A 2013. szeptember 18-án, 96 évesen elhunyt Imre Ernőre leginkább mint a csongrádi egyházmegye esperesére és a szentesi nagytemplomi gyülekezetben negyven évig szolgáló lelkészre emlékezik a református közvélemény. Szentes előtt azonban egy hároméves hollandai ösztöndíjjal megszakítva 1943 és 1951 között a vértesaljai Csabdiban szolgált, amelynek első fele – ahogyan ő fogalmazott –, nem csak a saját, hanem a magyarság életében is sorsfordítónak bizonyult.

A falu népe 1944. október 15-én még örömmel hallgatta rádión Horthy Miklós kormányzó beszédét a kiugrásról, és azt sem vették komolyan, amikor a nyilasok kijelentették, hogy megszállták Csabdit. Később a település vezetőinek esküt kellett tenniük Szálasi Ferencre, majd a katonaköteles korú férfi lakosságnak meg kellett jelennie Bicskén sorozásra – de mivel senkit sem találtak a megjelölt helyszínen, következmények nélkül hazatértek.

A lelkipásztor örömmel nyitotta meg a parókiát a Budapestről menekülők – például Takátsy Tibor budaörsi reptérparancsnok és családja – előtt és az embermentésben is helyt állt. Egy zsidó földbirtokosnak igazolást adott arról, hogy a presbitérium tagja, aki így mentesült a sárga csillag viselése alól, két nyugatra induló csepeli fiatalember fémkazettába rejtett értékeit a parókia kertjében ásta el, egy másik zsidó férfit pedig a harangozójánál szállásolt el.

A lelkipásztor egy évvel korábban vette feleségül Zanka Irén tanítónőt – közvetlenül lelkészbeiktatása után, segédlelkészek ekkor ugyanis nem nősülhettek a Dunamelléken –, aki 1944 decemberében hatodik hónapban volt várandós első gyermekükkel. Ekkor már javában folyt a Budapest körüli szovjet ostromgyűrű kialakítása, a front pedig vészesen közeledett Csabdi felé.

 

„Közben azonban egyre több német alakulat meglehetősen rendezetlen állapotban vonult nyugat felé Csabdin keresztül, ami azzal járt, hogy bizonytalan időre beszállásolták magukat a faluba, elsősorban a nagy épületnek számító parókiánkon. Annyira tele voltunk németekkel, hogy amikor a szüleim úgy döntöttek, hogy mégis visszajönnek Csabdira, mert ellehetetlenült a helyzetük a Csepel-szigeten, már csak a Posta épületében tudtuk elhelyezni őket”

– írta visszaemlékezésében Imre Ernő. Később a falu határában a csabdi férfiakkal együtt lövészárkot ásott, ahol életében talán először lőttek rá. Egy orosz vadászgép kezdett tüzelni az árokban lévőkre, de mindig sikerült úgy bújniuk, hogy senkit se érjen el a golyózápor. „Mintegy két méterre tőlem, az árok szélén találtam egy lövedéket, egy 40 mm-es gépágyúból lőtték ki ránk. Eltettem és hazavittem, mint háborús emléket. Honnan sejthettem volna, hogy nem sok idő múlva egész Csabdi háborús emlék lesz?”

A családnak lett volna lehetősége az elmenekülésre, Ernő azonban a maradást választotta: „…mielőtt a front elérte Csabdit, Takátsy Tibor küldött hozzánk egy Weapon típusú katonai kisteherautót sofőrrel, hogyha akarunk, azzal menekülhetünk az oroszok elől nyugatra.

Irénkének még lett volna kedve Komáromba elmenni az édesanyjához, de én megköszöntem, és visszaküldtem a katonát meg a kocsit azzal, hogy majd ha az egész falu, és benne a gyülekezetem népe megy, én is megyek, de a híveim nélkül sehová, mert ha a háború után visszajönnék, ugyan mit mondhatnék majd nekik? Úgy gondoltam, hogy a pásztor helye a nyáj mellett van.”

Karácsonyra készülve azt remélték a csabdiak, hogy a főbb országos útvonalaktól távol nem lesznek a harcok közvetlen megtapasztalói, Imre Ernő azonban a biztonság kedvéért egy erős ládában ruhákat ásott el a pincében. Hamar kiderült, hogy előérzete nem volt félrevezető: „Ezután jöttek a Dobogó tetejéről a falu alsó részére hangos huri-huri kiáltásokkal (a) lerohanó orosz katonák. (…) Később értettük meg, hogy ezzel az akcióval zárták be a gyűrűt az oroszok Budapest körül.”

 

Mint írja, az orosz alakulatok Szenteste napján szállták meg a falut, a parókiát gyorsan elfoglalta egy híradós különítmény: „Azon kívül, hogy éhesek voltak és az éléskamrát hamar kiüresítették – beleértve a karácsonyra nagy gonddal elkészített finomságokat –, egyikünket sem bántottak.” Aztán megjöttek a hírek a lakosság körében elkövetett visszaélésekről és az első gyilkosságokról: „Tapuska bácsit agyonlőtte egy orosz katona, és agyonlőttek egy asszonyt.” Mindezt pusztán azért, mert nem értették, hogy az vizet kér tőle.

Imre Ernőnek ekkor jutott eszébe, hogy felesége, Irénke 16 éves koráig az akkor Csehszlovákiához tartozó Révkomáromban nőtt fel, szlovák nyelvtudása pedig kapocs lehet az oroszokkal való kommunikációban. „Nekiálltam a szlovák szavak tanulásának, aminek azonnal, de a közeli hetekben, hónapokban rendkívül nagy hasznát vettem.” Nem sokkal ezután a németek éppen Csabdinál akarták áttörni az ostromzárat és „iszonyú harcok kezdődtek (…) A lakosság a lakóházak pincéiben húzódott meg. (…) 1944 Karácsonya istentisztelet nélkül telt el.”

A lelkipásztor édesapja tanácsára munkásruhát vett fel, nehogy bántsák lelkészi mivolta miatt, az öltözetet pedig három hónapig viselte. Ugyanis amikor elment a postára meglátogatni szüleit, visszatérni már nem tudott, mert a parókiát visszafoglalták a németek. „Akkor tapasztaltuk meg, és a következő hetekben, hónapokban, hogy mi a háború.” A bombázások során találatot kapott a parókia és a templom is – csak a tornya maradt sértetlen –, és a katonák minden éjszaka felgyújtottak egy nádtetős házat, hogy annak fényénél tájékozódjanak.

„Úgy emlékszem, hogy a névnapomon történt az, hogy az oroszok és a németek egyaránt elhatározták, hogy eltávolítják a lakosságot a faluból. (…) Mindenki mehetett, amerre látott.” Annak reményében, hogy csak két napig kell távol lenniük Csabditól, Ernőék Bicskén szerettek volna fedelet találni a fejük fölé, de ott is kitelepítettek mindenkit, ezért Tabajdra indult a családjával „János bácsihoz”, B. Szabó János vértesaljai espereshez. Odafelé orosz katonák állták útjukat; az egyikük motozni kezdte őt, s már diadalittasan számolta a megtalált ezer pengősöket, „…amikor valami egészen váratlan, szinte filmbe illő jelenetnek lehettünk a tanúi:

hirtelen megállt mellettünk egy ágyút vontató orosz katonai teherautó, a sofőr melletti ülésből leugrott egy kapitány (…), és nekirontott az engem kifosztó és az elrabolt pénzemet számláló, rangjelzés nélküli katonának, és anélkül, hogy a szavait értettem volna (…), de a helyzet és a fejlemények világossá tették, hogy azt követeli, hogy az engem kirabló katona adja vissza a pénzemet. Amikor az vonakodott, a tiszt kivette a pisztolyát és a pisztolyaggyal addig verte a katonát, amíg az a földre esett és felém nyújtotta a pénzt.”

Mielőtt továbbindultak volna Tabajd felé, Ernő attól félt, hogy a helyben hagyott orosz katona bosszút áll, ezért elbújt egy fa mögött. Miután édesapja segítségét kérte az ingóságaikkal megrakott talicska felállításához, „én is elindultam utána, de abban a biztos tudatban, hogy amint hátat fordítok a katonáknak, a miattam összevert katona belém ereszt egy sorozatot. (…) Nem tudtam leküzdeni azt a gondolatot, hogy engem tulajdonképpen már meglőttek, csak még nem érzem. (…) így éltem át a saját kivégzésemet anélkül, hogy belehaltam volna.”

A családot később visszafordították, ezért a felcsúti, üres parókián húzták meg magukat, de nem nyugodhattak sokáig: hamarosan orosz katonák özönlötték el a falut és hadikórházat csináltak a papilakból. „A parancsnok számunkra Isten áldásának bizonyult (…) Amikor megtudta, hogy semmink sincs, gondoskodott róla, hogy ’Irinának’ legyen mit ennie” – emlékezett a lelkipásztor. Ernő itt kezdett oroszul tanulni egy századostól, két hét múlva pedig már ő lett a ’perevodcsik’, a tolmács a felek között. „Fizetést ugyan nem kaptam, de a megkülönböztetett bánásmód, és az, hogy Irénke ellátása áldott állapotának hetedik hónapjában biztosítva volt, nekem mindennél többet jelentett.”

Ernő lejegyezte azt is, hogy amikor éhségre panaszkodott az egyik orosz katonának, ő karon fogta és egy elfoglalt parasztházba vezette, ahol egy tál hideg leves mellé néhány bögre bort is kapott „ajándékba”:

„Máig nem sikerült megtudnom, mennyi időbe telt, amíg kigyógyultam a szláv lélek jósága által okozott sikertelen vendéglátásból. De annyi biztos, hogy megerősített abban a meggyőződésemben, hogy az alkohol nekem nem barátom.”

Amikor ideje engedte, a lelkész örömmel játszott a felcsúti parókián felfedezett zongorán, amely „híressé” tette őt az oroszok között, hiszen éneklés után bármit eljátszott nekik. „A napok egybefolytak, a vasárnapokat nem vettük észre: minden nap egyforma harcot vívtunk a túlélésért, és ha egy nap ehettünk, ihattunk és nem bántott senki, már megelégedetten tértünk nyugovóra, mind a tizenheten egy szobában. Esténként én rendszeresen zongoráztam és énekeltem a katonáknak, cserébe az egyiktől-másiktól kapott élelemért, ami természetesen nem járt, de örültem, ha adták.”

Egy főhadnagy különös figyelmet fordított Ernőre és igyekezett minél többet megtudni az életéről, aki őszintén mesélt neki arról, hogy Csabdiban református lelkész, és alig várja, hogy visszatérhessen a falujába. „Egy boldogtalan hideg téli nap délutánján egy sose látott katona azzal keresett meg, hogy menjek vele, a főhadnagy elvtárs hívat. Én annyira gyanútlanul mentem vele, hogy még télikabátot sem vettem magamra, csak úgy, öltönyben indultam el, abban a biztos hitben, hogy néhány percen belül visszatérek” – emlékezett Ernő, akit egy elfoglalt parasztházban egy teljesen más modorú főhadnagy fogadott, mint akit korábban megismert:

„Rögtön a tárgyra térve felszólított, hogy őszintén mondjam el neki az ’igazságot’. (…) Néhány másodperc elteltével világossá vált, hogy ő engem a németek beépített emberének, egyszóval kémnek tart, amit szerinte kétségtelenné tett az, hogy németül, oroszul beszélek, Csabdiról jöttem, a falunak arról a részéről, amelyik a németek megszállása alatt maradt. Nyomaték kedvéért a pisztolyát is kitette az asztalon maga elé, így tette félreérthetetlenné, hogy ő halálosan komolyan veszi, amit csinál.”

Imre Ernőt a ház ablaktalan, a kinti -15 °C-os hőmérséklettől jéghideg konyhájában egy székre ültették, őrt állítottak mellé és csak akkor engedték felállni, ha testi szükségletei szólították. „Biztosan imádkoztam, egyebet amúgy sem tehettem, de az általános állapotomra inkább az egykedvűség volt jellemző. Félelmet nem éreztem, természetesen azt gyakran eszembe jutott, hogy Irénke meg a szüleim mit éreznek, miket gondolhatnak velem kapcsolatban.” A főhadnagy éjszaka azzal akarta szóra bírni, hogy ízletes falatokat evett előtte, de terve nem vált be, amiért artikulátlan hangon üvöltözni kezdett, pisztolyát lóbálva. A vallatás azonban abbamaradt, mert Ernő már alig állt a lábán: a „jégveremben” belázasodott, így gyorsan egy közeli egészségügyi állomásra vitték, ahol kezelésbe vették, nehogy idejekorán életét veszítse az „értékes trófea”.

„Arra ébredtem, hogy Irénkém hajol fölém, karján a télikabátommal és sapkámmal, és nevemen szólítgat. Azt hittem, hogy meghalok a rémülettől. Ha a főhadnagy rajtakapja Irénkét, hogy bejött hozzám és őt letartóztatja, netán megkínozza, én inkább mindent ’bevallok’, csak Irénkét ne bántsa.”

A körülötte sürgő-forgó felcserek sietve felöltöztették, és feleségével együtt egy ponyvás teherautóra rakták, amely Budafokra indult, hogy a felhalmozott krumplit borra cseréljék. „Irénkém közben elmondta, hogy amikor a kémelhárító katonája elvitt, ő nyomban megkérte Arginszkijt (Georgij Kuzmics Arginszkij orosz parancsnok, akinek Ernő tolmácsolt a parókián – a szerk.) hogy segítsen, elvégre rangban magasan felette állt a főhadnagynak, mert bajban lehetek. A parancsnok szomorúan csak annyit mondott: most nem tud segíteni. Hangsúlyozta: most. Annyit mégis segített Irénkének, hogy kinyomozta hol vagyok, a házat megmutatta neki. Ezután nem tudván belenyugodni az elhurcolásomba, az éjszaka leple alatt beszökött hozzám. A felcserek a velem folytatott beszélgetésre emlékezve úgy fogadták, mint ismerőst és nem álltak ellen Irénkém könyörgésének, segítsenek rajtunk. Rajtunk. Megtették. Így juthattunk el Pestre, a Klinikára. Csak így!”

Az Imre-házaspár legfontosabb feladata ekkor az volt, hogy megfelelő helyet találjanak gyermekük születéséhez. Andriska március 24-én született meg Budapesten, az Üllői úti szülészeti klinikán, addig és azt követően azonban a családnak számtalan viszontagságon kellett átesnie, amíg április elején visszatérhettek Csabdira, ahol a lelkész szüleit is épségben találták – nem sokkal azt követően, hogy a faluban elhallgattak a fegyverek. A település kétszáz házának fele megsemmisült, a polgári lakosok közül harmincheten, a frontkatonák közül harmincketten veszítték életüket.

Imre Ernő a háború legsötétebb napjaiban is példát mutatott emberségből, önfeladásból és a pásztor nyáj melletti helytállásából, a halálos fenyegetettségből való szabadulást pedig csodaként élte meg. A lelkipásztor élete végéig boldog házasságban élt feleségével, akivel Andriskát is beleszámítva három gyermeket neveltek fel.

Forrás: Dr. Imre Ernő: Két év csodái – személyes élmények 1943 nyarától 1945 nyaráig (I. kötet)

Köszönet a cikk megszületésében nyújtott segítségért a Csabdi Református Egyházközség lelkipásztorának, Szabó Zoltán Leventének.