Baksay Sándor azon szerzők közé tartozik, akiket bizony nehéz megismerni a fősodratú médiából. Mielőtt a neves lelkipásztor-író személyiségéről és munkásságáról szólnék, tegyünk egy kis kitérőt.

Nem lehet Baksay életéről és munkásságáról elfogultság nélkül beszélni. Ezt az elfogultságot úgy hívják: szeretet. Ezért gyanús – és legyen is az – mindig, amikor „tárgyilagosan, elfogultság nélkül” beszélnek, mondjuk, Trianonról vagy nemzetünk hanyatlásáról.

Baksay megítéléséhez ismerni kell a következő kis történetet:

„Volt idő, amikor egy konvent alkalmával egy szobácskában öt pap volt jelen, aki mind kunszentmiklósi pap volt: Fördős Lajos, Könyves Tóth Mihály, Szász Károly, Könyves Tóth Kámán és Baksay Sándor.
Másnap Tisza Kálmánnál volt nagy konventi ebéd, ott volt mind az öt kunszentmiklósi pap is; el is beszélték Tiszánénak a nevezetes találkozást.
– Hát aztán melyik volt már most az öt közül a legkülönb? – kérdezte Dobos, Cegléd neves papja.
– Akit a legnagyobb helyre vittek – szólt mindjárt valaki.
– Nem, akit a leghamarább elvittek – vélte ismét más.
– Nem – szólt oda egy maliciózus püspök –, aki a legtovább kibírta őket.
– Nem – felelt a kegyelmes asszony –, aki a legjobban szerette őket. Márpedig ez Baksay volt.”

Honnan is volt benne ez az érzület?

Egy pici baranyai faluban, Nagypeterden született 1832. augusztus 1-jén. Édesapja szentistvánbaksai Baksay László református tanító, anyja Földváry Róza volt. Nem lehet azt állítani, hogy az Árpádokig visszavezetett nemesi családfa, amely generációk során át adott lelkészeket a nemzetnek, nagy vagyonú és rangú lett volna. A megbecsülést inkább az emberség, a néppel való közösség és a műveltség jelentette számukra. Ez Baksay Sándor egész életén végigvonult.

Édesapja maga tanította meg fiát írni-olvasni. Így megy 1839-ben Csurgóra tanulni. Itt nagy hatással volt rá a későbbi belső-somogyi esperes, Kacsóh Lajos, aki abban az időben latinra tanította őt olyan sikerrel, hogy 11 évesen már klasszikusokat olvasott latinul. Érdekes, hogy egy másik lelkész, Sarkadi Károly, aki korábban szintén tanított, olyan nagy hatással volt rá alig egy hónapos helyettesítése alatt, hogy az egész életére kihatott. Ez a pedagógiai őstehetség szinte mindenre megtanította őket, amit maga is tudott – és olyan hatással, amelynek nem tudtak ellenállni.

1847-ben Baksay Sándor Kecskemétre megy tanulni – itt éri a forradalom. Apja alig akart hinni neki, amikor a környékbeli társaival kocsit fogadva hazatér. Három helyen is fölesküdött nemzetőrnek – de mivel még 16 éves sem volt, a növésben sem járt elöl, sehogy sem akarták besorozni. Apja nem is vette volna jó néven, hogy fia lábát ellőjék, és ne léphessen katedrára – mert bizony, oda szánták.

„Míg tehát az ágyuk bömböltek, ő azalatt otthon csendes méhzúgás mellett a régi klasszikusokat bújta s beléjök szeretett. A szomszédos papoktól, kinek egy-egy magyar könyve volt Vörösmartytól, Jósikától, Petőfitől, haza hordozgatta, maga is verselgetett, unalmában prédikácziókat csinált a lustább papoknak, melyek csakhamar elhíresültek azokban a szép, fehér, tiszta templomokban az Ormánságon, és szállt-szállt a jóslat, hogy a rektorék Sándorából talán még esperes is lesz valamikor.”

Ez idő alatt gyakorlatilag végigprédikálja Baranyát. Hogy is ne szerette volna szülőföldjét? Annyi melegséggel ír róla:

„Szép ligetes Ormánság, patakos mezők, bársonyos hegyek, sugárzó ormok ott, a Dráva mentén! Annak a sovány kévécskének, melyet ez az esetlen kéz összetarlózott, minden kalásza a ti méhetekből sarjadzott ki. Az én nyelvem a ti nyelvetek. Egy egész külön faj, mely Szigetvártól… nem, feljebb: mely Csurgó-Berzence-Zákánytól le Eszékig a Dráva bal partján minden idegen néptől való érintkezéstől s elvegyüléstől magát szigorúan megoltalmazva él; melynek Árpád-kori szójárásán és szokásain legfeljebb ha a reformáció változtatott valamit; mely fiát szolgának, lányát szolgálónak soha senkihez nem adja, s így ezen a réven sem fogad be idegen modort: tizennyolc esztendeig nem ismertem idegen szót, csak a tiédet, még magyart sem, csak a tiédet, más életet, csak a tiédet, más dalt, csak a tiédet,más tradíciókat, csak a tiédet. Némának kellene lennem, ha a te nyelvedet – noha zengését elfeledtem – nem beszélném.”

Másfél év elteltével folytatja tanulmányait – az immár kiszolgált katona osztály- és iskolatársai között, akik lenézik a „parasztot”, és kétségbe vonják még nemzetőrségét is. Mindenesetre a nagyhírű professzor, Ballagi Mór tanársegéde lesz.

1855-ben már Halason találjuk, ő pedig hitvesét találja meg itt Hetesy Viktória személyében. Házassága nagy hatással van egész későbbi lelkészi és írói munkásságára. Azt a derűt, kedvességet, amely műveiből árad, angyali jóságú felesége hatásának is betudhatjuk.

„Itt kezd irogatni rajzokat a református egyház multjából a Ballagi Mór által szerkesztett »Házi Kincstár«-ba. A hatvanas években jelent meg a »Keresztyén család« czímű lapban elbeszéléseinek egyik legcsiszoltabb gyöngye, a »Patak banya« is. Édes-kevesen veszik észre. Az egyházi folyóiratok olyanok, mint a pinczék, életadó nektárok, üdítő italok, hiszen lehetnek bennök a lelki szomjúhozók számára, de rózsákat ott senki se keres. Baksay neve tehát jóformán csak akkor csillan ki a homályból, mikor Lucanus Pharsaliájának fordításával a Magyar Tudományos Akadémia pályadíját nyeri el” – írja Mikszáth Kálmán. Ez a siker nem annyira a 132 aranyról, mint inkább az elismerésről és az országos hírnévről szólt.

A protestáns Egyházi és Iskolai Lap mellett számos egyéb újságba ír, de a legkedveltebb orgánuma a Vasárnapi Újság. Az itt megjelent írásait gyűjti egybe a Gyalogösvény 2 és a Szederindák 1 kötete. Sikert arat történelmi regényével, a Dámával is ugyanúgy, mint az Íliász fordításával. Néprajzi tárgyú írásai a magyarság legjobb ismerői közé emelik, amint a visszafogott méltóságteljességen átsüt a rajongó szeretet.

A Kisfaludy Társaság 1872-ben emeli tagjai közé, amit később, 1884-ben az akadémiai levelező, majd 1904-ben rendes tagsága követ. „Ezentúl szemet kezdenek vetni rá a rátartósabb eklézsiák. Kivált, mert nemcsak a tolla ékes, nemcsak a neve szépen csengő, hanem a szava is. Megvannak benne a becses tartalom mellett a nagy egyházi szónokok külsőségei is, melyek a népnek jobban imponálnak, azonfelűl szép ember, derült homlokú, nemes, szelid tekintetű. Egészséges piros arczát férfias kellem teszi kedvessé. Nem olyan szögletes, mint rendesen a kálvinista papok; olyan, mint egy előkelő magyar földesúr, és mégis látszik rajta, hogy nem világi ember. De hogy mi az, a mi őt a világi embertől megkülönbözteti, az nem szemlélhető, sem meg nem nevezhető, az inkább valami belső lelki kisugárzás” – írja róla Mikszáth. „1862-ben Csanád választja meg papjának, hanem iszen itt se lehet ő soká. A mélytüzű nemes kő bizton megtalálja igazi foglalatját. Négy év múlva a kún-szentmiklósi hívek viszik haza a szép paplakba, hogy ott aztán egy egész életen át megmaradjon.”

Itt választják meg először a Solti Egyházmegye főesperesévé (1878), majd a Dunamelléki Egyházkerület püspökévé 1904-ben. A kunszentmiklósi gyülekezet élén minden tekintetben maradandót alkotott. Híven pásztorolta a reformátusságot, fejlesztette iskoláját, és gondja volt az épületekre is. A templom végső formáját az ő szolgálata alatt nyeri el, 1891 és 1911 között. Bejáratai timpanonokat kapnak, újjáépítteti a toronysisakot, a zsindelyt palával boríttatja. Ekkor állítják be az új orgonát is.

Schöpflin Aladár így emlékezett rá: „Középtermetű, testes, de nem hízott ember volt, mikor először láttam, már hetvenen túl, de még mindig erőteljes. A külseje, egyszerű ruházata, lassú mozgása, járása, beszéde a vidéki református papot mutatta; udvariassága, amely nem a társasági ember síma rutinja volt, hanem a belső kultúra kifejeződése társadalmi formákban, ha idegenekkel, más típusból valókkal jutott érintkezésbe, egy kis zavarba jött mellékzöngével a magányosan, csak hasonszőrű emberekkel való érintkezésben élő vidéki ember. Életformái a legegyszerűbbek. Egy másik református püspök, Szász Domokos, ha székhelye, Kolozsvár és Budapest között utazott, szalónkocsiba ült, Baksay a személyvonat második osztályán kocogott be Kunszentmiklósról Budapestre. Takarékosságból és talán azért is, mert minek olyan nagyon sietni? Nem volt meg benne a modern ember sietsége, csak műveltségre volt modern ember, természete, temperamentuma, egy sokkal régibb embertípusra mutatott vissza, amelynek gyökerei valahol a reformáció talajában végződnek. Konzervativizmusa szorosan össze volt kapcsolódva vidéki voltával és kálvinizmusával. A magyar kálvinizmus a legújabb időkig szellemi strukturájában egyértelmű volt a hagyományba belenőtt konzervatizmussal és szembetűnő volt a vidéki jellegzetessége. A városi kálvinista ember típusa csak most van kialakulóban. Baksay Sándor lényét, életformáját, egész testi-lelki habitusát legalább is egy évszázad választja el mai utódjától, Ravasz Lászlótól.”  A Nyugat folyóirat vezető kritikusa egyébként keményen kritizálja is „naivitásáért”.

A Magyar Irodalom Története (1966-ban!) így ír róla: „A Gyalogösvényből a Patak banya vallásos izzású drámája és a pályakezdésnek is tekinthető Pusztai találkozás érdemel említést. Baksay mindent bele akar írni, amit tud a faluról; ez az ismeret azonban nagyon is papos jellegű, nem lát mélyebbre, mint amit egy fiatal falusi lelkész közvetlennek aligha nevezhető aspektusából láthat. Elsősorban parókia-történetek ezek. Csak a színhely, a magyar falu leírása új, színesebb, elevenebb. A paraszt bizonytalan osztályhelyzetű, inkább jómódú, mint szegény. A szociális kérdés általában belemosódik nála egyfajta néprajzi, etnográfiai érdeklődésbe.”

Soha életében nem lépte át az országhatárt. Még akkor sem, amikor a genfi egyetem díszdoktora lett.

Nem csak külföldön becsülik meg: itthon is rajongó szeretettel veszik körül. A 80. születésnapján így írnak róla:

„… miként fonjunk koszorút annak neve köré, aki elé egy egész ország hordja a hódolat babérjait? Miként kezdjük meg életrajzát festegetni annak, akinek képe ott él egy nemzet szívében? Ha érdemeiről, dicsőségéről szólunk, azt csak a magunk dicsekedésével tehetjük, mert ő szívével, lelkével, egész szeretetével a miénk. Negyvenhat esztendeje a miénk. Pásztorunk, vezérünk, nagyságunk, fejünk, büszkeségünk.” (Szentmiklósi Zsolt)

Tehát, nem csak ő szerette meg a miklósiakat, hanem fordítva is. Nem csak a nagy egyházért tett sokat, de a kunszentmiklósi gyülekezetért is. 1878-ban új parókiát építtetett. Lelkes támogatója volt az iskolának is.

„Mintegy másfél évtized telt el csöndes, de szívós munkával: előbb az anyagiakat hozta rendbe Baksay, majd a tanári kart erősítette meg. Melczer Károly, Szikszay Gusztáv, majd Apostol Pál kiváló fölkészültségű, a tanítást hivatásuknak valló, évtizedeken át gimnáziumunkhoz kötődő tanárok voltak méltó társai a tudós-szépíró lelkipásztornak. 1886-ban fölépült a ma is álló Öreggimnázium északi szárnya két új tanteremmel és egy tágas auditóriummal.

Itt maradt, az iskola tőszomszédságában, továbbra is gondosan megválogatta az ide kívánkozó tanárokat, így pl. a későbbi neves nyelvtudóst, Mészöly Gedeont. A századfordulóra meghaladta a száz főt a tanulók létszáma. A rég elhagyott otthon, Baranya, az Ormányság is sok tanulni vágyó fiát küldte neves szülötte, a tudós lelkipásztor után.

1903-ban vetődött föl először, hogy főgimnáziummá kellene fejleszteni iskolánkat. Tíz év múlva, 1913-ban az előző tanév negyedikesei helyben maradva ötödik osztályba léptek, s belőlük került ki az akkortól Kunszentmiklósi Református Főgimnázium első érettségiző osztálya. Ebben az osztályban már leánytanulók is voltak. 1915. június 18-án hunyt el Baksay Sándor. Szinte mindenét a kunszentmiklósi gimnáziumra hagyta, s vagyonából az 1918/19-es tanévben megnyílhatott az újonnan épített Baksay Sándor Konviktus ötven tanuló számára.”

A kunszentmiklósi református főgimnázium 1926-ban vette föl neves patrónusának nevét, amelyet 1950-től Damjanichra változtattak, de 1989-ben visszakapta a Baksay nevet. 1992-től ismét a gyülekezet fenntartásban működik. Püspökké választásának 100. évfordulója alkalmából Baksay Sándornak szobrot állított a hálás utókor. Emlékét a mai napig nagy tiszteletben tartja minden kunszentmiklósi ember.

Pintér Gyula lelkipásztor (Kunszentmiklós)