Kétszáz éve született a költő, a református lelkész, a 19. századi magyar líra kimagasló alakja, Tompa Mihály. Idén több országos rendezvénysorozat célja a méltatlanul elfelejtett költő emlékének élénkítése, népszerűségének növelése. A „Nincs talán még elfeledve a dal” című rendezvénysorozat és vándorkiállítás több állomását kísérhettem előadóként. Így jártam Csurgón és Százhalombattán, Sárbogárdon és Budapesten a Pinceszínházban, Tompa Mihály életének és munkáinak egy-egy érdekes állomásán kalauzolva a közönséget.

Tompa Mihály 1817. szeptember 28-án született Rimaszombaton, elszegényedett nemesi családban. Édesanyja halála után nagyszüleihez került Igricibe, ahol gyermekévei meghatározó élményeit szerezte. Ezen a változatos tájon és színmagyar településen oltódott lelkébe a természet szépségei iránt való rendkívüli fogékonyság és a magyar néplélek szeretete és ismerete. Itt járta az elemi iskolát, és pártfogóra talált Bihari György rektorban, aki felismerte a kisfiú éles eszét és tehetségét. A községben lakó Szentimrey földesúri családnak pártfogásába ajánlotta, az ő segítségükkel Tompa 1832 őszén a sárospataki kollégiumba került szolgadiáknak az említett család fiai mellé. A szolgadiák élete nem volt könnyű, gyakran saját ággyal sem rendelkezett, hanem összetolt széken aludt, lámpása a kályha tüze volt, amikor begyújtott gazdái szobájában. Tanított, szolgált és emellett tanult. Az 1834/35-ös tanévben már az „eminens” diákok között említik a nevét.

Már majdnem huszonegy éves volt, amikor „farekvíráláson”, azaz falopáson érték és nyilvánosan megbotozták. (Hagyomány volt, hogy a szegény diákok a város lakosainak korhadtabb, elöregedett kerítései közül az éjszaka sötétjében kitördeltek tüzelőnek, de a kollégium szabályzata ezt tiltotta és szigorúan büntette.) Az önérzetében megsértett ifjú elhagyja a kollégiumot és Somodi István prédikátor – aki egykor szintén pataki diák volt – meghívására Sárbogárdra szegődött segédtanítónak Horváth Dániel rektor mellé. Tanítania kellett az iskolában, énekelnie a templomban és a temetéseken. Mészöly Gábor helyi földbirtokos házában gyakori vendég volt, később levelet is váltottak, melyben így vall: „De szenvedéseimet hamar elfeledtem Sárbogárdon, hol annyi őszinte derék emberre találtam.”

Később, már ismert költőként levelet váltott Sallai Pál tanítóval, aki az első iskolai, egyben közkönyvtárat alapította a településen, és arról biztosítja, hogy elküldte e könyveket a könyvtár számára. Az elemi iskolában tanított tárgyakat saját bejegyzéséből ismerjük. Korának legmodernebb tankönyvét, Edvi Illés Pál 1837-ben kiadott munkáját használta. Hivatalos foglalkozásán kívül elég ideje maradt az önművelésre, írogatásra, szárnypróbálgatásokra. A községben nagyon megszerették, mert jól bánt a gyerekekkel, de a felnőttek is szívesen hallgatták elbeszéléseit, adomáit, dalait. Itt soha nem nélkülözött, és pénzt is tudott gyűjteni további tanulmányaihoz. Emlékére 1938-ban márványtáblát avattak az egykori parókia, a mai gyülekezeti ház homlokzatán, és a mai napig ápolják a Tompa-kultuszt Sárbogárdon.

Sárospatakra visszatérve folytatta bölcsészeti, teológiai és jogi tanulmányait. 1845-ben Kakra, majd Eperjesre kerül házitanítónak, itt ismerkedik meg a fiatal lírikussal, Kerényi Frigyessel és általa Petőfi Sándorral.

Első költeménye a Mohos váromladékon címmel 1841-ben jelent meg az Athenaeumban, és ezután szívesen látott vendégek voltak a lapban formailag gondos, tartalmilag nemes költeményei. Ekkor már egy gyűjteményen dolgozott Népregék, népmondák címmel, amely kollégiumi gyűjtéséből ihletett, rímbe szedett, részben kigondolt történetek. A költő még mint kollégiumi hallgató bocsátotta ki az előfizetési felhívást, 1846-ban jelent meg akkora sikerrel, hogy a következő évben újra kiadták. Ekkor már Pesten tanult és bekapcsolódott az irodalmi életbe, 1846 tavaszán alapító tagja lesz a Tízek Társaságának, és közreadják a Pesti Füzeteket.

1953-ban bukkantak rá a Dalfüzér c. gyűjteményére, amely 1844-es keltezésű és amelyet szerelmének, Böszörményi Katinkának ajánlott. A mai kor embere számára talán legismertebb darabja az „Akkor szép az erdő, mikor zöld” címet viseli. Azzal, hogy lekottázta a dallamokat, a származáshelyeket megnevezte és az „összefűzés” idejét is megjelölte, nagy szolgálatot tett, így lett munkája igazán etnográfiai értékű. Az pedig már non plus ultra, hogy teljes nevének kiírásával felelősséget is vállalt az utókor előtt.

Tompa 1847 késő tavaszáig maradt a fővárosban. A Kisfaludy Társaság emlékezetes pályázatára beküldte Szuhay Mátyás című költői elbeszélését, melyen 1847 elején a pályadíjat Arany János Toldija nyerte el. Aranynak e diadalával egyszerre kiegészült az ifjú nagy költők triumvirátusa (Petőfi, Tompa, Arany). Tompát a Kisfaludy Társaság még ebben az évben tagjává fogadta.

Pesten gyakran betegeskedett, kórházba is került. 1847 tavaszán Beje, Gömör vármegyei község református gyülekezete meghívta lelkipásztorául, ő elfogadta a meghívást, és ezzel megtalálta hivatását, melyen holtáig megmaradt. Derűsen ír erről pártfogójának, Bónis Barnabásné Pogány Karolinának, aki művelt, költészetért rajongó, művészetpártoló asszony volt.

Hol a szép Gömör halmos képet ölt,
Csendes magányban él hű tisztelőd!
Lant és biblia, e két szent barát
Karján ringatja boldogan magát.
Az én pályám szép, ámbár nem ragyog,
Én az egyszerű nép őre vagyok!
Enyém jó- és balsorsának fele,
Örűlök, sírok részvevőn vele.
S az elhagyott népet mi isteni
Növelni, oktatni, deríteni...!

Kisded születik, s hogy boldog legyen:
Én fohászkodom érte szívesen;
Dobogó szívű szép menyasszonyát
Elhozza az ifjú felebarát, -
És szivem elfogúl öröm miatt,
Az ünnepélyes esküszó alatt.
Kihez már a nyugalmas est közel,
A haldokló ágyához megyek el;
S ki lehullt, mint fájáról a haraszt,
A temetőbe kikisérem azt,
Ekkép velem rokon, barát a nép,
Nemes barátnőm! pályám nemde szép?

Bejéről szanatóriumba került, itt érte a szabadságharc híre. Tábori lelkészként részt vett a szerencsétlen schwechati csatában. Elkísérte az övéit, a gömöri önkénteseket, volt, hogy vigasztalt, volt, hogy temetett. 1849 elején a jövedelmezőbb keleméri lelkészségre hívták meg. Itt vette fel írói álnevét, a Rém Eleket is.

A szabadságharc bukása után elnyomott magyarság keserűségét, a nemzet gyászát művészi erővel szólaltatta meg. Nyíltan nem szólhatott, panaszait, kétségbeesését jelképes vallomásokba öltöztette. Az epikus és lírai költészetet felváltották a hazafias elégiák és allegóriák. Legismertebb a Gólyához és A madár, fiaihoz című versei. A megtorlás nem váratott sokáig magára, letartóztatták és a kassai haditörvényszék elé idézték, ahol hat hétig zaklatták, kéziratait elkobozták. Így ír Arany Jánosnak: „Már egy hónapja, hogy ide beidéztettem, azóta hozzám sem szóltak, azt sem mondják, miért vagyok itt? Isten tudja még meddig fog ez az állapot tartani. Elég az hozzá, hogy a Gólya tojt nekem elég bajt, és költött kellemetlenségeket.”

Petőfi Sándorral rövid barátság adatott, de Arany Jánossal életre szóló barátságot kötött. Kölcsönösen látogatták egymást családostól, és állandó levelezésben voltak. Ennek a levelezésnek rendkívüli a jelentősége a magyar irodalomban. Először is mert a két levelezőtárs emberi alakját, egyéni portréját gazdagítja, megvilágítja azt a bensőséges vonzódást, ahogy a két ember eljut lélektől lélekig. Másodszor mert kibontakozik kettőjük írói fejlődésének rajza. Kölcsönösen beszámoltak egymásnak műhelymunkájukról, műhelytitkaikról. Figyelemreméltó az a gazdag korrajz, amely a levelek nyomán kibontakozik. Az Arany–Tompa levelezés az az 1850-es, 1860-as évek magyar irodalmi mozgalmának egyik legjelentősebb dokumentációs tára irodalmi viszonyokról, társadalmi, gazdasági helyzetről, politikai kötöttségekről, perspektívákról.

1852-ben Kelemérről Hanvára hívták meg, s családjára való tekintettel elfoglalta ezt az állást. Így emlékszik erről Sulyok János Panka Károly anekdota-gyűjteményében:

„Ebben az időben Hanván lakott Darvas Pál nagybirtokos, 1848-849-iki megyei követ is, aki hallani sem akart arról, hogy Tompa legyen a hanvai lelkész. Az egyház hívei azonban mégiscsak Tompát választották meg. A beköszöntő prédikáció után, amelyen Darvas is jelen volt, a hívek körbeállva a templom előtt, szeretettel üdvözölték papjukat. Tompa megköszönve a ragaszkodást, kezet fogott híveivel, természetesen Darvassal is, aki azonban ilyen szavakkal támadt neki:

Hogy mert a Tiszteletes úr idejönni, amikor tudta, hogy én nem akartam? Kitúrtam én már más papot is, magát is ki fogom túrni! Node, úgy hallom, hogy költő is volna! Erre mondjon hát kádenciát, ha tud!

Tompa megdöbbenve a nyers szavaktól, lesütötte a szemét, majd kisvártatva így válaszolt:

A disznó az, aki túr!
Hallja, Tekintetes úr!
Az úr kitúrta papját,-
Klasszifikálta magát!

A meglepő rögtönzés annyira megragadta Darvast, hogy egyszerre megbánta előbbi durvaságát s barátságosan így szólt Tompához:

Nohát, az Isten hozta, Tiszteletes úr!

S ettől a pillanattól kezdve a legjobb viszonyban éltek mindvégig.”

Itt maradt aztán haláláig, hiába kínálták meg a legnépesebb és leggazdagabb alföldi református egyházközségek lelkészi állásával. Lévay József írja róla: „De ő nem vágyott nagyobb tisztségre a hanvai papságnál; az egyházi közigazgatás nyűgeitől mindig félt; nem szerette a vaskalaposságot, pedantériát, száraz rubrikázást, amik költői természetével nem is egyeztek. Mint tanácsbíró is ritkán jelent meg az üléseken, s ha megjelent is sohasem akarta a közfigyelmet magára vonni, meghúzta magát hátul szerényen az utolsó sorokban. De ha fontos ügyben kellett véleményt mondani, vagy tekintélyes küldöttségben részt venni: teljesítette kötelességét.”

Tompa Mihály rendkívüli szónok és népszerű prédikátor volt. Négy kötetben több, mint 100 prédikációja jelent meg nyomtatásban. 1854-ben adták ki első prédikációs kötetét Egyházi beszédek címmel. A gyűjtemény 24 prédikációt tartalmaz, Szász Károly püspök ajánló soraiból idézek: „A mi a tárgyak kivitelét illeti, (e szóba foglalva az első alapeszme után mindent a kész predikátióig, tehát kiindulást, felosztást, kifejtést, irályt) ez oldalról bátran állíthatom, hogy könyvet magasabb igényekkel rég nem vettem kezembe, elégültebben tán sohasem tettem le, mint Tompa Egyházi beszédeit. Itt együtt van minden, amit kidolgozott predikátiótól várni, kívánni, sőt óhajtani is lehet.”

Gondolatvilágához a Biblia három könyve állt hozzá legközelebb: a Zsoltárok könyve, Jób könyve és a Prédikátor könyve. A zsoltárok mély érzéseikkel, megkapó természeti képeikkel, komoly bűntudatukkal, az Isten előtti vergődés hangjaival, a fenségest megközelítő erejükkel, s ugyanakkor megragadó közvetlenségükkel hatottak rá. Jóbbal rokon léleknek érezte magát. Úgy érezte, hogy őt is próbára teszi Isten, mindketten elvesztették éltük legnagyobb boldogságát, a gyermekeiket. Mindketten gyógyíthatatlan betegségekkel küzdenek. Mindketten lázadoznak a sorsuk miatt. Végül mégis mindketten megnyugodtak Isten akaratában. A Prédikátor könyvében is saját érzéseit és gondolatait fedezte fel. Itt a vigasztalan pesszimizmus kesernyés hangulata uralkodik, a kételkedés és lemondás háborgó gondolatai komor, mégis felséges sirámmá egyesülnek.

A reformáció 330. évfordulóján cikket ír a Protestáns Egyházi és Iskolai Lapba A reformáció áldásai címmel. Három pontban foglalja össze mondanivalóját, ezek pedig a hit- és lelkiismereti szabadság, az erkölcsiség tisztább elveinek elterjedése, a családi és polgári jóllét gyarapodása. Felhívja a figyelmet arra is, hogy az egyháznak törekednie kell „a polgárzattól elismert sérthetetlen önállását is fönntartani”.

Utolsó nagy műve az Olajág című imádságoskönyv. Búcsúzóul, vigaszul szánta feleségének, Soldos Emíliának, ajánlása, a Nőmnek című vers ezekkel a sorokkal kezdődik: „Ezt a könyvet, gyöngéd emlék gyanánt Fogadd tőlem, kedves jó Hitvesem!” Az Elmélkedések és fohászok a könyv címére utaló verssel kezdődik:

Tűrj és remélj! Elmélkedjél, imádkozz!
Hadd térjen a beteg lélek magához...
Így, ha követje ott fenn megjelent,
S mint a Noé galambja vissza-szárnyal
Zöld olajág- s az ég jó válaszával:
Mit ujra megnyersz: lelki béke, csend.

Beszél a templomról is: arra a kérdésre ad feleletet, hogy mit jelent az a vallásos ember számára. Mint írja, a templom az a hely, ahol mindnyájan egyformák vagyunk, ahol kérhetünk és hálát adhatunk. Imádságban arra kéri Istent, hogy az ember ne csak a földi templomban, hanem a mennyországban is dicsérhesse Őt.

A következő fejezetnek a Honszeretet címet adta. „Nagy e szó, Haza; fogalmában csodálatos, titkos erő van.” Arra buzdítja a nőket, asszonyokat, hogy imádkozzanak a haza jólétéért, a gyermekeiket hazaszeretetre neveljék.

Az imakönyvben a Bibliában előforduló és példaképül állítható nőket, asszonyokat veszi sorba, de ír az elrettentő mintául szolgáló nőkről is. Így Mária, Márta, magdalai Mária, Tábita és Lídia mellett Saloméról vagy Debóráról, a prófétanőről is olvashatunk.

A könyv második részében különböző alkalmakra írt imádságokat olvashatunk. Gyűjteménye, amelyet először csak asszonyának szánt, olyan népszerű volt, hogy 1867 és 1911 között hét kiadást ért meg.

Ma már kevés szó esik Tompa Mihály költészetéről a közoktatásban, a szöveggyűjteményekbe is alig kerülnek bele költeményei. Pedig költészete irodalmunknak abba a vonulatába tartozik, amely erkölcsi igényességével, a lelki értékek előtérbe állításával, a hazaszeretet közösségi szemléletével kíván hatni az olvasóra. Ez a tulajdonsága biztosítja időszerűségét minden későbbi korban, amely a belső tartás erősítését a megmaradás feltételének tekinti. Reménykedjünk, hogy „nincs talán még elfeledve a dal”!

Kovácsné Pázmándi Ágnes