„Évtizedekkel ezelőtt vettünk egy kis földet a falu határában. Bejártunk ide, a faluba Dorkával, a kislányunkkal cicát simogatni meg kacsát nézegetni, végül itt kötöttünk ki Ballagó Ilonka házában. Írtam róla mesét, ilyen népmesei névvel ezt nem lehet megúszni" – mondja Döbrentey Ildikó író, az egykori Ki kopog? című óvodásoknak szóló rádióműsor, később az Égbőlpottyant mesék című televíziós műsor meséinek szerzője, egy időben pedig a Dörmögő Dömötör című gyermeklap főszerkesztője.

Míg Ildikó teát főz a ház lelkének számító, otthonosan meleg konyhában, férje, Levente Péter, generációk Móka Mikije, az Égbőlpottyant mesék mesemondója a tornácon pipázik. Üde, csillogó, tiszta téli nap kezdődik, a vidám égbolt, Rozsdi kutya üdvözlése, a glédában álló tűzifa és a házikó megannyi apró szépsége egy mesekönyv lapjait idézi. A hangulat, melybe a pipafüst komolysága és nyugalma is csöndesen utat tör magának, tökéletesen illik a házaspárhoz.

Nem csoda: miközben egy ország nőtt fel műsoraikon, a szerzőpáros maga is inspirációs forrás gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Öt évtizede járják az országot előadásaikkal. Gyermek- és családi színházi, valamint Kacagó koncertjeikkel. Párkapcsolati és gyermeknevelésre vonatkozó tapasztalataikat is megosztják, amelyekért gyakran éppen azok a kisgyermekes szülők fordulnak hozzájuk, akik valamikor arról álmodoztak, hogy egyszer az ő rajzaik is felkerülhetnek a szivárványszín ejtőernyő utazókosarának falára.

Az ő falukra nemrégiben Prima Primissima Díj került, amiért rendkívül hálásak – mondják. A Népművészet és közművelődés kategória három legtöbb szavazatot kapott jelöltjének egyikeként nemcsak a szakma berkeiből, de a Kárpát-medence valamennyi pontjáról érkeztek az életművüket elismerő visszajelzések. Úgy vélik, összetartozásuk kifejeződése is a díj. „Van emögött művészi teljesítmény, emberi-pedagógiai, és ami a 21. század elején különösen fontos – hiszen 100 házasságból 80 szétesik –, hogy a mi együtt maradásunkra, a mi közösségünkre is szavaztak az emberek" – fogalmaz Döbrentey Ildikó. És még valamire, ami szintén nemcsak a múltról, hanem a jelenről is szól. „A Magyarországon felnőtt emberek a gyerekkorukat érzik meg, amikor Levente Péter nevét hallják. Amint megpillantják őt, odavonzódnak hozzá, és viszik magukkal a gyermekeiket, sőt, már az unokáikat is. Azért pedig különösen hálásak vagyunk, hogy van egy kuratórium, amely meglátja a teljesítményt függetlenül attól, hogy nem vagyunk tagjai egyetlen lobbinak sem."

Levente Péter elmondja, havonta 3500 kilométert utaznak, hogy a mindennapi betevőhöz hozzájussanak. Annak ellenére, hogy nem ajánlkoznak sehol, titkos telefonszámukon is megtalálják őket. „Sokakat mozgatnak és érdekelnek ugyanazok az értékek, amelyeket mi képviselünk. Valahogy pontosan annyi hívásunk jön, amennyit éppen képesek vagyunk elvállalni. Évente százhúsz magánszolgálatunk van: művészi, tanítói és közéleti. Nagyon jólesik, hogy amerre megfordulunk – Királyhelmectől Szombathelyig, Veszprémtől Nagyváradig –, mindenhol azzal fogadnak: gratulálunk, mi szavaztunk magukra. Az elmúlt tizenhat évben mégsem jelenhettünk meg új anyaggal a médiumokban, még az Égbőlpottyant meséket sem fejezhettük be 1996-tól a köztelevízióban, pedig öt éven át minden héten műsorra lehetett volna tűzni egy új részt, a széria alatt pedig teljesen kicserélődött volna egy óvodás korosztály. A napi szolgálatainkban ennek ellenére folyamatosan újítunk, és a magatartáskultúra tantárgyam is mindig gazdagabb lesz."

Itt álljunk is meg egy pillanatra! Az említett magatartáskultúra kidolgozását évtizedekkel ezelőtt kezdte meg az előadóművész, mint mondja, vannak elemei, melyeket csak akkor tud hitelesen átadni, ha ő maga is műveli azt.
Az önművelés iránti igényt személyes válsága keltette benne. Színészi, bábszínészi, rádiós, majd televíziós karrierje csúcsán megrendítő veszteségek érték: három gyermekük közül két fiukat veszítették el feleségével. Az ország legvidámabb és leginkább magával ragadó mesélője színpadra lépés előtt rendre könnyeivel küszködött, a gyerekek persze már semmit sem láthattak kínjából. Ő mégsem erre emlékszik: „A két gyermekünkre nem úgy tekintünk, mint akik meghaltak, hanem mint akik az Úristennél vannak, nagyon jó helyen. Döbrentey Ildikó segített, hogy ezt megértsem. Dombikánk és Marcikánk helyett több millió magyarul értő fiunk és lányunk van pluszban a mi csodálatos Dorka lányunk mellett itt, a földön."

Második fia halála azonban tagadhatatlanul pokoljárást jelentett számára. Ez vezetett oda, hogy lassan szembenézett gyermeki sértettségével is, amelyet régebb óta hordozott. Ugyanis édesapja, ezáltal ő is rendszerellenesnek számított. Levente Péter negyvenéves kora óta törekszik érett felnőtté válni. Önképző társaslényként tekint új önmagára, tapasztalatait pedig évtizedek óta próbálja átadni másoknak is a felsőoktatásban óraadóként, meghívott előadóként.

Magatartáskultúrájának sarkalatos pontjai közül velünk is megoszt néhányat. Például az egyéniség–személyiség–személyesség hármas egységét. Ezek közül mit jelent a személyesség?„Ösztönlényként demoralizáló személyeskedést, észlényként korrekt személytelenséget, társaslényként pedig megszentelt személyességet, azaz száz százalékos jelenlétet. Vagyis, nem ott vagyok ötven százalékban ahonnan érkeztem, nem ott vagyok ötven százalékban, ahová innen igyekszem, hanem itt és most száz százalékig számíthattok rám.

Mindez nélkülözhetetlen ahhoz is, hogy a mindenkori közönségünkből közösséget formáljunk. A közönségnek joga van látni-hallani, hogy közösséggé épülhessen. Hiszen ez a szolgálatunk célja. A látni-hallani megvalósítása érdekében minden esetben két-három órával korábban érkezünk megbízóinkhoz."

Levente Péter és Döbrentey Ildikó csaknem fél évszázada társai egymásnak nemcsak az életben, hanem az alkotásban is. Minden szereplésük pedagógiai célzatú, az azonban tévút, ha például a mesék didaktikussá válnak – jegyzi meg Ildikó. „A legkirívóbb példái ennek azok a könyvek, amelyek megtanítanak, hogyan kell fogat mosni, szépen köszönni, csakhogy ezek nem mesék. Noha jól hasznosíthatók a pedagógiában, nem hoznak katarzist, nem örvendeztetnek meg a szárnyalás örömével, nem áll meg tőlük a levegő."

Utóbbira igazán a hosszú, jellemfejlődést is bemutató mesék képesek – mondja, ilyeneket azonban ő sosem írhatott. „Nekem hét percem volt egy mesére a televízióban. Ez megmaradt azóta is: a felnőttek iránti irgalomból nagyon hosszú mesét keveset írtam, mert leesnek az ágyról olvasás közben. Én is elaludtam párszor. Mesélni egyébként veszélyes szóról szóra, abból nincs kiút, mert a gyerek szintén szóról szóra követeli másnap ugyanazokat a fordulatokat."

Ha rövidek is, de hitelesek meséi. Ildikó úgy vélekedik, azért, mert máig őrzi gyermeki önmagát, emlékszik, mitől félt, minek örült, mire csodálkozott rá gyermekként. Sokáig a benne élő gyereknek, később saját gyermekének, majd unokáinak írta meséit. „Úgy épülünk mindannyian, mint egy épület, és a jó épületekben közlekedni lehet lentről fölfelé, föntről lefelé, tehát vannak benne összeköttetések. Nem zárulnak le szigorúan az életünk szakaszai sem, az ember oda-vissza jár a saját életében. Járok a gyermekkoromban és az öregkoromban is, és ott van ez a nehéz időszak, ami a felnőtt, munkás, igavonó korunk. Nekem csak éjszaka jutott az a jutalom, hogy írhassak. Az egész nap szervezéssel, vitával, a szerkesztőségekben ülésekkel telt harminc éven át, és közben mindig a család volt a legfontosabb számomra. Hivatás és család örök konfliktusban voltak."

Ildikó azt mondja, férjének lett volna lehetősége arra, hogy még inkább „kifussa magát" – ahogy ő fogalmaz –, de ezért minden adódó alkalommal emberileg nagy árat kellett volna fizetni. „A kapcsolatunkból, a családi életünkből vett volna el vagy az értékrendünk sérült volna, és én mindig visszahúztam őt. Ez többször okozott nekem helyretennivalókat, végül is abban egyeztem meg az Úristennel, hogy valószínűleg ez volt az egyik dolgom."

„Nekem meg az volt a feladatom, hogy belőle kihozzam, ami még benne van. Helyzetbe hozzam, mindkettőnk menedzsere legyek" – veszi át a szót Péter. „Kihozni a legtöbbet egymásból – ez a dolgunk, de közben ez mind csak elszámolás a talentumainkról! Mert az igazi feladatunk az, hogy az ő nőiségét és az én férfiségemet megőrizzük. Férj és feleség szövetségét megőrizni, ezáltal a családot megőrizni – az összes többi mind csupán ennek alárendelt eszköz."

Majd így folytatja: „Őrangyal feleségem van. Én pillangózó vagyok, Ildikó pedig mélybúvár. Hajlamos lennék nélküle elszállni."

Negyvennyolc éve házasok, de időnként mindketten kiszállnak egy-egy napra – árulják el, persze, nem távolodnak el túlságosan. „Szerencsénk, hogy mindketten szeretünk egyedül is lenni" – mondja Ildikó. „Olyan is a munkánk, hogy vannak külön elintéznivalóink, gyakran soknaposak is. Így időnként mindketten meg tudjuk adni a másiknak, hogy nyugta legyen tőlünk, még akkor is, ha azt a körülmények hozzák össze."

„De nem megsértődve és nem váratlanul" – fűzi hozzá Péter. „Nem magányosan, hanem egyedül, és ez nem leépít, hanem épít minket. Fekete Ágnes rádióműsorában hallottam egy jezsuita szerzetestől: a szabadság nem az, hogy azt csinálok, amit akarok, hanem az, hogy ha akarok, akkor csöndben lehetek. Ha akarok, nem vállalok semmit, mert magamban kell lennem és Istennel kell beszélgetnem."

A házaspár életében fontos a hit. Noha Ildikó katolikus, Péter pedig evangélikus – egyúttal tiszteletbeli református presbiter –, elfogadták és megértették egymás felekezeti különbségeit. Minden este megállnak a házuk falában elhelyezett kis szobornál, amely Máriát ábrázolja a kisded Jézussal, mécsest gyújtanak és imádkoznak. Péter a nap áldásaiért ad hálát, Ildikó az anyaságért. Ő egyébként rendszeresen imádkozik a vasárnapi szentmisén, nemcsak mesekönyvei, hanem imádságos kötete is megjelent már. Azt mondják, már a nyolcvanas években is volt, aki azzal lépett oda hozzájuk, hogy „maguk keresztyének"? Péter – exhibicionizmusához és egyenességéhez híven – fennhangon válaszolt: „Igen, nem kell suttogni, felvállaljuk." Az illető megköszönte nekik, hogy nem kell egyedül éreznie magát.

„Mi nem kőből építünk templomot, mi lelki és szellemi templomokat építünk" – összegzi kettejük küldetését Levente Péter. –„Realista, Jézus-követő egyistenhívők vagyunk, ennek csak anyagi hátrányait érezhetjük, szellemileg nyitottak lehetünk, lelkileg derűsek. Nem párt- és egyházpolitizálunk. Mi a magatartásunkkal politizálunk, vagyis a közösségépítés és a köz ügyeivel foglalkozunk azon a kis területen, ahol éppen megfordulunk. Szemmel nem látható az, amit csinálunk, de naponta épül valami; egy művészi, pedagógiai esemény, egy-egy ember."

Merni nem félni, és bizalommal hozzáállni az élethez – ezt tartja szem előtt Ildikó is. „Nagyon kevésszer fordult elő, hogy úgy éreztem, ráfáztam volna erre. Ez az érintetlen, igazi szeretet az egyik legnagyobb eredményünk, és örömünk, mert Dorka lányunkban ez tisztán él. Végigmegy az utcán és a boltosok, szomszédok, csövesek előre köszönnek neki. Ez hallatlanul gazdagítja az életünket, és igazolja, hogy van értelme ennek a fajta életvitelnek: hogy akkor is megpróbálok tiszta maradni, ha nagyon mocskos az a víz, amiben úsznom kell."

De nem kell egyedül küzdeniük, és hogy mennyire hálásak ezért, arról első közös kötetük, a tavaly decemberben megjelent Őrangyalok – személyi igazolvánnyal című életrajzi kötetben mesél a Levente–Döbrentey házaspár. A rövid történetekből kirajzolódó arcképcsarnokkal azoknak állítanak emléket, akik jót tettek velük: „A sérelmeinket könnyen megőrizzük és ápolgatjuk egy életen át, de mi arra gondoltunk, számba vesszük mindazt a jót, amit másoktól kaptunk, hogy ne lépjünk át rajtuk egy idő után. Az őszinteségünket mindenki megköszöni, még írásműveket is kapunk az olvasóinktól. Elkezdtek ugyanis elgondolkodni azon, kik lehetnek az ő életük őrangyalai."

Őrangyalok a szerzők is, most már unokáiké is. Erről Ildikó mesél:
„Az unokáink nagyon szerencsések, mert mindenütt ép családokat látnak maguk körül. Tőlünk sok művészi hatást kapnak, játékot és hasonlókat. Péter jelenléte úgy kinyitja őket, hogy vele kalapot emelgetnek a faluban, és mindenkivel elbeszélgetnek. A másik nagyszülőknél meg van olyan traktor, amelynek emeletes nagyságú a kereke, van kombájn is, meg kacsa, liba. A gyerekek szőlőt szüretelnek, bort készítenek. Az unokáinknak van egy tehetséges, nagyszívű, kívül-belül szép anyjuk, a lányunk, aki fantasztikusan tudja kézben tartani a családot. Neki pedig van egy tökéletesen jó társa, aki nagyon jó apa, jó férj, szeret dolgozni, még sikeres is. Az apjukkal tudnak focizni, horgászni, építeni, az édesanyjuk viszont remekül ír, varr, rajzol. A gyerekek hihetetlenül színes világban növekednek. Irigylem is őket kicsit, mert nekem nem volt ilyen izgalmas gyerekkorom" – nevet.

És ha már a gyermekkorról van szó, nem állhatom meg, hogy ne kérdezzem nagy kedvencemről, az Égbőlpottyant esti mesékről a házaspárt. „A technikai kezdetlegességeket leszámítva máig büszkék vagyunk rá" – mondja a műsor egykori házigazdája, rendezője Levente Péter. „Noha számos csatorna ontja az animációs filmeket, az alkotók – Döbrentey Ildikó író, Gryllus Vilmos muzsikus, Kovács Orsolya képzőművész, ifj. Elek Ottó társrendező – rendszeresen kapnak visszajelzéseket arról, hogy az óvodások ma is szívesen vesznek részt Égbőlpottyant társasjátékokban." Pedig akkor szinte a semmiből kellett létrehozni a műsort, de a házaspár szerint a paprikás krumpli is nagyon finom, ha jól van elkészítve.

Bizonyos ízek valóban finomak és időtállóak is, ahogy a bársonyos hangoké, a kiérlelt mondatoké, a jó beszélgetéseké, Ildikó teájáé és Péter pipafüstjéé is. De mint tudjuk, minden mesetár bezárul egyszer – így véget ér a móka mára, hogy holnap új történet vegye kezdetét.

Képek: Füle Tamás