Pécsi otthonában, egy belvárosi társasház egyik lakásában fogad Bárdi László, bár előbb a felesége, Margit nyit ajtót. Kedvesség, nyitottság és melegség sugárzik a személyiségéből. Az egyik szobában kínál hellyel és kávéval, így kezdünk beszélgetni a férjével. Miután Margit meghozza a gőzölgő kávét, szerényen visszavonul egy másik szobába. Ahogy körbenézek, a polcok roskadoznak a könyvektől, és a keleti utazások során összegyűjtött érdekesebbnél érdekesebb tárgyaktól.

Ha ezek érintésre mesélni kezdenének, tudom, egy élet sem lenne elég, hogy mindet meghallgassam.

Így inkább elszakítom tekintetem a polcokról és Bárdi László felé fordulok. Először arról kérdezem, hogyan kezdett a keletkutatással foglalkozni. „Szamosújváron, Erdélyben jártam gimnáziumba. Odajött egyszer előadást tartani Kőrösi Csoma Sándorról egy kutató, aki végigjárta azokat az állomásokat Indiában, amelyeket a híres utazó. Akkor hallottam először Kőrösi Csoma Sándorról, és ez elindított a lejtőn” – meséli mosolyogva Bárdi László. Még abban az évben édesapja vett egy könyvet, melyet Kőrösi írt az utazásairól. Ezek voltak az első lépések, amelyek után elkezdett a magyar őstörténet belső-ázsiai gyökereivel foglalkozni.

Gondviselés és expedíciók
Az első expedíciója előtt már tanult kínaiul. Először az akkori kínai külügyminiszter hívta meg családjával együtt Kínába előadást tartani. „Még ugyanabban az évben végigjárhattam a nagy Selyemutat, amely gyakorlatilag megegyezik a lovas nomád népek vándorlásának vonalával.” Mintegy nyolcezer kilométert tett meg ezen az úton Bárdi László. A Brit Akadémia már ekkor felfigyelt az orientalista kutatásaira. Munkáját díjjal ismerték el, amelyből újra tudott utazni. „A kínaiak látták, hogy mi mindent tudok. Még olyan dolgokat is, amelyeket ők sem ismertek saját hazájukról. Meghívtak előadást tartani a Kínai Akadémiára, és tanítani három kínai egyetemre.”

Mint mondja, az Úr egyengette végig az útját. A Gondviselésnek köszönheti, hogy igazán különleges helyekre is eljuthatott. Tanítványai közül később többen befolyásos emberek lettek, akik engedélyeket szereztek, hogy olyan helyekre is eljuthasson Kínában, ahova még ők maguk sem tudtak ellátogatni. „Sok olyan dolgot találtunk, amire a kínai kutatók csak annyit mondtak: érdekes. Nekik sejtelmük sem volt, amit én már akkor tudtam: nagyon hasonló leletek találhatók a népvándorlás záró helyén, a Kárpát-medencében.”

Amikor rákérdezek, hogy tudna-e példát mondani ezekre a hasonlóságokra, levesz maga mögül a polcról egy aranyozott ivócsanakot.

„Ezt 1799-ben találták Nagyszentmiklóson, Erdély nyugati peremén. Olyan különleges jellegzetességei vannak, amelyeket máshol nem láthatunk: állatlábakon áll, a formája nem kerek, hanem kicsit hosszúkás, a tetején egy sárkányfej van, ami nem kifelé, hanem befelé néz.” Erdélyben sem tudtak róla, hogy ugyanilyen ivócsanakok léteznek Ázsiában is, ahonnan elindult a népvándorlás. „Ugyanilyet találtunk a vezéri sírban Jencsinben is, egy bizonyítottan hun temetőben.”

Azt is elárulja: a kínai régészekkel a vezéri sír alatt nyílhegyeket is találtak. Ezeket a nyílvesszőket – amelyeknek a farésze az évszázadok alatt megsemmisült – azelőtt lőtték a földbe, mielőtt a halottat eltemették. „Benedek Elek népmesegyűjtő egyik könyvében azt írja, amikor Székelyföldön temetéseken volt, puskával többször belelőttek a sírba. Sem Erdélyben, sem Belső-Ázsiában nem tudtak ennek a szokásnak az azonosságáról. A kiinduló és a végpont. Mindkettőn megtalálható ez a temetkezési szokás.” A kutatótól azt is megtudjuk, hogy erre a hagyományra utal a mondás: „Lőttek neki.”

Közben egy másik tárgyat is levesz a polcról: egy hosszúkás kis üstöt. „A hunok üstjeit ez a felfelé elnyújtott forma jellemezte. Belső-Mongóliában, a mai mongol–kínai határ területén találtak először ilyeneket. Kutatásaink során, végig a Selyemút mellett, sok ezer kilométeren keresztül hasonlókra bukkantunk. 2006-ban Balatonlellén is találtak egy ilyet. Egyelőre az az utolsó lovas nomád üstlelet.”

Bárdi László rengeteg hasonlóságot említ még a belső-ázsiai terület és a Kárpát-medence között: szokásokban, nyelvezetben, dallamvilágban. Felidéz egy történetet, amikor Tibet déli részén, a Nansan-hegységben jártak, ahol a lovas nomád népek haladtak nyugat felé. Egy idős ember egy kisgyermeknek énekelt altatót, melyben ugyanolyan szavakat fedezett fel a kutató, mint egy székely altatódalban. A beli szó ugyanis mondatszóként, tájszóként felfedezhető a mezőségi ringatókban is. Ez is bizonyítja: a két nép ősei valaha földrajzi közelségben lehettek. „Nem tudhatták mindezt azok a kutatók, akik csak az egyik, vagy csak a másik helyen jártak. Én az isteni gondviselésnek köszönhetően mindkét területen kutathattam, így egybevethettem ezeket az egymással azonos elemeket.”

Arra a kérdésre, miért kezdte Belső-Ázsiában kutatni a magyarok gyökereit, Bárdi László azt mondja: akkoriban még nem volt a köztudatban a keleti eredet. „Széchenyi István már 1841-ben arról írt, hogy a magyarság kelet népe. Ez öröklődött a nyelvben, bár akkor még senki nem tudta igazolni. A székelyek is azt vallották, hogy Attila, a hun király utódai. De ők sem tudták igazolni.”

Kőrösi Csoma Sándor a magyarság keleti eredetét kutatva fontos jelentőséget tulajdonított a mongol és az ujgur területeknek. Azt is feltételezte, hogy a tibeti kolostorokban nem csak vallási, hanem történelmi eredetű szövegek is vannak. A nagy utazó végül nem jutott el erre a három nagy területre, Bárdi László viszont többször is járt ezeken. „Azért fontos ez, mert ha az ember valahol egyszer jár, abszolutizálja azt az állapotot, azt a helyet. Viszont ha többször, akkor látja a fejlődést, a változást, megerősítést nyernek bizonyos tények.”

Felidézi például, hogy az egyik tibeti kolostorban talált egy olyan krónikát, amelyben a szomszéd népek jellemzőit írták le. „Ezekben a jelentésekben különösen két népről írtak. Az egyiket a’tarka lovúak’ népének nevezték. Egy másikat pedig a ’magas kocsikon közlekedő’ népnek hívták. A leírt szokások alapján mindkettőről joggal feltételezhetjük, hogy a magyarok voltak. Kőrösi Csoma egyetlen őshazát keresett. Én viszont azt tudtam bebizonyítani, hogy több őshaza volt. Ahol feltételezhetően a legősibb szállásterület volt, ott még nem használták a magyar nevet, hanem egy erős, sok törzsből álló szövetségnek, a hun törzsszövetségnek a tagjai éltek.” Azt is megtudom: a magyar nevet akkor kezdték el használni, amikor a magyar törzs már elég erős volt. Ez feltételezhetően az Ujgur Tartomány idején következett be a népvándorlás során

Kegyelemből építkezve
„Az életem három világos szakaszra különül el: amikor tanítottam, amikor a tanügyigazgatásban dolgoztam, a harmadik pedig a felsőfokú oktatás és a kutatás” – mondja Bárdi László, aki sok áldást tapasztalt meg élete során. Többször hangsúlyozza, hogy mindazt, amit elért, az Úr kegyelmének köszönheti. Voltak persze nehézségek is: „1956-ban három olyan eset volt, amikor csak lépésnyi távolságra voltam az akasztófától, de végül nem akasztottak fel egyszer sem. Mert aki az életünket felügyeli és gondot visel ránk, az mindháromszor úgy döntött, hogy élnem kell.

Ha választhatnék, másodszor is ugyanezt az életet élném” – mondja.

Bárdi Lászlón kilencvenegy évesen is a tenni akarás érződik, hajtja a tudás, az eddig elért eredmények továbbadása iránti vágy. Ahogy beszélgetünk, kiderül, hogy idén is jelentek meg tanulmányai, és nemrég fejezte be egyik könyvét. Múlt héten járt nála egy volt diákja is Pekingből. „Úgy látszik nem felejtettek el ott sem” – mondja szerényen. Ez a szerénység jellemzi egész lényét, egy ilyen hatalmas életpályával a háta mögött is.
Közben a családra terelődik a szó. Ezt meghallva felesége is bejön a szobába, leül hozzánk beszélgetni. Nagy örömüket lelik két gyermekükben és hét unokájukban – mesélik. Kiderül az is, hogy az első és az utolsónak tervezett (azóta már kiderül: nem az utolsó) kínai expedícióra a felesége is elkísérte a kutatót.

Margithoz fordulok, kíváncsi vagyok, ő hogy látja férje pályáját. „Isten nélkül mindez nem ment volna. Csak Neki köszönhetjük, hogy ma itt lehetünk.” Margit katolikus, Bárdi László a Pécs-Kertvárosi Református Egyházközség tagja. Több évig presbiterként is szolgált a gyülekezetben. Mindketten aktívan élik meg hitüket a saját felekezetükben. „Mindig is tiszteltük egymás hitét” – mondja Margit. A szerénység mellett a tisztelet, ami érezhetően átsző mindent Bárdi Lászlóéknál. Az egymás és a különböző kultúrák iránti, de ami mindennél fontosabb: az Isten iránti tisztelet.

Mesélő tárgyak
Távozóban a kis szobában körbenézve rengeteg érdekességen akad meg a tekintetem. Látva az érdeklődést, több dolgot megmutat Bárdi László. A szekrény tetején fatalpon áll egy üvegkép, amelynek két oldalán egy-egy macska látható. Messziről egyszerűen szépnek tűnik, de Bárdi László felhívja a figyelmemet a kép különlegességére: valójában ez egy hímzés. Ahogy a kezembe veszem, látom, hogy az üveg közé egy leheletvékony selyem anyagra hímezték a macskát, ráadásul úgy, hogy a szőre mintázata különböző színű a két oldalon. Elképesztően aprólékos munka.

Bárdi László azt meséli, járt abban a műhelyben, ahol ezeket a képeket készítik. Kínai nők hímzik hatalmas precizitással. „Csak annyit kértek tőlünk, hogy ne vakuzzunk, mert a szemükre nagyon kell vigyázni.”

A szoba falán lóg egy nagy tibeti kép. Ez már az érkezésemkor is figyelmet követelt magának. Bárdi László azt mondja, több múzeumban látható ehhez hasonló, viszont mindenhol csak a közepét állítják ki, pedig a kép így, az aranyszínű keretével igazán értékes.

A kutató arról mesél, amikor a tibetiek útra kelnek, pénz helyett – aminek szűkében vannak – olyan tárgyakat visznek magukkal, amelyeket út közben eladnak, és az értük kapott pénzből tudnak tovább utazni. Így jutott hozzá ő is ehhez a képhez.

Induláshoz készülök, amikor újabb kincs kerül elő. A másik szobából hoz át egy hosszú, fekete színű fadeszkát a kutató. Egy különleges, igazán kemény fából hasították le ezt a darabot, amelynek mindkét oldalára szöveget véstek, tükrözve, hiszen erről készült később az írás lenyomata. Ami igazán izgalmas benne: a könyvnyomtatás korát több száz évvel előzi meg ez a különleges tárgy. Annyira meglepődök, hogy többször vissza is kérdezek: valóban? Eredeti? Mindkettőre igen a válasz. Egy tibeti piacon vásárolta Bárdi László az egyik utazása alkalmával.

Még egy darabig csodálom ezt a hihetetlenül régi tárgyat, és ezt a szerény embert is, akiről biztos vagyok benne, hogy e rövidke látogatás alatt csak töredéknyi információt tudtam meg: az életéről és mindarról, amit kalandos útjai alatt felfedezett. Ha napokig hallgatnám a történeteit a lakásban fellelhető tárgyakról, az utazásairól, akkor sem unnám meg. De egyelőre ennyivel kell beérnem. Mindez azonban elég volt számomra, hogy megerősítsen abban: korokon és kontinenseken átívelő csodák részesei vagyunk. És ha megállunk és figyelünk, mi is felfedezhetünk belőlük valamit.

Képek: Barabás Zoltán