Miről álmodik a kamaszlány?
Tizenhárom gyermekes lelkészcsaládba született hetedik gyermekként, de ő volt az első, akinek már nem jutott költözés. Szülei utolsó szolgálati helye lett Vámosújfalu, ahová már vele együtt érkezett meg a család.
Népes családjának középsőként mindig az előnyeit élvezte, akár a „kicsik”, akár a „nagyok” közé sorolták éppen egy gyülekezeti kirándulás vagy csendeshét vagy a feladatok kapcsán.
Testvérei közül hatan lettek lelkészek, de ő maga is lelkész férjet szeretett volna.

„Engem nagyon vonzott ez a világ, amellett, hogy szerettem is az odaadó életformát. Mi mindig sokan voltunk és a nagycsaládban azt is megtanultuk, hogy mindenkinek van feladata, be kellett állni a sorba. Édesanyámék mégis tudtak olyan légkört teremteni, amiben egyszerűen csak jó volt létezni. Talán ez a szeretet légköre.”

Belépve az alapi parókiára, ebből érzek meg én is valamit. Nem csak a cserépkályha otthonos duruzsolását, melegét, nem a tálca süteményt – ha azt mondom, hogy a békesség otthonosságát, talán akkor járok hozzá a legközelebb ahhoz a valamihez.  

„Szerintem nincs annál fontosabb életcél, mint Krisztust hirdetni az embereknek. Én azzal teszem ezt, ahogyan jelen vagyok a férjem, a gyerekeim és a gyülekezetem mellett.”

Boglárka hetedikes korában jutott élő hitre egy lelki héten. Addig is részese volt a gyülekezetükben folyó alkalmaknak, gyermektáboroknak, de azon a héten saját bevallása szerint minden megváltozott. „Addig is hallottam minden nap az Igét, imádkoztam, ahogy egy keresztyén családban az lenni szokott, de csak azon a héten értettem meg igazán, hogy mindez miről, pontosabban kiről szól. Ott adtam át az életem Jézusnak” – fogalmazza meg Bogi élete fordulatának pillanatát, amelyet a kisebb testvérei is észrevettek, ahogy hazaért, bár csak annyit fogalmaztak meg: nagyon fel vagy dobva!

Bogit a diakónia vonzotta és a papnéi szolgálat.

Majdnem harminc éves volt már, amikor találkozott férjével, az akkor frissen hitre jutott Nagy Richárddal – aki bár hívő ember volt, de nagyon nem volt lelkész. Még református sem. Könnyűzenében eltöltött évekkel a háta mögött már minden erejével kereste Isten akaratát az életére nézve, és ebben a keresésben Bogival való találkozása sorsdöntőnek bizonyult. Mivel Bogi ragaszkodott reformátusságához, Ricsi is konfirmált Budapesten a Nagyvárad téri gyülekezetben – nem szerette volna, hogy ez akadály legyen kettejük között.
Richárd Bogiban olyan társat kapott, aki támogatta addigi iskolái befejezésében és akkor is, amikor felsőfokú tanulmányai váratlan fordulatot vettek.

Szeretetszolgálat felső fokon
„Valójában amikor először járt nálunk, a családomnál Ricsi, már akkor megfogta a légkör. Minden lelkészcsaládnak van egy jellegzetes hangulata, azt gondolom. Mi is emberek vagyunk, vannak feszültségeink és konfliktusok is szép számmal, de ott él bennünk Krisztus, akit egymás felé és a külvilág felé is igyekszünk sugározni” – próbálja megfogalmazni a nehezen szavakba önthető, láthatatlan valóságot Bogi, aki a legmélyebb vágyát látta beteljesedni, amikor férje megértette lelkészi elhívását. Ricsit vonzotta a lelki szolgálat, munka mellett már végezte a hittanoktatói képzést, amikor felismerte, hogy Isten másra hívja, mint a gyermekek közti szolgálat.
A református teológia elvégzéséhez a teljes idejű munka és a sorban születő gyerekek terhei mellett egy dologra feltétlenül szükség volt: a feleség teljes támogatására. Míg Ricsi küzdött a héberrel, a latinnal és az ógöröggel és helytállt családfenntartóként, Bogi panasz nélkül biztosította számára a hátteret.

Honnan ez az önfeláldozás Bogiban? Biztosan nem véletlenül lett diakónus. Saját bevallása szerint, ha nem találkozik Ricsivel, a mai napig a Schweitzer otthonban dolgozna.
„Több református szeretetotthonban megfordultam, volt lehetőségem Németországban, Svájcban is dolgozni, amiből nagyon sokat tanultam, de igazán sajátomnak csak a Schweitzert éreztem” – vallja Bogi a gyerekek születése előtti utolsó munkahelyéről.

Ahogy figyelem őt, mélybarna, egész embert látó szemeit, szolgálatkész lényét, nem kérdés számomra, hogy miért éppen a szeretetszolgálat vonzotta.
„Gondoskodó és empatikus voltam mindig is, az foglalkozatott, miként lehet a szeretetet továbbadni” – mesél Bogi a vállalt hivatásáról.

A mély együttérzés nála sosem maradt múló, szentimentalista állapot. Amikor egyik bátyjáról kiderült súlyos veseelégtelensége, Boginak még nem volt családja, és első gondolatát, hogy felajánlja a testvérének a veséjét, hamarosan tett követte. Lelkipásztor testvére tizenkét dialízis nélküli évet kapott ajándékba Bogin keresztül. „Ha szeretünk valakit, akkor áldozatot hozunk érte, ami igazából nem is áldozat” – próbálja megvilágítani számomra tettének mélyebb motivációit.

Lehet kérni unokát is!
A házaspár tizenegy éve került az alapi missziói egyházközségbe, épp akkor várták negyedik gyermeküket, és Bogi rögtön elkezdett gyermek-istentiszteleteket tartani. Amikor látta, hogyan nőnek férjén a hittanoktatás terhei, komoly dilemmává vált számára, hogy bár nem ez az elsődleges elhívása, de Isten mégis alkalmassá teheti a szolgálatra: hittanoktatói diplomája megszerzésében neki volt szüksége a férje támogatására.

A lelkészi lét egyik sajátossága, hogy a legtöbb esetben nem élnek a nagyszülők a parókia száz kilométeres körzetében. Isten gondoskodó szeretete azonban sokszor készít olyan megoldást, amelyre senki sem számít.

„Van egy idős házaspár a gyülekezetben, akiknek nem született gyermekük. A hölgy évek óta azért imádkozott, hogy olyan lelkészházaspárt ajándékozzon nekik Isten, akiknek sok gyermekük van. Így lett a mi ötgyermekes családunk válasz Magdi néni imáira és így lett ő a mi számunkra Isten hatalmas ajándéka itt, Alapon. A mi Urunk kipótolta mindkettőnk hiányait” – mondja nevetve Bogi, aki megtapasztalhatta a hittanosok számának növekedésében, hogy Isten megáldotta azt is, ahogy az önmagában kételkedő valóját odaadta neki.
Bogi rengeteg gyerekprogramot szervez a gyülekezet csemetéinek, tagja missziós bábcsoportnak, de mindig a háttérben szeret lenni.
De mondjak valamit? Onnan is világít.

Fotó: Vargosz