„Nálunk állandó felfordulás van, mert mindig bütykölünk valamit, miközben fuldoklunk a határidőkben” – szabadkozott B. Tóth Klára, amikor otthonában felkerestük. „Van, akit egy ilyen csinálóház izgat és inspirál; de van, aki rosszul lesz, mert mindenkinek más a rendről alkotott fogalma. Ha a férjem levisz a műhelyébe egy régi gépet, sose tudom, nem egy helikopter fog-e felszállni a mélyből. A nagymamám ötvenes évekbeli centrifugájából például fűnyírót készített, meg is verseltem.”

Vendéglátónk rendkívül sokoldalú alkotó: festő-restaurátor, festőművész, költő, író, néha újságíró vagy rajz–művészettörténet tanár is; és nem utolsósorban feleség és édesanya. Szintén művész családtagjaival együtt Lélekszárnyak alatt címmel nyílt közös kiállítása a csepeli Erdei Éva Galériában (1213 Budapest, Kondor utca 29.), az Ars Sarcra Fesztivál keretein belül. Ennek apropójából kerestük fel rákospalotai házukban, a család alkotóműhelyében.

Minden költészet szakrális
„Képzőművészként vizuális típus vagyok, és ez kihat a verseimre is” – mesélt az ihlet megtalálásáról B. Tóth Klára. „Általában először jön egy kép vagy egy élmény. Hajnalban néha arra ébredek, hogy zakatol a fejemben egy vers. Ilyenkor gyorsan leírom az éjjeliszekrényen lévő noteszba. Az ilyesmi égi ajándék. Akkor is, ha utána még tudatosan dolgozom rajta. Minden költészet szakrális. Beleszövöm saját magamat és a mai világot is, de fontos számomra a nagyon fegyelmezett versforma. Restaurátorként tudom, hogy van rengeteg szabály, amit el kell fogadni, és ehhez fegyelmezettség kell. Persze, azért szabadverseket és prózaverseket is írok.”

„Ahhoz, hogy a vers megfelelő formát öltsön, a ritmus is nagyon lényeges, és ezt mozgással érem el. A gyaloglásom üteme segít abban, hogy egy-egy sor megkapaszkodjon a gondolataimban. Az időmértékes költeményekhez mindig sétálom kell. A hendekaszillabus például egy furcsán sántikáló, groteszk versforma. Egyszer írtam benne egy verset úgy, hogy az utolsó sor nem jutott az eszembe. Hetekig gondolkoztam rajta. Van Kisorosziban a Duna-parton egy meredek, egyenetlen lépcső. Ahogy ott sántikálva-bicegve mentünk le, a lépés ritmusára hirtelen beugrott az utolsó mondat, és kész volt a vers.”



Alkotásban felnőni
Klára felmenői között szép számmal akadtak képző- és iparművészek, és ő maga is alkotó környezetben nőtt fel. „Édesapám Kisorosziban volt református lelkész, de egészen pici kora óta fantasztikusan rajzolt. Ötéves korában az édesanyja elvitte egy festőművészhez, hogy tanítsa. Amikor kiderült, hogy édesapám lelkész szeretne lenni, a festő elutasította a kérést, ezért édesapám magát kellett, hogy képezze. Sok mindenbe bevont minket is. Édesanyám írta a színdarabokat a gyülekezeti szeretetvendégségekre, mi pedig segítettünk díszleteket és jelmezeket készíteni. A tágabb rokonságunk is alkotó emberekből áll.”

„Amióta a ceruzát és az ecsetet megtanultam fogni, azóta mindig rajzoltam vagy festettem. Egy időben szobrász akartam lenni, máskor író.” Akkor is alkotott, amikor a körülmények nem igazán kedveztek ennek. „Amikor lakótelepen éltünk, úgy freskóztam, hogy a szemétledobó négy négyzetméteres, kamraszerű helyiségében szitáltam a homokot, szűrtem a meszet. A hatalmas falképek fotózásakor pedig a kellő távolságok megteremtése és a reflektorok elhelyezése érdekében a szomszédokkal egyeztetve összenyitottuk a folyosókat, kitártuk az ajtókat. Olykor a játszóteret is felhasználtuk erre a célra.”



Művészcsalád
„Már csak ketten lakunk itt a férjemmel. A gyerekeink elköltöztek, most már unokám is van. De ők is mind ebben nőttek fel” – mesélte Klára. Férje, Borda Lajos gépészmérnök, de a rajzhoz, az íráshoz és a szobrászathoz is van érzéke. Igazi mindenes: a házépítéstől a bútorokon át a gépezetekig sok minden foglalkoztatja. Az általa szervezett vízitúrákhoz emlékplaketteket és túraleírásokat készít. „A mérnöki munka is alkotás, mert kell hozzá a vízió” – mondta róla a felesége. „Hódossy Ági, a nővérem pedig keramikus, mozaikokat készít. Ez a borostyános kerámia például az ő alkotása: bor ostyán, és ezzel a szójátékkal máris megvan a szakrális kötődés.”

Legidősebb gyermekük Borda Mátyás szobrász, faszobrász-restaurátor, filmes maszkmester. „Utazásokra sokszor játékok helyett gyurmát vittünk magunkkal, és egy alkalommal a két és fél éves Matyi fiam egy lehajtott fejű nőalakot formázott belőle. Akkor még alig beszélt. Mondtam neki, hogy igazítsa meg a fejét, nehogy letörjön. Erre azt mondta: szomojú. Már egy lelkiállapotot tudott kifejezni vele, pedig ezt a szót korábban még ki sem mondta” – idézte fel Klára. „A menyem is festő-restaurátor, és sokat dolgozunk együtt. Nagyon jó kis csapat vagyunk. A mostani kiállításra a menyem édesapját, Szák Kocsis Pált is meghívtam, aki építészmérnök, szobrász, költő, és éveken át segített a nyári festőtáborunkban.”



„Középső gyermekünk, Borda Noémi Blanka rajz- és angoltanár. Nagyon szeret tanítani. Annak idején bejárta a világot és külföldön is tanított. Most született egy kisbabájuk, de szoptatás mellett készített két képet a kiállításra. Ő alkotta a falon látható biciklis szitanyomatot, és azt az erdélyi szénakazlat is. A legkisebb gyermek Panna Boróka, neki most volt az esküvője. Ő keramikus, gyógymasszőr, és most fejezi be az ápoló szakot. Mindig erős volt benne a nagyapai örökség, érzékeny volt az emberi lélek és az emberi kapcsolatok iránt, ezért szeret segíteni másokon. Valahol mindannyian missziót teljesítünk, de az Úr sokféle szolgálatra hív el minket. A gyerekeim is ezt viszik tovább, és ez csodálatos dolog.”

Inspiráló erő
Ez a mostani már a hetedik közös kiállítása a családnak. „Ezúttal Erdei Éva kért fel minket, aki képzőművész, író, kiállításszervező és galériatulajdonos. Csepel ugyan messze van Rákospalotától, de mégis örömmel vállaltuk a felkérést. Nyugdíjas lelkész unokatestvéremet, Alföldy-Boruss Dezsőt kértem meg, hogy hegedüljön a megnyitón. Így lehet kiterjeszteni egy missziót családon belül. Nagy ereje van egy kiállításnak, ilyenkor egymást is inspiráljuk. De mindez nemcsak az alkotást motiválja: a közös munka a hitünket is erősíti.”

„Egy jó alkotáshoz kell inspiráció, határidő, elvárás, téma. Ha az ember nem rángatja bele a családtagokat egy olyan közös projektbe, mint ez a kiállítás, akkor sok mű meg sem születik. De szükségünk van a kihívásra és az időbeli határokra a gondolatok sűrítéséhez, különben parttalan az egész. Az iskolában is mindig az volt a rossz rajzóra, amikor csak annyi volt a feladat, hogy rajzolj valamit a nyári élményeidről. De akkor lett izgalmas, ha én rajztanárként azt mondtam, hogy csak a színskála egyik felét használhatják erre.”



Utólag nyer értelmet
B. Tóth Klára 1993 és 2009 között a Baár–Madas Református Gimnázium rajz–művészettörténet-tanára volt. „Szerettem tanítani, de a fegyelmezés nem ment. Akkor voltak jó óráim, amikor kimozdultunk az épületből, és elmentünk egy kiállításra, városnézésre, vagy csak az udvarra. De nem lehetett sokáig bírni, amikor harminchat kamasz volt egy terembe passzírozva. Általában csütörtökön vagy pénteken, az utolsó órákban volt rajz, amikor mindenki fáradt volt már, és agyukra ment az iskola. A végén már nem tudtam aludni, és kezdtem kifordulni magamból, ezért abbahagytam a tanítást.”

„Sok szép történet is kötődik ehhez az időszakhoz, de ez csak utólag tudatosult bennem. Egyszer egy diákom fogadásból kimászott az ablakon, le is zuhanhatott volna. Írtam neki egy verset, a kollégák pedig csodálkoztak, hogy miért. De én próbáltam belehelyezkedni a diák helyzetébe. Később a barátaival együtt elkezdett járni a rajzszakkörre. Mindennek van oka és célja. Sok diákomból lett művész. Utólag megkeresnek, még olyanok is, akiknek egy csomó intőt adtam, mert nem lehetett velük bírni. Néhányan már tanítanak, és most látják, miért volt nehéz dolgom annak idején. Sokszor csak utólag kerülnek a helyükre a dolgok.”



„Isten mindent úgy rendezett el, hogy az életben semmi se legyen véletlen. A sorsunk fordulópontjai sokszor nagyon pici dolgokon múlnak, mint hogy éppen kivel és hol találkozunk. Utazás közben néha olyan ismeretlen emberekkel alakulnak ki mély beszélgetéseim, akikről tudom, hogy valószínűleg soha többé nem látjuk egymást, de valamelyikünknek mégis fontos, hogy ott és akkor beszélhessünk. Nem is cserélünk címet, mert nem kell folytatás. Nem az a szerepe. Ilyenkor valaki mellé odarendeltettünk. Ezekért a találkozásokért nagyon hálás vagyok az Úrnak.”

Táborok
„Tartom a kapcsolatot a Baár–Madassal, az alapítványuk most is támogatja azokat a diákokat, akik jönnek a nyári festőtáborunkba, és az iskola a tábor utáni kiállításoknak is helyet ad. Ezeket a táborokat harmincnégy éve vezetem. Eleinte a Lónyay Utcai Református Gimnáziummal közösen szerveztük őket, de amikor túl sokan lettünk, akkor különváltunk. Még ezután is sokáig kisegítettük egymást, például festőállványokkal. Az első táborok még Királyréten voltak, de egy idő után Kisoroszi lett az állandó helyszínünk. Ott volt a legtöbb hely, ott lehetett anyósomék kamrájában tárolni a felszerelés egy részét, és hát, az a legszebb vidék. Odaköt a gyerekkorom.”



Aki eljön ebbe a táborba, nem kell, hogy művész legyen; lehet érdeklődő is, aki szeretne más szemmel látni egy kicsit. „Egyszer egy lány azt mondta, nem azt kapta, amit várt, ezért legközelebb nem jön. A következő évben ő volt az első, aki jelentkezett. Azóta is jár. Teljes szemléletváltást hozhat, ha valaki kipróbálja az alkotást. Nem baj, ha nem tud rajzolni, sőt, az kifejezetten jó, ha nincsen előélete. Ez nemcsak kézügyesség, ez egy szellemi dolog. Volt, aki csak a barátját, barátnőjét kísérte el, és eredetileg nem akart részt venni a festésben, legfeljebb csak fényképezni. Amikor viszont megérezte a festékszagot, mégis kedvet kapott az alkotáshoz. Az ember ilyenkor fedez fel több mindent, például színeket, formákat, fényeket, érzéseket.”

Több mint otthon
Felfedezésre váró színek, formák, fények, érzések vesznek körül minket abban a házban is, ahol B. Tóth Klárával beszélgetünk. „1996-ban költöztünk ide, előtte két különböző lakótelepen is laktunk tizennégy éven át, de mindig kertes házra vágytunk. Ez egy telekáron árult, lebontásra ítélt épület volt, amit a magunk erejéből újítottunk fel. A férjem minden folyamatot végtelen nyugodtsággal és átgondoltsággal vitt véghez. Neki köszönhetően az építkezés egy nagyon szép emlék maradt. De ő mindig ilyen: ha szaladunk a busz után, és én aggódom, hogy elmegy nélkülünk, akkor ő azt mondja, hogy az nem a mienk, a mienk a következő. Abban a pillanatban megnyugszom, és rábízom magam.”



„A felújítás alatt is mindenből alkotást csináltunk: a homokból például szobrokat formáztak a gyerekek, mielőtt felhasználtuk volna a házhoz. Mindenki részt vett a munkálatokban, a tágabb családból is, és mindenki tanult a másiktól.” Egy házon persze mindig van mit csinálni, javítgatni, de a család akkor is alkot benne, ha nem az épületről van szó. „A férjem szekrényeket és más bútorokat készít, Matyi fiam pedig a szomszéd tiszafájából elektromos hegedűt, vagy a fémpolcból vákuumasztalt. De engem sem kell félteni. A falon lévő freskót térdízületi gyulladás közben készítettem: fel kellett rakniuk az állványra, hogy alkothassak. Hiába fájt mindenem, amikor megcsapott a malterszag, nem tudtam neki ellenállni.”

A ház kívülről nézve is számos érdekes történetet rejt. A szélkakas a négy égtájat és a szélirányt is mutatja, és pont úgy hajlítja a nyakát, mint egy igazi kakas. „Ez a kukorékolás pillanata. A férjem gyerekkorában megfigyelte ezt a mozdulatot, majd felnőtt fejjel megrajzolta, vaslemezből kivágta és felrakta a kéményre. Ami pedig az erdélyi hangulatú csúcsdíszeket illeti, mindig szerettem az ilyesmit. A férjem először tiltakozott ellenük. Azután karácsony előtt három héttel bezárkózott a pincébe, levitte a műhelyébe a Székely fejfák szimbolikája című könyvet, és titokban elkészítette a díszeket. Beszélő a jelképrendszerük: rajta vagyunk mindannyian egy-egy formában, és az is, hogy melyik lakásban mennyi ideig laktunk.”



Hogy meglegyen a folyamatosság
„A kertben van egy kis meditációs domb, ahol egy reggeli ima és kávé mellett közelebb kerül az ember az éghez. Szeretem a csöndjét. Nehéz lesz innen elmenni, de meg kell lépni” – mondja Klára. „Van egy olyan tervünk, hogy ezt a házat átadjuk a fiamnak, és leköltözünk abba a kisoroszi házacskába, amelyet most újít fel a férjem. Lépni kell, amíg még lehet. Az életnek van egy élettartama, egy kifutása, és ezt időben be kell látnunk. Számomra most az utolsó felvonás következik, és felesleges egy ilyen nagy házban kettesben lakni. Ha eladnánk, akkor másé lenne, így azonban családban maradhatna.”

„A Figyelő dédmamák című versemben arról írtam, hogy a felmenőink azt szeretnék, ha úgy élnénk, ahogy hajdan megálmodták. Hogy meglegyen a folyamatosság. Azt hiszem, nekünk ez sikerült. Az alkotás szeretetét továbbadtuk. Ez az élet igazi célja és értelme. A gyerekeim és a tanítványaim, hála Istennek, művészileg már a fejemre nőttek. Az nekem mindig nagy öröm, ha többet tudnak már, mint én. Ez így van rendjén. De mindezt nem lehet tölcsérrel a fejükbe tukmálni, ahogyan az istenhitet sem. Sokkal többet ér, ha vonzóvá válik mások számára a példánk. Az Úr elvégzi majd a többit.”


Barna Bálint
Fotók: Asszonyi Eszter