„A megszabadult ember tudja, ha szabadságát önmagának megtartja, hogy élvezze, elveszti, mert szabadságának fogságába esik."
Hamvas Béla
Aki szívén viselte az elesettek sorsát
„Életem egyik legszebb emléke, amikor 1956 nyarán édesapám oldalán a kedvenc sárga ruhámban jelenhettem meg Galyatetőn az Egyházak Ökumenikus Tanácsának összejövetelén. Az arcára volt írva, hogy mennyire büszke rám” – idézi fel Csanády Andrásné Bodoky Ágnes, akit édesapjáról, Bodoky Richárdról – vagy ahogy sokan ismerik: az 1940-es névmagyarosítás előtt Biberauer – Richárdról, a Filadelfia Diakonissza Intézet és a Bethesda kórház egykori vezetőjéről, kettejük kapcsolatáról és családjukról kérdeztünk.
A Biberauer-család
„Ahhoz, hogy megértsük édesapám élettörténetét, az egész Biberauer-családét ismernünk kell” – vágunk bele a Biberauerek történetébe, amely egészen az 1848–49-es forradalom és szabadságharc koráig vezet vissza. Bodoky Ágnes ükapja, Michael Biberauer, kőszegi posztósok tehetséges gyermeke evangélikus lelkészként temette el Haynau osztrák tábornagyot, a magyar szabadságharc hírhedt megtorlóját. Halotti prédikációja kemény hangvételű volt, amelyben arról szólt, hogy Isten ítélőszéke előtt egyszer mindenkinek meg kell állnia. A lelkész félelmei ellenére gyülekezete mégis megépíthette Grazban Ausztria ma is legnagyobb evangélikus templomát.
Fia, Theodor Biberauer, az Osztrák–Magyar Monarchia sokat foglalkoztatott vasúti mérnöke volt, aki a Pestre kerülő és így talajt vesztett fiatalok számára mesterlegényegyletet szervezett. Együttműködve a Skót Misszióval, több társával életre hívta a Pestre kerülő magyar, német, svájci és más közösséget kereső letelepedők számára a mai Hold utcai református gyülekezet ősét. Ez a közösség, a Hold utcai németajkú gyülekezet többek között a Bethesda kórház egyik alapítója. Német és magyar nyelvtudása miatt fiát, Biberauer Richárdot, aki vidéki hitoktató lelkészként élte az életét, később felkérték a Bethesda vezetésére.
Az első magyar diakonisszaintézmény, a Filadelfia szövetség megalapításához Biberauer Richárd Svájcba utazott, hogy megfelelő szakmai tudással és felkészültséggel rendelkezzen a diakonisszák munkájáról és életviteléről. A berni diakonisszaházban ismerkedett meg későbbi feleségével, Vischer Mártával, a diakonisszák egyik ottani tanítójával. Ők ketten alapították meg 1903 áldozócsütörtökén a Filadelfia Diakonissza Szövetséget, az első magyar diakonissza-anyaházat.
„Édesapám, ifj. Biberauer – később – Richárd a diakonisszák kérésére családi örökségként folytatta a Filadelfia-intézmények, így a Bethesda kórház, az árvaházak és a diakonisszaotthon vezetését is. Legfontosabb munkájának Az anyaházi diakónia az egyházban című disszertációját tartom, amelyben világosan megfogalmazza a diakónia teológiai értelmezését is” – emeli ki Bodoky Ágnes. 1949-ben a négy diakonisszaintézet vezetőségével egyeztetve megalkotja az új diakonisszaszabályzatot a Magyarországi Református Egyház diakonisszamunkájának rendjéről. 1951-ben az intézmények felszámolásakor immár magyarosított Bodoky Richárd néven feleségével kellett megszervezze és elősegítse a diakonisszák civil életének kialakítását, később az államhatalom végül a kapcsolattartást is megtiltotta számukra az egykori szolgálattevőkkel.
A családfő és a család
„Édesapánk nagyon intelligens, művelt és széles látókörű ember volt. Nagyon sokat köszönhetünk neki mi, a gyermekei és az unokái is, akikkel nagyon sok időt töltött együtt. Shakespeare-től kezdve számos klasszikust az ő előadásában és tolmácsolásában tanulhattunk meg” – emlékszik vissza Ági néni. Bodoky Richárd 1959-es állományon kívüli segédlelkésszé való lefokozása után is (1956-os szerepvállalása miatt – a szerk.) a nagy és kis család feje és központi figurája maradt, a legidősebb családtagként mindenki elismerte óriási tudását és értékítéletét.
„Édesapámnál ez hitbeli bizonyosság és tisztesség kérdése volt, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy nem az aktuális előnyök és látszatsikerek szabják meg, hogy mi a helyes, hanem a Biblia tanítása arról, hogyan kell emberséges embernek, valóban hívő embernek maradni, amint ezt Barth Károly 1931-es írásában is megírta.”
Magától értetődő volt az is, hogy sebész öccsével együtt Bodokyra magyarosította a nevét. Ezzel is ellenállásukat szerették volna kifejezni a náci uralom előrenyomulásával szemben, holott a korabeli tendencia éppen a nevek politikailag előnyös németesítése volt. „Így voltaképpen én vagyok az utolsó Biberauer, mert fiatalabb testvéreim már Bodokyként látták meg a napvilágot” – mondja derülten Ági néni.
1942-ben a Filadelfia Alapítvány felajánlotta noszvaji ingatlanát a Jó Pásztor Bizottságnak árva zsidó gyerekek számára. „Szüleink 1944. december 13-án a Vöröskereszt utolsó gyermekvonatával svájci rokonainkhoz küldtek nővéremmel, Mártával és az akkor hároméves öcsémmel, Tamással együtt. 1944-ben született kis húgom, Andrea itthon maradt. – Legkisebb testvérem, Orsolya csak sokkal később született. – Miközben ők itthon számos légiriadó alatt a Bethesda betegeivel és a házban bújtatott zsidókkal együtt imádkozva vészelték át ezeket az órákat az alagsorokban és pincékben, mi nyugodtan tanulhattunk és élhettünk Baselben. Édesapánk a későbbi időkben itthon sem érzékeltette velünk a külső nyomást, otthon alig foglalkoztunk az amúgy bőségesen tapasztalható nehézségekkel.”
Bodoky Richárdnak az írás sokat segített az igazságtalan mellőzések elviselésében, bár nehéz volt ezeket feldolgozni – emlékszik vissza lánya. Ezekben az években született meg nagysikerű regénye, a Livingstone (1966), amely a korszellem miatt azonban csak egyetlen kiadást érhetett meg. Barátai segítségével fordításokat vállalt, majd hozzálátott, hogy feldolgozza a család történetét, ami rendkívül inspirálta őt. „Az írás volt az ő menedéke, hiszen mégiscsak református egyházi újságíróként kezdte pályafutását ” – magyarázza lánya. Ezekben a nehéz években a családfő örömmel vett részt felesége, Zombory Ágnes, eredetileg matematika–fizika szakos tanár munkájában, aki nehezen, de bekerülhetett a Zenegimnáziumba tanítani. Megismerte a tanárokat és diákokat, akik szerették és tisztelték őt, ahogy szűkebb és tágabb környezetében mindenki.
Hit és családszeretet
„A Papa, ahogyan mi neveztük, nagyon melegszívű édesapa volt, aki nem nagyon szólt bele, hogyan alakítjuk az életünket. Egyetlen dolgot kért csupán: ha lehet, természettudományi pályát válasszunk, mert ideológiai területen nem fogunk boldogulni. És ebben is igaza lett, egyikünk sem bánta meg döntését” – meséli Bodoky Ágnes. Majd elérzékenyülve hozzáteszi: „a szüleim soha semmiben nem marasztaltak el, még akkor sem, ha nyilvánvalóan hibáztam. Minden gondomat meg tudtam velük osztani, mert megértettek, és amiben csak tudtak, mindig segítettek. Hiteles példa volt az életük számunkra.”
„Már a nagyapám is annak biztos tudatában élt és munkálkodott, hogy áldás van a családon. Ezt édesapánk már gyermekként alaposan belénk ültette, ahogyan én is továbbadtam a gyerekeimnek és az unokáimnak” – fogalmazza meg a legfontosabb családi örökséget. „Édesapám hite erősített abban mindig engem, hogy az Úristen nem külön-külön látja az életünk visszásságait és szépségeit, ahogyan azt éppen a mi fénytörésünk mutatja, hanem egyben, hiszen ő már azelőtt szeretett és kiválasztott minket, mint ahogyan mi azt elgondolhattuk” – hangsúlyozza Bodoky Ágnes. Így fogadta el a család minden korszakban az Isten által kijelölt életutat, amelyet ma is toleranciával és szeretettel próbálnak megélni.
A hit mellett a másik fontos örökség a mindenek feletti családszeretet, a ragaszkodás a gyerekekhez és a családhoz. „Ezért is fogadták a szüleim a családba 1947-ben az egyik, árvaházukban megismert, szívükhöz nőtt, szorgalmas és ragaszkodó gyermeket, nővéremet, Ágit, akit meg akartak menteni az állami gondozottak sorsától. Bodoky Richárd valamennyi gyermeke örökölte azt a szándékot, hogy részt vehessen az egyház munkájában. Nem is történhetett volna másképp, hiszen erre szocializálódtunk sok generáció folyamán.”
Képek: Füle Tamás/ parokia.hu; Bodoky-Biberauer családi gyűjtemény
Kapcsolódó cikkünk:
Az Úr szolgálólánya
Az egyenruha hasonlított, de mi nem táncoltunk – mondja Ágnes testvér, amikor arról faggatom, mennyiben hasonlított a Bethesda kórház diakonisszáinak testvérközössége a Szabó Magda Abigél című regényének filmadaptációjából ismertére.