyéni céljához igazítom a saját elvárásaimat és a tanmenetet. Ha ehhez képest felülteljesít a diák, az nagy hálára ad okot, mindig értékelem és megbecsülöm.”

Az Istentől kapott tálentumokról is beszélgetünk.  Szentes Anett a sajátjait egyfajta szolgálatként éli meg. „Azt érzem, hogy az életfeladatomat élem, a munkám és a hobbim között nincsenek határok. Nem érzem soha, hogy dolgoznék, örömmel teszek eleget bármilyen felkérésnek. Mindig ugyanolyan intenzitással és motivációval tudok bármilyen szolgálatot teljesíteni, legyen az nyári tábor, tanóra vagy alapvizsgára felkészítés. Mást nem is tudnék csinálni. Nem csak a zenélésre és a tanításra gondolok, hanem mások segítésére, szolgálatára.”

Felszabadító hit
Szentes Anett életében a hit magvait nagymamája ültette el, aki mindig magával vitte a templomba, amikor nála nyaralt. Gyermekként sok kérdés merült fel benne Istennel kapcsolatban: a válaszok felkutatásában nagymamája segítette. „Fokozatosan alakult ki bennem a hit, de száz százalékban valahogy soha nem éreztem magam gyerekként Istenhez tartozónak. Az igazi megérkezés tíz-tizenöt évvel ezelőtt történt. Akkor volt egy olyan törés az életemben, amelyből tudtam: nem tudok egyedül kijönni belőle. Éreztem, hogy ehhez kell a felsőbb útmutatás és segítség. Akkor azt mondtam, hogy jól van, átadom magam Istennek, és állok elébe. Attól kezdve hihetetlen és csodálatos kiteljesedés indult el az életemben. Egyre felszabadultabb és megkönnyebbültebb lettem. A hitre jutás egy nagy megkönnyebbüléssel jár, euforikus állapot. Ahogy ez az érzés megszületett: tudtam, hogy nem vagyok egyedül, onnantól kezdve minden életterületemen egyre több jó történt velem.”

Amikor elkezdett rendszeresen templomba járni, azt tapasztalta, hogy minden alkalommal az őt foglalkoztató kérdésekre kap választ. „Így alakult, hogy elmentem a következő és az azt követő alkalommal is, és egyszercsak ez már hozzátartozott a mindennapokhoz. Felülírja például a vasárnapi rántott hús elkészítését is” – mondja nevetve.

Szentes Anett a Szentlőrinci Református Egyházközség tagja, második ciklusát tölti presbiterként a közösségben. „Amikor megtérünk Istenhez, akkor egy végtelen szolgálatra is vállalkozunk, önzetlenül. Ezek természetesen, szívből és önkéntelenül jönnek bármely területen.”
A gyülekezetben valóban bármiben szívesen segít. „Mindent feladatomnak érzek, amivel segíthetem a lelkésznek és családjának a munkáját. A szeretetvendégségre való sütéstől a rendezvényeinken való részvételig, megszervezésig, bevásárlásig bármit elvállalok.”

Arról is beszélgetünk, számára mit jelent a gyülekezet közössége. „Egyfajta végtelen, feltétel nélküli szeretetet tapasztalok a gyülekezetemben. Az istentiszteleten félretehetek mindent, és abban az egy-másfél órában átadhatom magam a csodának.”

Képek: Ruprech Judit
(A képekre kattintva galéria nyílik.)