Ön református lelkész, pár- és családterapeuta, pasztorálpszichológus is egyben. Élete során mennyiben kellett rangsorolni ezeket a területeket?
Identitásommal kapcsolatos biztonságérzetem arra késztetett, hogy rangsoroljam. Mindenekelőtt teológusnak és lelkipásztornak tartom magam, ez adja meg az értékorientációmat. Ugyanakkor a ráfordított idő szempontjából inkább a pasztoráció volt hangsúlyos, mint a lelkipásztori szolgálat egyéb tradicionális megnyilvánulásai. Életem első huszonöt éve beosztott lelkészként, majd megválasztott lelkipásztorként telt – húsz éven át Bián –, a második huszonöt pedig a pasztorációban. Ez azért is volt szerencsés, mert így épült egymásra a kettő, tehát a lelkipásztorság határozta meg a továbbiakat. A biblikus emberképből következik mindaz, amit pszichológiailag gondolok, így könnyű dolgom volt szintézisbe hozni őket egymással. Nem titkolom a terápiákon, hogy lelkész is vagyok, bemutatkozáskor meg is említem, de sosem vártam el, hogy hozzám hasonlóan gondolkodjon bárki is, aki hozzám fordult segítségért.

Pályája elején mennyire volt evidencia ez a szintézis, és mennyire gyanakodva tekintett egymásra Magyarországon a teológia és pszichológia?
Voltak, akik már előttem jártak. Szakmai körökben ez a szintézis már adott volt a differenciáltabban, tudományosabban gondolkodók számára, én csak eltanultam azoktól, akik ezt hazánkban már meghonosították. Említhetném akár a ma már kevésbé ismert Benkő István esperest, de Gyökössy Endrét is. A Szentírás emberképe egyrészt úgynevezett holisztikus emberkép, tehát a test–lélek–szellem elválaszthatatlanságában gondolkodik, másrészt teremtményként gondol az emberre. Ez a teológiai hitvallás nem ellentétes a pszichológiai megközelítéssel, hanem kiegészíti azt. Természetesen a pszichológiában van másféle emberkép is, de ha ezt félretesszük, és a pszichológiát egyfajta eszközhalmaznak tekintjük, akkor a teológiai emberkép mellé nagyon szépen hozzáilleszthetőek mindazok a technikák, amelyekkel a pszichológia szolgálni tud a teológiának.

Lelkigondozói munkásságából legtöbben a Református Házasság- és Családsegítő Szolgálatért végzett erőfeszítéseit szokták kiemelni. Hogy találta meg ez a feladat?
1990 előtt az egyház nem végezhetett intézményes család- és párterápiás segítő szolgálatot. Isten úgy adta, hogy 1990-től erre lehetőség nyílt. Én az előző években már publikáltam ilyen kérdésekben az egyházi sajtóban, ezért amikor a Zsinat akkori vezetői úgy gondolták, hogy elindítják ezt a szolgálatot, megkerestek a feladattal. 1991-ben a Zsinati Iroda harmadik emeletén kaptam egy szobát, egy telefonnal, egy asztallal és egy székkel. Miután az egyház visszakapta régi tulajdonát, a Bethesda Gyermekkórházat, annak akkori igazgatója, Dizseri Tamás felvetette, hogy jobb helyünk lenne náluk. Így átkerültem egy számomra rendkívül izgalmas kórházi térbe, ahol klinikai lelkigondozóként dolgozhattam, és amely a Református Házasság- és Családsegítő Szolgálat központja is lett. Évről évre gyarapodtunk: egyedül kezdtem el a munkát, és később hat-hét főállású munkatársam is lett.



Miket tart a legfontosabbnak ennek a szolgálatnak a megvalósult célkitűzései közül?
Több olyan profil társult hozzá, amely nagyon fontos volt számunkra, mindenekelőtt a hagyományos értelemben vett család- és házasságsegítés. Ezt preventíven lehet igazán végezni, hogy ne csak a krízisekkel szembesüljünk, és a krízismegelőzés során a fiatalokat is meg kell szólítani. Nagyon fontosnak tartottam a gyülekezetekkel való kapcsolatfelvételt is, hiszen az egész országra nézve kellett szolgálatot végeznünk, és ez nem ment másként, csak a gyülekezetekkel együtt. Mi több, ez a határon túlra is kiterjedt, mert Felvidéken, Erdélyben, néhol Kárpátalján is megjelentünk. Később az Országos Tisztifőorvosi Hivatal felkérésének köszönhetően a magzatvédelem is feladattá vált számunkra, amely a védőnők továbbképzésével indult, ez azután egyre többféle tevékenységgel bővült. A Bethesda Gyermekkórház neurológusai olyan tünethordozó gyermekeket küldtek hozzánk, akiknek a szüleivel kellett családterápiás tevékenységet végezni. Tehát elég széles spektrumban és palettán tudtunk dolgozni.

Hogyan élte meg, hogy menet közben egyre több mindennel kellett foglalkoznia ugyanazon szolgálaton belül?
Számomra nagyon érdekes volt, hogy a klinikai lelkigondozói szolgálatom a magzatvédelemtől az idősebb házaspárok problémájáig nagyon sok mindent felölelt. Az az igazság, hogy amikor elkezdtem ezt a munkát, én magam sem gondoltam, hogy ennyi mindenre kell majd figyelni, és ennyi mindent lehet majd végezni. Ilyen értelemben véve most, ha visszatekintek életem második felére, Isten kegyelméből több mindent végezhettem, mint amennyit a legelején elgondoltam. Isten mindig nyitott ajtókat, hogy többet végezhessek, mint amennyit én gondoltam. Ez egy nagyon érdekes, szinte csodás elem az én élettörténetemben. Ez maga az ajtókat nyitó kegyelem. Szent Ágoston úgy fogalmazott, hogy semmi sem volt, ami a kegyelmet megelőzte volna. Hálás vagyok azért, hogy ezt személyesen is megtapasztalhattam.



Van-e olyan területe a munkásságának, amely Ön szerint még mindig nem kap kellő hangsúlyt?
Talán a klinikai lelkigondozói munka, ami a gyógyító intézményen belül folytatott lelkigondozói tevékenységet jelenti. Nem arról van szó, hogy erről ne beszéltek volna már eleget, hanem a klinikai lelkigondozást magát érzem komoly hiánycikknek. Elkerülhetetlen, hogy ha valaki arra adja a fejét és a szívét, hogy lelkeket gondozzon, akkor ezt a munkát ne főállásba végezze, mert annyi mindennel szembesül. A klinikai lelkigondozói tevékenység fontos feladat, és nem azért, mert az én munkám, hanem azért, mert nagyon kevés a klinikai lelkigondozó.

Melyik eredményre a legbüszkébb?
Őszintén egyikre se merek igazán büszke lenni. Mindegyikkel kapcsolatban voltak hibáim vagy tévedéseim. Ha viszont az a kérdés, hogy melyik eredményemért vagyok a leghálásabb Istennek, akkor talán azt emelném ki, hogy a magzatvédő tevékenységem során sikerült olyan huszonöt-harminc magzat megmaradásához hozzájárulnom. Ha rájuk gondolok, akkor nagyon hálás vagyok. Kaptam ugyanis visszajelzést ezektől a szülőktől: valaki SMS-t küldött, mások felhívtak, vagy behozták a megszületett gyermeket megmutatni, és így mondtak köszönetet. Ezek mindig átmelegítették a szívemet.



Mekkora mozgástere volt magzatvédőként, amikor abortuszt fontolgató édesanyákkal kellett elbeszélgetnie a döntés előtt?
A magzatvédelmi törvény két ilyen beszélgetést is előír, amelyet erre akkreditált személyekkel kell elvégezni. Az egyházi gyakorlat – teljesen érthetően – erkölcsi ítéleteket alkalmazott, de én rájöttem, hogy valamit kell és lehet tenni annak érdekében, hogy segítséget adjunk a terhes nőknek, akik ezt a dilemmát hordozzák magukban. Nekem nagyon tapintatosan szabad csak a magzat védelmében szólnom. Bizony, több száz ilyen beszélgetést folytathattam, ebből több tucat magzat maradt meg. Mivel ma már jóval kevesebb a művi abortusz, mint annak idején, ezért talán úgy tűnhet, mintha már egyházon belül erre olyan nagy hangsúlyt nem kellene fektetni, pedig nagyon is fontos tevékenység ez. Egy korábbi egyházi vezető egyszer azt mondta, hogy csak azok születhetnek újjá, akik megszülettek biológiailag.

A Dizseri-díj átadóján úgy fogalmazott, hogy élete során sok mindent kért Istentől: kérte és megkapta, kérte és nem kapta meg, nem kérte, de megkapta. Tudna ezekre konkrét példákat is mondani?
Mindenekelőtt a feleségem volt az, akit kértem és megkaptam. Volt olyan, amit kértem és nem kaptam meg, és ezen a ponton nagyon őszinte leszek: gyorsabban szerettem volna eredményes lenni. De Isten az eredményt nem adja meg gyorsan. Nekem se adta, és ezt nagyon jól tette, mert így mindenért meg kellett küzdeni. De volt olyan, amit nem kértem és mégis megkaptam, például nem kértem azt, hogy én magzatvédelemmel foglalkozzak, Isten mégis megadta. És akár kértem valamit, akár nem, minden esetben megtapasztalhattam, hogy Ő milyen hatalmas, és hogy milyen mértékben áll a hatalmában ajtókat nyitni, amelyekre nézve csak az a feladatunk, hogy felismerjük ezeket és belépjünk rajtuk. Ez a legfontosabb. És ezt tiszta szívből mondom, anélkül, hogy túlteologizálnám az egészet.



Szintén a díjátadón fogalmazta meg, hogy saját magára úgy tekint, mint egyetlen láncszemre a hosszú folyamatban. Mi is ez a folyamat, és kik azok a láncszemek, akikhez kapcsolódott ennek során?
Nagyon hosszú láncról van szó. Ez a lelkigondozást végző és évszázadokkal ezelőtt szolgálatot végzőkkel kezdődik, és a végét nem is látjuk. Voltak előttem Gyökössy Endrék, Benkő Istvánok, és a lelkigondozás nagyjai, akikről már el is feledkeztünk. Elnézést is kérek, hogy magamat ugyanahhoz a lánchoz sorolom, amiben ilyen nagy elődök voltak előttem, ezért mindezt csak nagyon halkan és szerényen merem mondani. Én kimondhatatlanul hálás vagyok azért, hogy Isten elhívást adott számomra és használt engem. Igen piciny láncszem vagyok ebben a láncolatban, és utánam is jönnek mások.

Kinek mi a szerepe ebben a láncban?
Mindenki számára adatik olyan feladat, amely másnak nem adatott. Amit például Megyessy Pál végzett el évszázadokkal ezelőtt, azt csak ő végezhette el. Ha az adott időben az adott ember felismeri feladatát, akkor hálás lehet útja végén. De mégiscsak láncszem marad, akkor is, ha felismerte és el is végezte feladatát. Ehhez még hozzátenném, hogy minden korszak sajátos feladatokat is tartogat. Az elmúlt években eszembe jutott, hogy mikor én lelkipásztor voltam, még szó sem volt karantén miatti online igehirdetésről. A mostani lelkészek és más egyházi szolgálók ezzel olyan feladatot kaptak, amellyel nekünk nem kellett megbirkózni. Mégis van olyan közös örökség, amely minden láncszem feladata: hogy szeretettel fogadjuk be és szeressük azokat, akik lelki sebeikkel, nyomorúságaikkal, istenkeresésükkel hozzánk fordulnak. Már Paracelsus a 16. században kimondta azt, hogy a szeretet a legjobb gyógyszer.

Nem akadályozza a segítségnyújtást, ha a segítő érzelmileg bevonódik?
A szeretetteljes odafordulás és elfogadás nem jelenti azt, hogy érzelmileg túl közel kellene hozzájuk kerülünk, hiszen a távolságtartás valóban szükséges ahhoz, hogy segíteni tudjunk. Fontos a szakmaiság, és az, hogy bizonyos racionalitással végezzük a munkánkat, de a szeretet nemcsak érzelmeket jelent, hanem bölcsességet is, egyfajta ítélethozatali képeséget. Nagyon fontos, hogy minden munkánk szeretetben menjen végbe. Ezzel nem akarom a szakmaiságot második helyre helyezni, de ha visszagondolok, a hozzám forduló csakis úgy lett nyitott és együttműködő velem, ha érezte, hogy szeretettel fogadtam be őt. Ez mindennek az alfája és az omegája.

Lesznek láncszemek, akik folytatják ezt a szolgálatot?
Egyrészt ezt Isten tudja, de bízom benne, hogy továbbra is gondoskodik erről. Én magam látok másokat, akik már most ezt a szolgálatot végzik. Másrészt az a tanítói tevékenység, amit a teológiai tanárok végeznek, akár Debrecenben, akár Budapesten, akár Pápán, akár Sárospatakon, biztosítja azt, hogy a holnap és a jövő lelkigondozói majd a helyükön legyenek. Sokszor megemlítem, hogy ez a szolgálat többszakmás, multidiszciplináris tevékenység. Egy keresztyén lelkigondozónak szellemi öttusázónak kell lennie. Értenie kell a teológiához, a pszichológiához, a szociológiához, a demográfiához és a lelkigondozás gyakorlatához. Ha kívánhatom ezt az utánam jövőktől, akkor azt kérem, hogy mélyüljenek el mind az ötben, mert csak így maradhatnak korszerű szakemberek. Nem csak az igét kell érteni, de az embert is, akihez szólunk!

Van-e még olyan kérése Istentől, amely mostanában fogalmazódott meg Önben?
Így, nyolcvan éves kor felett azt kérném Istentől, hogy ha lehetséges, adja meg nekem továbbra is a tiszta látást. Adja meg, hogy az ítéletalkotásban tőle kapott bölcsességgel tudjak döntéseket hozni, akár szakmai, akár magánéleti kérdésekben! Hogy értelmesnek érezzem életem hátralévő éveit vagy hónapjait! Mindezeket eddig megadta, és ezért merem remélni, hogy amíg élek, megadja, és továbbra is kegyelmes lesz hozzám.


Barna Bálint
Képek: Todoroff Lázár (reformatus.hu), Németh Sándor (Bethesda Gyermekkórház) Füle Tamás, Szarka Miklós