Gőzölgő süteménnyel és kávéval kínál Janneke, a háziasszony, Eszter nevű tündérszép kislányuk segítségével. Otthonukban a vidéki magyar élet és a holland stílus ötvöződik. Függönyök helyett a napfény díszíti ablakaikat, nagy, egybenyíló terekben zajlik a társasági élet. Igaz, erre talán kevésbé jut idejük, bár amikor csak tehetik, emberek között vannak. A családi élet azonban nem szenvedhet kárt, a tanítványság otthon kezdődik – vallja a háziasszony.

Janneke kislány korától misszionáriusnak készült, azzal a feltétellel ment hozzá mérnök udvarlójához, ha házasságuk alatt elhívásához is hű maradhat. Ez, persze, közös hivatástudat lett, így Marco és Janneke intenzív misszionáriusképzésbe kezdtek. A hitépítő irányt választották, Afrika helyett azonban Magyarországon kötöttek ki. Holland gyülekezetük testvérgyülekezeti kapcsolatot ápolt egy erdélyi református közösséggel, amelynek felnőtt tagjai szerettek volna megerősödni a hitükben. A házaspár ekkor ismerte fel, hogy Kelet- és Közép-Európában is szükség van arra a szolgálatra, aminek ők szentelték az életüket. A Timóteus Társaságon keresztül kezdték meg szolgálatukat, Budapestre költöztek.

Mindenekelőtt magyarul kellett jól megtanulniuk. Még Hollandiában másfél évig jártak egy idős magyar hölgyhöz nyelvórákat venni, de nyelvtanulással töltötték az első itt töltött évüket is. Néha könnyekkel küzdve, hiszen eleinte úgy tűnt, soha nem fogják tudni megtanulni a nyelvet, ehhez képest ma már kiválóan kommunikálnak szóban és írásban egyaránt.

Ők maguk is képeztek felnőtteket az elmúlt évtizedekben, Marco lelkészkört vezetett Tolna megyében, a keresztyénség és a tanítványság alapjaira oktatott presbitereket és gyülekezeti tagokat. Nagy találkozás címmel keresztény szervezetek összefogásával városi és vidéki evangélizációkat szerveztek. Miután a Timóteus Társaság egyre inkább a diákmisszió felé fordult, néhány év elteltével Marcóék a Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány kötelékeiben folytatták szolgálatukat. „Beutaztuk az országot, sok gyülekezetben megfordultunk. Az összejövetelek végeztével gyakran a helyi lelkész konyhájában zártuk a napot. Ilyenkor feltettünk egy egyszerű kérdést: hogy vagy? Kiderült, hogy sok lelkész egyszerűen magányos. Ráadásul, olyan problémákkal küzdenek, amelyeket máshol már régen megoldottak. Tiszántúlon, Dunántúlon is sok mindenről hallottunk, így el tudtuk mondani, hogy ezt Debrecenben így csinálják, vagy Tápiószelén azt találták ki, gondold végig, tudod-e hasznosítani. Át is tudtak venni ötleteket egymástól, ezek sokszor nagyon egyszerű dolgok, csak az információ nem jut el, a beszélgetések egyszerűen gyakran nem jutnak el a megoldásig. Másrészt, a misszionárius kívülről nézi a dolgokat, így látja azt is, ami teljesen kézenfekvő, csak épp aki benne van az adott helyzetben, nem gondol rá” – magyarázza Marco.

Ezt ismerte fel Rácz József, a tolnai egyházmegye esperese is, aki egyházmegyei missziói munkatársnak kérte fel Marcót. „A megyében minden egyházi szolgáló csapatban gondolkodik, hiszen tudjuk, hogy csak így lehet esély megoldani a lelkészhiányt, vagy életet vinni az apadó gyülekezetekbe.” Az azonban az esperest is meglepte, hogy a holland házaspár hajlandó volt elhagyni a főváros kényelmét, és Tolna megyébe költözni. „Általában két hónapig láttunk bele egy-egy gyülekezet életébe, de mélységében nem láttuk, mi történik, hogyan alakul egy-egy gyülekezet élete. Úgy éreztük, évek távlatában is jó lenne egy területére koncentrálni az országnak. Ez már csak azért is meglepő lehetett, mert a kétezres években ezerötszáz misszionárius lakott a fővárosban és környékén, úgy is, hogy sokuk szolgálati területe valamelyik környező országban van.”

Marcóék munkaterülete az a csaknem harminc Tolna megyei település, ahol református hitélet zajlik. Eleinte volt, aki furcsállta, mihez fognak kezdeni itt, de ez csak annak tudható be, hogy gyakran a lelkészek a meglévő struktúrában és annak fejlesztésében gondolkodnak – véli Marco. „Mi a másik oldalról közelítünk: azt vizsgáljuk, ideális esetben hogy működne a megye, illetve a gyülekezetek, és mi az, ami ahhoz hiányzik. Mi ebben szeretnénk segíteni.”

Feladataik közé tartozik többek között a presbiterképzés is. Tavasszal és ősszel presbiterkonferenciát tartanak, hogy biztosítsák a lehetőséget a tapasztalatcserére, és arra, hogy felelős, elkötelezett vezetőként álljanak a gyülekezet élén a megválasztott elöljárók. Marco egy vasárnap akár több gyülekezetben is hirdetett Igét, amikor az egyházmegyében hirtelen sok helyettesítésre volt szükség. Szerinte a jelenlegi egyházi struktúra nem kedvez azoknak a régióknak, ahol lelkészhiány van. „A parókiális rendszerben vannak lelkészek, akiknek lenne szabad kapacitása, de röghöz kötöttek, míg mások nem győzik ellátni a szolgálatokat, annyi helyre kell menniük, annyi hittant kell tartaniuk, hogy az még egy hittanoktatóval megosztva is nehezen megoldható, ezért kárt szenved a gyülekezeti munka. Bő egy évvel ezelőtt a Megyei Missziói Bizottságban elkezdtünk beszélni arról, hogy ez így nem mehet tovább. Ha nem keresünk új utakat, akkor vagy a lelkészek, vagy a gyülekezetek mennek tönkre. Akkor tíz év múlva a Duna mellett már csak néhány településen lesz református gyülekezet, a többi helyet nem fogjuk tudni ellátni.”

A továbblépésben segíthet, hogy idén ősszel minden lelkésszel külön leülnek beszélgetni arról, hogy van, milyen kihívásokkal, nehézségekkel küzd a munkájában. Marco szerint talán önkéntesek bevonása is segíthet később, a stratégiát mindenesetre együtt szeretnék kidolgozni. Mint mondja, senki sem a maga „királyságát” építi, hanem az egyház javát keresik.

Az összefogásnak már látszik az eredménye: míg tíz éve mindösszesen 14 fiatal, idén tavasszal már 114 vett részt a megyei konfirmandustalálkozón. Ezeknek a gyerekeknek legalább a fele ott döbben rá, hogy nincsenek is olyan kevesen református fiatalok. A presbiterkonferencia iránt is élénk az érdeklődés, valamint a szülők iskolája, a pedagógusképzés és a missziós továbbképzés is folytatódik. Marco hangsúlyozza: csak Isten Igéjére lehet építeni. „Persze csak akkor építünk rá valóban, ha aszerint élünk, amit a Szentírásban olvasunk. Nem az előzetes értelmezéseinket húzzuk rá az Igére, hanem éppen fordítva: mindig visszatérünk az Igéhez, és abból szűrjük le a gyakorlatra vonatkozó következtetéseinket. Ha a Biblia nem azt mondja, amit addig tettünk, ami meghatározta a gondolkodásunkat, akkor nem azt mondja. Ha egy kérdésről nem foglal állást, akkor nem foglal állást, de amiről kaptunk kijelentést a Szentírásban, ahhoz igyekszünk ragaszkodni.”

Most már nincs olyan presbitérium, ahol ne tudnának közösen hangosan imádkozni, és a lelkész-gondnoki értekezletek is közös, hangos imádsággal kezdődnek. Ami a gyülekezeti élet megújulását illeti: egy évben egyszerre egy dologgal foglalkoznak, hiszen mindennel egyszerre nem lehet – mondja. „A szeptemberi missziói munkatervet minden gyülekezet elküldi az Egyházmegyei Missziói Bizottságnak, amely nem jóváhagyja – hiszen a presbitérium felel a saját munkájáért –, hanem visszajelzést ad róla. Amikor egy gyülekezet már nagyon belterjes, és megint azt csinálja, amivel már öt éve foglalkozik, akkor mi tudunk tippeket adni, hogy egy hozzá hasonló közösség mire vállalkozott, hátha követnék a példájukat. A tavaszi vizitáción vissza tudunk térni arra, hogy a tervet mennyire sikerült megvalósítani, így tehát minden presbitérium évente három alkalommal szembesülhet azzal a kérdéssel: mit csinál, miért és hogyan.”

A misszió, persze, akkor éri el célját, ha új embereket ér el. Marco szerint természetes, hogy aki életében először vesz részt református istentiszteleten, újnak és szokatlannak találja majd, de ettől nem érdemes megriadni. „Nem kell szégyellni magunkat, hogy ehhez tartjuk magunkat, de meg kell értenünk azt is, hogy a másik még nem tart ott a lelki életben, ahol mi.” Ám a közérthetőség alapfeltétel – teszi hozzá. „Meghívni százszor kell valakit, elriasztani csak egyszer lehet. Amikor meghirdettük a Keresztyén Baráti Klubot, megtiltottuk a gyülekezeti tagoknak, hogy eljöjjenek, kivéve, ha hoznak magukkal valakit, aki nem hívő. Akkora felháborodás volt, hogy egy-egy tősgyökeres gyülekezeti tag nem jöhet el! Pedig mondtuk, hogy eljöhet, ha hoz egy hitetlen embert, mire azt a választ kaptuk: nem ismer egyet sem. Nagyon érdekes, mert a világ tele van velük... Az evangélizáció nem azzal kezdődik, hogy meghívunk egy híres igehirdetőt, hanem ott, hogy elkezdünk emberként viselkedni. Észrevenni, hogy vannak még más emberek is a világon. A jó hír közvetítése a hitelességgel kezdődik. Néha azon sem csodálkoztam, hogy egy-egy evangélizációra az sem jött el, akit hívtak. Nincs kihirdetve az alkalom, nem állt senki a kapuban, hogy fogadja, elkalauzolja a betérőket. Engem sem vettek észre, amikor bejöttem. Lehet tökéletes az igehirdetés, ha már a kapuban elrontjuk. Nekünk is tisztáznunk kell magunkban: mit is akarunk és miért. Tényleg el tudjuk képzelni, hogy meg fognak térni emberek? Akkor készüljünk fel rá, gondoljuk végig, mi lesz azután! Akarunk velük személyesen találkozni? Lehet, hogy azt sem tudják, mi a Biblia. Vagy jöjjenek vissza a vasárnapi istentiszteletre? Ahol ugyanolyan régies nyelvezettel szólal meg a lelkész, és vontatottan énekel a gyülekezet, és ahol már nem köszöntik őket, mert már nincs evangélizáció? Az evangélizációt Isten munkálja, Ő viszont csak szent edényekkel tud dolgozni. Először imádkozzunk azokért, akiket egyáltalán el akarunk hívni a programjainkra! Először Istennel beszéljünk az emberekről, és csak utána Istenről az emberekkel.”

Marco és Janneke szerint nem elég a templomba járni, Krisztus követése otthon, a családban kezdődik, és a közjó érdekében tett erőfeszítésekhez vezet. Szerintük nem kell mindent az államra hagyni, akkor sem, ha az sok intézményt épp az egyháztól vett át. „Isten országa ott van, ahol az emberek neki engedelmeskednek. Isten elhívja az Ő népét, hogy az életük minden területén Isten útmutatása és uralma valósuljon meg. És, persze, azon a településen is, ahol élnek. Az alapoktól kell mindent újragondolni. A következő tíz évben mit fogunk csinálni az ágyhoz kötött idősekkel, mikor nincsen annyi kórházi ágy? Van ebben nekünk valamilyen felelősségünk? Ha igen, akkor érdemes lenne az életünket érintő kérdésekhez úgy hozzányúlni, hogy ne csak a sajátjainknak segítsünk, hanem kicsivel nagyobb hatókörben, hogy megmutathassuk az embereknek az Úr Jézus szeretetét. Helyi kezdeményezésekre kell építeni, helyi emberekkel. Nem az egész világot fogjuk megváltoztatni, hanem azt a területet, amire elhívást kapunk, hogy azt tegyük. Lehet, hogy egy iskolát, egy idősek otthonát vagy egy munkahelyet kell létrehoznunk először a gyülekezet szegényeinek, azután akár másoknak is. Isten országát építjük ezzel, amibe meghívhatunk másokat. Ez viszont azzal kezdődik, ha elkötelezett tanítványai vagyunk az Úr Jézusnak.”

Janneke hozzáteszi: „Ha így élnénk, nagy változást tudnánk véghezvinni itt, Magyarországon is. De ahhoz áldozatokat kell hozni, dolgozni is kell, nem egymást kritizálni, amikor valaki nekiáll valaminek, hanem összefogni. Én még mindig abban bízom, hogy ez lehetséges.”


Marco de Leeuuw van Weenen honlapján meghallgathatja előadásait, igehirdetéseit.

Képek: Füle Tamás