Valóra vált a gyermekkori álom, igaz, rögös út vezetett a világot jelentő deszkákig – meséli egy fárasztó előadás és egy hosszú hazaút másnapján egy bögre forró tea mellett Takaró Kristóf, a Kaposvári Egyetem negyedéves színészhallgatója. A huszonnégy éves fiatalember még kiskamaszként határozta el, hogy színész lesz. Egy alkalommal valaki visszamondta az Operettszínházba szóló jegyét, színházlátogatásokat szervező édesanyja ekkor Kristófot hívta el a megüresedett székre. Hosszas unszolásra Kiki csatlakozott a színházlátogatók kis csapatához, és annyira magával ragadta a teátrum miliője, hogy az előadás szünetében egyszerűen bejelentette: „Anya, színész leszek!”

Ez az utam
Azt, persze, nem tudta, hogyan is kell színésznek lenni – meséli nevetve. Már gimnazista volt, amikor hallott a szigetszentmiklósi Sziget Színházról, ahová stúdiósnak jelentkezett. Ott hallott az egyetemi képzésről is, de az még sokat váratott magára. Miután leérettségizett a kunszentmiklósi Baksay Sándor Református Gimnáziumban, Kristóf beiratkozott egy OKJ-s színészképzőbe. Időközben többször is felvételizett Pestre és Kaposvárra is, a másodrostán azonban rendre kiesett.

„A negyedik alkalommal indulás előtt megpróbáltam lebeszélni magam: ugyan, miért sikerülne éppen most? Az akkori barátnőmmel együtt utaztunk volna felvételizni, de úgy döntöttünk, hagyjuk az egészet, ki is pakoltunk az autóból. Azután ültünk egy órát az udvaron, imádkoztam, és végül azt mondtam: Istenem, adok egy utolsó lehetőséget magamnak, ha most sem fog sikerülni, akkor megértettem, hogy nem ez az utam. Visszapakoltunk, leutaztunk Kaposvárra, másnap bejutottam a másodrostára, onnan a harmadrostára, végül felvettek. Azonnal tudtam, hogy ez miért történt. Ahogy letettem róla és Isten kezére bíztam magam, megkaptam ezt az ajándékot. Amíg nélküle mentem, törtem magam és erőltettem, addig kaptam a pofonokat és folyton elbuktam.”

Őszinte kíváncsiság
Nem véletlen, hogy ajándékról beszél, az óta a gyermekkori előadás óta sokszor megízlelte, milyen édes a játék öröme. Elragadtatással mesél legszebb pillanatairól és arról, hogyan hasznosítja a színpadon a családjában és az egyetemen tanultakat. „Nagycsaládból származom, édesapám lelkész, megszoktam, hogy egy csapat vagyunk, össze kell tartanunk, és mindenen osztoznunk kell. A csapatmunka a társulatban is fontos, de a színpadon is. Az egyetemen Eperjes Károly osztályába járok, a tanár úrtól azt tanultuk, hogy minden az egymás közti kapcsolaton múlik és a fegyelmen. Külön meg kell tanulni az odafigyelést a másikra, mert csak akkor lesz hiteles egy színpadi párbeszéd, ha a színész nemcsak azzal foglalkozik, hogy jó-e az alakítása, hanem őszintén kíváncsi a másikra. A partnerek egymásból építkeznek, e nélkül unalmas lesz a jelenet.”

A zene, az kell
Kristóf jelenleg a Pécsi Nemzeti Színház gyakornoka, játszik A padlás és A muzsika hangja című musicalekben, a Tizenkét dühös emberben és ő alakítja a Magyar Elektra egyik főszerepét, Oresztészt. Legjobban a könnyedebb, zenés darabokat kedveli, hiszen ő maga is életigenlő természet, szereti az akasztófahumort, a szóvicceket. Eredetileg énekes szeretett volna lenni, mint mondja, zeneértő édesapja (Takaró András református lelkész, esperes – a szerk.) őszinte és bölcs visszajelzései terelgették a prózai szak irányába. Ezzel azonban csak nyert – állítja. „A prózai osztályban nekem ment talán a legjobban az éneklés, ráadásul felszabadultam az alól a nyomás alól, ami a zenés szakkal járt volna együtt. És mivel igen jó tanárt kaptam, nagyon sokat fejlődtem a kezdetekhez képest. Nem tartom kiemelkedően tehetségesnek magam, de az átlagnál jobb a ritmusérzékem, a hangom, aminek nagy hasznát veszem, hiszen a vidéki színházakban, ahol szélesebb a repertoár, nagyobb a kereslet azok iránt a színészek iránt, akik a jó színészi alakítás mellett tudnak táncolni, énekelni is.”

Együtt a nézővel
Kristóf azt is elárulja, soha sehol nem érzi olyan jól magát, mint a színpadon, éneklés közben. Most már elmúlt a lámpaláza is, nem jön zavarba akkor sem, ha tudja, több száz ember hallgatja, nézi őt. Elárul egy kulisszatitkot is, amit mesterétől tanult: a színésznek nem lehet „lent a füle”, vagyis nem fürkészheti a nézők reakcióit. Óhatatlanul érzi, hallja azonban, hogy a közönség vele tart-e. „Minden közönség más, mindenkinek más tetszik, más humorra fogékonyak. Ha éppen nem nevetnek, akkor a színész könnyen beleeshet abba a hibába, hogy azon kezd előadás közben morfondírozni, hogy vajon mit ronthatott el. Ha pedig összezavarodik, akkor veszít az energiájából. Nemrégiben ennek épp az ellenkezőjét éltem át A padlás századik, jubileumi előadásán, ahol a nézők nagyon jól reagáltak, a színpadon is hallhatóan. Ez erőt adott nekünk, még jobbak lettünk, még felszabadultabbak, bátrabbak. A néző pedig még jobban szórakozott, ezért a végén ordító vastaps közepette hajolhattunk meg. Csodálatos volt ez a kölcsönösség, ez az öröm. Ha azt érzem, hogy a néző velem jön, az leírhatatlan érzés, mert tudom, hogy miattam jön. Ez az, ami igazán sokat jelent nekünk, színészeknek, többet, mint az utólagos gratulációk.”

Akiknek nem jár a taps
Nyitottság és alázat kell hogy jellemezze a színészt is munkája során, nemcsak a rendező, de a többi munkatárs iránt is – teszi hozzá. „Csak alázatos ember fejlődhet és csak alázatos emberrel lehet együtt dolgozni. Muszáj félretenni az egót és hallgatni azokra, akik kívülről látják a produkciót. De ott van a rengeteg háttérmunkás is, a kellékesek, a díszítők, a világítók, az öltöztetők, akik szívüket-lelküket beleadják a darab sikerébe, őket mégsem tapsolja meg senki. Engem mindennap kimosott, kivasalt ing, jelmez vár az öltözőben, és ha véletlenül leszakad egy gomb előadás közben, az öltöztetők három percen belül visszavarrják, vagy fél percen belül hoznak új kesztyűt. Ha ezeket az ember észreveszi, megköszöni, és nem evidenciaként kezeli, akkor bizalmi kapcsolat alakul ki a munkatársak között. Nekik is jó lesz bejönni dolgozni, nekem is, és nem mellékesen így sokkal jobban odafigyelnek majd rám.”

Első az önvizsgálat
Kristóf azt mondja, szülei és egyetemi osztályfőnöke példája nyomán lett fontos neki is, hogy jól kijöjjön az emberekkel. „Az egyetem első évei valóságos önismereti tréninget jelentettek. A rendelkezésre álló időben meg kell tudnunk, mire vagyunk képesek, mire nem. Keményen meg is mondták nekünk, mik a gyengeségeink, miben kell még fejlődnünk. Ez nagyon hasznos volt, de meg is kellett tanulni kezelni a kritikát. Azt hiszem, azért sikerülhetett, mert amikor mi gyerekként hazajöttünk az iskolából, és azt mondtuk a szüleinknek, hogy hármast adott a hülye tanár, vagy kaptam egy osztályfőnöki intőt, akkor apa meg anya soha nem ment be az iskolába, hogy kikérje magának, hanem azzal kezdték, hogy biztos úgy beszéltél vele, hogy megérdemelted, vagy nem hoztad ki magadból a maximumot. Arra tanítottak, hogy először mindig tartsunk önvizsgálatot.”

Különleges akart lenni
Bár ő közvetlenül nem lépett édesapja nyomdokaiba, hiszen nem a lelkészi pálya, hanem a színészet iránt érzett elhívást, szerinte az előadó-művészet és a lelkészi hivatás mégsem állnak távol egymástól. A lelkész és a színész egyaránt kiáll az emberek elé, lelkeket próbál változásra bírni, a boldogság útjára vezetni vagy vigasztalni – érvel.
Nem meglepő, hogy nem ő az egyetlen lelkészgyerek a színészek között, igaz, a művészvilágban kevés a hasonló világlátású ember. Kristóf azt mondja, akinek vannak elvei, szilárd értékrendje, azt nehéz befolyásolni. Már csak azért is hiteles, amit mond, mert 21 éves koráig ő volt környezetében az egyetlen, aki egy korty alkoholt sem ivott, nem dohányzott, nem bulizott, csak verseket tanult, énekelt, és ezzel próbálta szórakoztatni barátait. „Mindig különleges szerettem volna, de soha nem úgy, hogy zöldre festem a hajam, vagy, hogy követem a divatot. Szerettem volna az a különleges fiú lenni, aki színházba jár diszkó helyett, vagy akinek nem kell alkohol ahhoz, hogy jól érezze magát” – számol be. A színészet az álma, boldoggá tette, amikor felvették a Kaposvári Egyetemre. Mire a művészközegbe került, benőtt a feje lágya, ezért tudja tartani a mértéket mindenben – állítja. Igaz, kevésbé zárkózott, mint régen, és saját bevallása szerint ez jót tesz színészi játékának is. Azt is elárulta, a Lúdas Matyiban játszott bohókás ispán szerepét játszva pecsételődött meg az a láthatatlan szerződés, mely szerint azóta is a könnyed, szórakoztató karakterek bőrébe bújik legszívesebben. Már csak az az álma, hogy olyan profi színész legyen, hogy a vágyott szerepekre ne kelljen sokat várnia, hanem alakításai miatt őt keressék meg a rendezők.

Jakus Ágnes

Képek: Pécsi Nemzeti Színház