Korunkban háború zajlik, és tömegeknek kell elhagynia az otthonát: van, aki távozik családjával együtt, mások maradnak. Ebben a tömegben vannak keresztények is, akik nem akarják elhagyni a szülőföldjüket, mert szeretik a hazájukat. Ahogyan egy felelős keresztyén ember, úgy ők is felelősséget vállalnak azért az országért, amelybe beleszülettek. Közöttük reformátusokat is találunk, közel-keleti reformátusokat. Számuk elenyészik a többségi társadalom mellett, mégis ők a reménység hangjai a bombák, fegyverropogások által terhelt hang- és zűrzavarban. Számukra egyértelmű, amit Babits Mihály így ír: „Kard, ha csörren, vér, ha csobban, csak az ember vétkes abban.”

Református egyházunk Zsinati Missziói Irodája egy olyan konferenciát szervezett április 14-én, szombaton, ahol a háborúság miatti menekülés került górcső alá, pontosabban az a missziói feladat, amit mind békében, mind konfliktus idején teljesítenünk kell: tanúságot tenni református keresztyénként. A konferencia témája három kérdéssel foglalkozott: mit jelent megvallani a hitünket és a menekültek felé fordulni ott, ahol a probléma gyökerezik, azaz Szíriában; mit jelent tömeges vándorlás mellett élni és missziót végezni Görögországban; és mi, magyarok, hogyan viszonyuljunk ezekhez, azaz mi a küldetésünk egy politikai szólamoktól terhelt időszakban.

Bár Magyarországon az áprilisi nap nagyon szépen ragyog, a szíriai embereknek szombat reggel bombatámadásokra kellett ébredniük – kezdte meg előadását Nalja Kassab, aki a második felszentelt lelkésznő a Szíriai és Libanoni Nemzeti Református Egyházban, és akit tavaly választottak meg a Református Egyházak Világközösségének elnökévé. A libanoni háborúk idején nőtt föl, emlékszik édesapjának arra a táskájára, amit végszükség esetén vett elő, ha már igazán súlyos volt a helyzet, ez egyfajta „túlélőtáska” volt. „A bombák valóban félelmetesek, de egyik sem tudott akkora félelmet kelteni bennünk, mint amikor édesapánk elővette ezt a bizonyos táskát, mert akkor tudtuk, hogy menekülnünk kell. A reménységben kell megmaradnunk, abban, hogy Krisztushoz tartozunk, mert Krisztus népe a reménység népe” – fogalmazott az elnök asszony. Ezt a reménységet erősítette meg az a látogatás, amelyet a Zsinati Iroda szervezett 2017 decemberében, amikor sor került arra, hogy a szír református keresztyének magyar reformátusokkal találkozhattak a háború sújtotta vidékeken. Ez az ottani testvéreinknek óriási bátorítást adott, nagyobbat, mint amit mi, magyar reformátusok gondoltunk volna.

A Szíriai és Libanoni Nemzeti Református Egyház nagyon kicsi közösségnek számít a térségben, mintegy négyezer emberről beszélhetünk. Azonban az a misszió, amit végeznek, harmincötezer embert képes elérni, megszólítani. Ez valóban jó példa arra, mit jelent kicsiként, kisebségként közeledni a többséghez. 1823-ban indult útnak az első presbiteriánus missziós csoport a térségbe, az egyház 1848-ban alakult meg, majd 1870-ben épült fel Bejrút, a libanoni főváros első protestáns temploma. Közösségeik leginkább Dél-Libanonban és Nyugat-Szíriában találhatók. Céljuknak azt a missziói parancsot fogalmazták meg, amelynek a tanúságtétel áll a középpontjában: az evangélium örömhírét vinni a közel-keleti embereknek. Hét iskolát tartanak fenn, ebből hat Libanonban, egy Szíriában található. Összesen mintegy ezerkétszáz gyermeket tanítanak, akik 99 százalékban vallják magukat muszlimnak. A libanoniak egyébként élen járnak az oktatás terén, ma az számít szégyennek, ha egy libanoni lány nem jár iskolába, míg régebben ez pont fordítva volt. A reformátusok kiterjedt szociális munkát végeznek az idősek gondozásától az ételosztásig, minden korosztály megszólítására van lehetőségük.

A háború azonban új helyzetet teremtett a számukra. Egymillió szír menekült át Libanonba, ami új koncepció megfogalmazására sarkallta az ottani reformátusokat. Látták, amint a szüleiket és családjukat elveszítő gyermekek otthon és élelem nélkül maradnak, és erőszaknak vannak kitéve. A sok lelki és fizikális sérülés dühössé, agresszívvé teszi őket, ezért nem lehet ölbe tett kézzel nézni rájuk. Bár a kormány igyekezett iskolákat létrehozni, 400 ezer gyermek szorult ki az oktatásból. A keresztyének érezték, hogy segíteniük kell, azonban nem minden gyülekezet volt erre nyitott, féltek a tömegektől, a menekülés miatti veszélyektől. Azután kiderült a közösségek számára, hogy milyen áldásokat rejt a gyermekek közötti misszió: kapcsolatba kerültek a szülőkkel, gondoskodtak az étkeztetésről, a tisztálkodásról. A muszlim gyermekek a menekülttáborokból kilépve elfogadást, szeretetet, lehetőségeket látnak és tapasztalnak a keresztyén iskolákban, és nem szívesen mennek vissza iskola után ezekbe a táborokba – azonban nincs más lehetőségük.

„A háborúban nincs semmi jó, azonban az egyházunk megerősödött a pusztítások közepette” – fogalmazott Najla Kassab. Egyik lelkészünk átlagosan 15 órát készült egy prédikációra, ma ugyanennyi időt tölt ételosztással, gyermekek közötti szolgálattal. „Ha nem megyünk ki a templomból, senki sem hiszi el a szeretetünket. Mindennap feltesszük a kérdést: hogyan tud a mi egyházunk ma is megújulni? A megújulás folyamatos, állandó, amit a Szentlélek indít el bennünk. Ez kihívás, ami bátorságot igényel. Azt kell kérdeznünk magunktól: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjek? A célunk az, hogy minden keresztyén megmaradjon a Közel-Keleten, senkit sem biztatunk arra, hogy hagyja el ezt a térséget. A háború során gyülekezeteink létszáma négyszer-ötször lett nagyobb. A külső segítség, amit a magyar reformátusoktól kaptunk, egyértelműen gyarapított minket: az egyház támogatja a vasárnapi iskoláinkat, valamint abban is segít, hogy a menekült családok ki tudják fizetni a magániskolák tandíját.”

„A háború előtt sohasem gondoltuk volna, hogy a konfliktus a keresztyének és a muszlimok között fog zajlani. A békés együttélés ugyanis teljesen átlagos volt térségünkben a radikálisok megjelenése előtt. A szélsőségesek minden vallásban ugyanolyanok: azért pusztítom el a másikat, mert nem olyan, mint én. Ez a gondolkodásmód fordítja szembe a muszlimokat a keresztyénekkel és kelt félelmet. Mi azonban a reménység hangjai vagyunk a félelemmel szemben” – jelentette ki. „Érezzük, hogy nem csak prédikálni kell erről, hanem ott kell lennünk az emberek mellett. Libanonban és Szíriában a konfliktust a vallási különbségeken keresztül lehet generálni, azonban menekültnek lenni nem megoldás. Ezért is kell közösen fellépnünk a kirekesztéssel, az igazságtalansággal, a szélsőséges pusztítással szemben, méghozzá Krisztussal együtt.”

Szintén megváltoztatta az egyház helyzetét a menekültek megérkezése, a háború kirobbanása, a tömegek áthaladása Görögországban – fogalmazott Dimitrios Boukis református lelkész, a Görög Református Egyház főtitkára. A számok a legbeszédesebbek: Athénben 1825-ben mintegy 15 ezer ember élt, ma ez a szám eléri a 4,5 millió főt. Görögország és általában a menekültek problémája nem 2015-ben alakult ki, hanem már az ország függetlenedése is magában hordozta a tömeges vándorlások lehetőségét. A görögök 1821-ben váltak ki az Oszmán–Török Birodalomból, és nem sokkal később, 1825-ben alakult meg a Görög Református Egyház. A missziót pontosan ugyanaz a presbiteriánus csoport végezte a Hellén-félszigeten, mint amelyik Libanonban és Szíriában. A görög nép a török birodalom területéről menekült át, amelynek újabb hulláma az 1918-as örmény népirtás idejére esett, amikor a török hatóságok másfél millió örményt küldtek a halálba. Ugyanezt a koncepciót képzelték el egyes török politikusok a görögökkel szemben, így a XX. század a két világháborúval és a különféle belső feszültségekkel a tömegek állandó mozgásának helyszínévé tette az országot.

Athén így vált a menekültek egyik gyűjtőhelyévé, ahol a keresztyének sok szeretetet kaptak muszlim családoktól is. 1981-ben Görögország az EU elődjének, az Európai Gazdasági Közösségnek a tagja lett. A társadalmi és gazdasági változás miatt tömegek indultak útnak egy jobb élet reményében a Balkánról az országba. A gazdasági menekültek miatt a helyi lakosság félni kezdett attól, hogy ez a folyamat munkahelyek elvesztésével fog járni. A helyzetet súlyosbította, hogy az első öbölháború elől menekülve kurd, szír és iraki emberek kerültek az országba. A görög reformátusok érezték a helyzet súlyosságát, segíteni szerettek volna, azonban nem találták meg annak módját. A bevándorló tömegek egymással szemben is konfliktusos helyzetben voltak, ez ürügyként szolgált arra, hogy a keresztyének felmentsék magukat a misszió felelősségének terhe alól. 2004-ben az olimpiai játékok során az állam igyekezett elrejteni a nem hivatalos menekülteket a nyilvánosság elől, akik között sok nigériai és szomáliai nő vált prostituálttá. Református nők szólították meg őket, beszélgettek velük, teát adtak nekik. Ezt a missziót kezdetben nem támogatta hivatalosan az egyház, tíz évet kellett várni, hogy hivatalos keretek között is működhessenek.

A Görög Református Egyház négyezer tagot számlál, akik ma már 50 ezer embert tudnak megszólítani. Igyekeznek minden menekülthez közel kerülni, azonban nem kész tanításokat adnak át elősorban, hanem a konkrét segítségnyújtás során mondják el: mindez azért történt, mert elközelített az Isten országa. Ennek egyik helyszíne volt a macedón–görög határ, ahol egy év alatt 1, 3 millió ember haladt át. Az egyik kicsiny macedón falu átélte azt, hogy ebben a kaotikus állapotban a kizsákmányolás milyen elképesztő formái létezhetnek az emberkereskedelemtől kezdve az üzérkedésig. A menekültválság elején az egyház azt a kérdést tette fel, hogy pontosan miért és kinek kell segíteni. A menekültek között ugyanis vannak diplomázott, művelt emberek is – orvosok, tanárok, szellemi munkát folytatók –, akik nehezen tudják átképezni magukat szakmunkássá. Túl ezen, a radikális muzulmánok rejtve érkeztek az országba és jutottak el Európa más országaiba. Az EU pénzt küldött azzal a felszólítással, hogy a görög állam tartsa ott a menekülteket. Ebben a helyzetben kellett helytállniuk a görög reformátusoknak.

„Mindenekelőtt méltóságot adunk az embereknek” – fogalmazott Dimitrios Boukis. Mint mondta, a menekülttábor hasonló a börtönhöz: nincs munka, biztonság, az életkörülmények romlanak, az emberek feszültekké válnak. „Első lépésként lakhatást biztosítottunk nekik. Régi egyházi épületeket alakítottunk át lakásokká, így ezerötszáz család jutott hajlékhoz. Ezenkívül nyelvkurzusokat indítottunk el, eleinte mindenki németül vagy angolul akart tanulni, ma már többen tanulnak görögül, mint az említett két világnyelven. Az 50 ezer ember közül mintegy 50 fő fordult meg csupán a gyülekezeteinkben. Föltettük többször is a kérdést, megéri ez az egész ennyi emberért? Jézus azonban nem szabott semmilyen feltételt és elvárást a missziónak. A menekültek gyermekei is Isten csodálatos teremtményei, a családjaik pedig olyan útkereszteződésben vannak, ahol nagyon nehéz megtalálni a helyes irányt. Sok görög református újult meg ebben a helyzetben, ezek az emberek elindultak mások felé, szeretettel. A menekülteknek mindenekelőtt nyitott szívekre és gyülekezetekre van szükségük, ahogy a görögöknek is. Először cselekednünk kell, mert maga a cselekedet is tanúságtétel” – vallja a lelkész.

Jézus szavai különösen is aktuálisak ebben a helyzetben: „… Jövevény voltam és befogadtatok…” – kezdte meg előadását Kanizsai-Nagy Dóra, a Szeretetszolgálati Iroda menekültintegrációs referense. A magyar menekültmisszió egyik fontos célja az, hogy közösséget adjanak a menekülteknek és lehetőségeket az otthonteremtéshez. Az ő békességük ugyanis a „város békessége”, ahogy erről Jeremiás könyvében olvashatunk: „Fáradozzatok annak a városnak a jólétén, ahová fogságba vitettelek titeket, és imádkozzatok érte az Úrhoz, mert annak a jólététől függ a ti jólétetek is!” (Jer. 29, 7.) Fontos továbbá, hogy tudjunk értük és együtt imádkozni velük. A hivatalos adatok ismertek: 2015-ben 33 549 menedékkérelmet adtak be, amiből 128 került elfogadásra, míg 2017-ben a 3397 kérelemből már 1291-et ismertek el. A Kalunba Kft. a Református Egyház menekültügyi integrációt megvalósító partnere, amely elsősorban a lakhatásban, a nyelvtanulásban és a szakképzésben, valamint a gyermekek felzárkóztatásában segít azoknak, akik megvédésére a magyar állam kötelezettséget vállalt. A Kalunba három pillér mentén végzi feladatát: lakhatás biztosítása, magyartanítás, közösség megteremtése.

Jelenleg Budapesten, a Blaha Lujza téren létezik közösségi ház a menekülteknek, ahol egész nap lehetőség van a közösségi lét megélésére. A misszióban a Skótmisszió is segítséget nyújt: minden hónap első vasárnapján gyülekezeti pikniket szerveznek a Margit-szigeten. „A menekültek sokszor egész napjukat a négy fal között töltik, ebből szeretnénk kimozdítani őket. Természetesen a lelki alkalmak is helyet kapnak a misszióban, nagyon megható élmény, amikor fejkendős anyukák babakocsijukkal érkeznek az istentiszteletre” – fogalmaz Kanizsai-Nagy Dóra.

A 2014-es kampány során a menekültek látták a plakátokat, és sokan úgy érezték, hogy nem kívánatos személyekké váltak Magyarországon. Voltak, akik ugyan boldogultak volna hazánkban, de nem érezték magukat otthon, ennek okán más országokba mentek. A 2015-ös helyzetben, amikor a Keleti pályaudvarnál hatalmas tömeg szorult egy helyre, a Skótmisszió tiszta ruhát, egy tányér levest, a gyermekeknek játékot adott a saját épületében a menekülteknek. Ma már menekültkórus is létezik, ahová nagy szeretettel várják az érdeklődőket, ahogy általában a menekültmisszió is várja az önkénteseit. Keresik továbbá azokat a gyülekezetek is, amelyek nyitottak lennének a menekültek irányában. „Keresztyénként a béketeremtés, a közösségi szolgálat, a tanúságtétel a célunk, az, hogy megmutassuk Krisztus szeretetét azoknak, akiknek muszáj volt elhagyniuk a hazájukat és nincs hová visszamenniük” – hangzott el az előadásban.

Ahogy ez megfogalmazódott már, menekültnek lenni nem jelent megoldást. A világ reformátusai, így a szír, görög, magyar reformátusok nem ugyanolyan életkörülmények között élnek. De mindannyiunknak látnunk kell, hogy a komfortzóna elhagyása nélkül, tettek, konkrét segítségnyújtás hiányában nem tudjuk megvalósítani azt a parancsot, amit Krisztus fogalmaz meg: „Tegyetek tanítványokká minden népet.” Az elfogadó, megértő szeretet minden korban és helyen nemesebb és erősebb a szélsőséges hangoknál. Ahogy a szír és görög reformátusokra igaz, hogy ők a reménység hangjai, nekünk, magyar reformátusoknak is Krisztust kell megélnünk a mindennapjainkban, kilépve kényelmességünkből. A konferencia segített abban, hogy meglássuk: reformátusként felelősségünk és feladatunk van a más vallású, hazájából elmenekült emberek irányában, de a magyar társadalom irányában is. Váljunk mi is a reménység hangjaivá!

Képek: Vargosz