Székelyföldre érve az út menti falvak tornácos házai mintha a gyerekkorba varázsoltak volna vissza, a fűrészelt deszkakerítés mintázata a kisoroszi parókia tornácát idézik, ahol felnőttem. Rögtön úgy éreztem, itthon vagyok ezen a tájon, megérintenek a faragott, festett, hímzett jelekbe oltott üzenetek. A Hargita megyei falucska Kányádi Sándor szülőföldje, akinek költői nyomait sok helyen felfedeztük.

Nagygalambfalván nagy szeretettel fogadott  Kányádi György lelkész feleségével, Hajnalkával és a gyülekezetből verbuvált szakácsnők csapata, hatalmas puszikkal, szeretetteljes ölelésekkel köszöntöttek. Hajnalka nagy gyakorlati érzékkel irányította a vacsora hadműveleteit, remek szervezőképességgel, mindig vidáman, mosolyogva, pedig komoly feladat lehetett plusz tizenegy ember etetése, szállítása, elszállásolása. Közismert a magyar vendégszeretet, de azt tapasztaltuk, hogy a székely sokszorosan túltesz rajtunk!
Este sokáig ment az adomázgatás a Pásztor-lak hangulatos lugasában. Kányádi Gyuri és  Gyerkó Levente, a polgármester unokatestvérek és jó barátok, csak úgy folytak belőlük az igazi székely humorral fűszerezett tréfák, anekdoták. A kert alján folyó Nagy-Küküllőnek olyan sekély a vize, hogy kilátszanak belőle a kövek. Amikor megkérdeztük, hogy hívják ezt a patakot, óva intettek a lekicsinylő jelzőtől: – Nem szabad sértegetni, mert nagyon meg tud ám duzzadni!

Megnéztük a cigánytelepet, amit fanyar székely humorral Vadgalambfalvának becéznek. A cigányok kapnak ugyan segélycsomagokat az államtól, de fillérekért eladják a falubelieknek. Egyszer az egyik ellopta Levente szénáját, de ő rajtakapta. „Ha tudtam volna, hogy a magáé, elnök úr, nem lopom el!” Mióta Levente a polgármester, sokat törődik velük, tisztelik, de tartanak is tőle, azóta legalább nem törnek be a faluba. Nem tudnak írni, nem járnak iskolába, de amikor azt mondják egy cigányra, hogy analfabéta, kikéri magának: Nem vagyok én almafabéta! Analfát ugyanis nem ismer, almafát annál inkább…

A bőséges és finom reggeli közben folyamatosan ment a tréfálkozás, viccelődés. A lelkész megkérdezte reggel a sofőrt: –Na, sofőr úr, hogy aludt? Mint a róka, vagy mint a nyúl?

Nagygalambfalván a szász és a székely építészet keveredett, itt nincs székelykapu, hanem a kétszintes, tornácos házak kaptak szász típusú, kőboltíves bejáratot, ez a környék építészeti jellegzetessége. A szászokat a 12. században telepítette le Erdélyben II. Géza királyunk. Sok épület valójában gerendaház benádazva, csak rávakoltak.  A falu kisebb egységeit szögeknek hívják.

Gyergyószentmiklós felé menet eldőlt kukoricagórékat láttunk. A falusiak már nem élnek meg a földművelésből, állattartásból, el kell menniük dolgozni, így a melléképületek kihasználatlanul mennek tönkre. Decsfalván olyan csoda történt ebben a keresztyénüldöző világban, hogy tavaly épült meg a templom, és útközben is épülő templomot láttunk Sikaszón. Istennél nincs lehetetlen, kérjetek és adatik, de azért vállaljátok az önrészt is, ahogy újpesti lelkészünk, Szigeti János mondta valamelyik vasárnap. Gyergyószentmiklóson egy utcatáblán a magyar és a román név mellett ott büszkélkedett az ősi rovásszöveg is nagy örömünkre. Útközben jó hangulat, anekdotázás, viccmesélés folyt:

Egy francia, egy angol és egy székely beszélget arról, melyikük nyelve a legnehezebb. Francia: „A mienk, mert az egyik legszebb városunkat Bordeaux-nak írjuk és Bordónak ejtjük.” Angol: „Nem igaz, a mienk még nehezebb, mert a nagy klasszikus írónkat Shakespeare-nek írjuk és Sékszpírnek ejtjük.” Megszólal a nagygalambfalvi székely: „Márpedig a miénk a legnehezebb, mert a falunkat Porumbenii Marinak írjuk és Nagygalambfalvának ejtjük!”

Parajd felé menet megálltunk Borzonton, egy hangulatos székely fogadóban. Dupla boltozatú, kerti kemencében sütötték a friss kenyeret, székely ruhás lányok hordták be „viszlegen” a vendégeknek. Megnéztük a zetelaki víztározót is, hajdan ott állt a hegyen Zete vára. A Gyergyói-medence valamikor a Pannon-tenger öble volt, ezt láttuk a Gyergyóújfalui bányánál.

Gyergyószárhegyen a romjaiban is gyönyörű, reneszánsz Lázár-kastély falában megtaláltuk a gótikus boltozat maradványait is. Vendéglátóink végigvittek a Békás-szoroson, lementünk a Gyilkos-tóhoz is, előkerültek a legendák, amiket még őriz a néplélek Erdély-szerte, mert szükség van erkölcsi példaképre, követendő mintára.

Parajdon egy székelykapu-stílusban készült buszmegállót találtunk a közelben, rajta két faragott páva, ami a középkori ikonográfia szerint  a Jézus születése jeleneteknél az örökélet szimbóluma. A Sóbánya kápolnájában halkan énekeltük, Isten dicsérete visszaverődött a hűvös sófalakon, míg kívül egy pad fölött Ady aludta örök álmát sóba faragva. Kányádi Gyuri mesélte közben a likas kő legendáját. Az erdélyi emberek tudatában még sokkal élénkebben élnek az ősi legendák, mint itthon, példájuk, személyiségformáló erejük aktívan működik.

Farkaslakán, a szülőfalujában felkerestük Tamási Áron sírját. A síremlék Szervátiusz Jenő és Tibor alkotása. Kányádi Sándor az író halálára írt verse: „Kívánhat-é ember többet / Derékaljnak szülőföldet / S két cserefa tömött árnyát / szemfedőnek.” A sírnál elénekeltük a magyar és a székely himnuszt.

Székelykeresztúr volt az utolsó falu, amit a bécsi döntés után visszaadtak Magyarországnak, itt látták utoljára  Petőfit, itt pihentek meg Bem seregével a Gyárfás-kúriában, itt van a körtefája, amelyet Kányádi megverselt:
„Haldoklik az öreg tanú,
Petőfi vén körtefája.
Azt beszélik, ő látta volt
verset írni utoljára.”   
A helybéliek úgy tartják, itt is halt meg. Lengyel József  látta, amint nyolc dragonyos körbeveszi a költőt és leszúrja.

A nagygalambfalvi parókián a reggeli köszöntéskor kitalálták a székely és a magyar református köszönés egyesítését. Az Áldás, békesség és a Békesség Istentől így kovácsolódott össze: Áldás, békesség Istentől!

Elek bácsi, a gondnok megint humoránál volt:

Jakab bácsi úgy elaludt a templomban, hogy hangosan horkolt.
–Tiszteletes úr, Jakab bácsi elaludt!
–Hát akkor költsék fel!
–Maga költse fel tiszteletes úr, maga altatta el!

Másnap a Transzfogarason akkora köd volt, azt hittem, már a mennyországban járok… Egy felborított konténer jelezte, medve járt ott előző éjszaka, nem volt ajánlatos egyedül sétálgatni az erdőben.

Nagyszebenben a református lelkész, Varró Sándor fogadott kedvesen minket, bemutatta a klasszicista templomot. A gyülekezet 950 lelket számlál, de csak 80-100 ember jár a templomba, ünnepeken ez a szám megduplázódik. Ez nálunk is így van.

A város a 16. században a reformáció egyik erdélyi központjává vált, és itt működött Erdély első könyvnyomtató műhelye is. A nőszövetség adományozta zászlón a kereszt két oldalán egy-egy szőlőinda van szőlőszemekkel, ami a középkori ikonográfia szerint a kereszt kivirágzó élőfa-életfa jellegére utal. „Én nem láttam szebb termőfát, mint Úr Jézus keresztfáját.” A kiéheztetés ellen a mai főtér alatt földalatti raktárakat építettek. Itt volt a szégyencölöp és a békítő gödör is, ahova a veszekedő házaspárokat tették.

Este szeretetvendégséggel leptek meg bennünket a barátságos galambfalvi asszonyok, a lelkészné ügyes irányításával. Bemutatkozott a helyi Dalárda, népdalok, illetve inkább műdalok éneklésével. Meghitt együttlét volt, itt találkozott a két gyülekezet. Másnap a lelkész bemutatta Nagygalambfalvát, és a szembenlévő Őrhegy tetején a lármafa helyét, ahonnan fényjelekkel jelezték a veszélyt a környező falvaknak.
Az igazgatónő bemutatta a falu iskoláját. 1566 óta folyik oktatás a településen!

A székelykapu 2012-ben készült, a kopjafát 2016-ban faragták. A jelenlegi régi iskolaépület 1866-ban épült, de mára elavult, az új épületet a faluközösség építette közmunkában. Színházi csoportok járták a környéket, előadásokat tartottak és a bevételt az iskola építésére ajánlották fel.
Sok városi iskolának sem volt tornaterme, de  Levente kiharcolta. Az iskolai néprajzi múzeumot özv. Szabóné Kányádi Ilma, Gyuri testvére vezeti. Kincskereső akcióban a gyerekek hordták össze a használaton kívüli néprajzi tárgyakat. Lakodalmi rigmusokat adott elő a tanító, megmutatták a szekrényben a régi „szőtteményeket” is.

Sándor Irénke tanárnő talált egy régi, galambfalvi derékalj-szélmintát, azt hímezte rá a mintakötényre, azóta a lányok ezt hímezik rá a ballagó-kötényükre. A tanárnő újratanította a falusiaknak az ősi mintát.

Gyuri látott gyerekkorában az orvosi rendelő pincéjében egy oroszok által összetört kő turulszobrot, amire rá volt vésve: „Itt élünk, őrt állunk!” Amikor 2003-ban visszakerült a faluba lelkésznek, megkereste, és kiállították.  Az iskolatörténeti kiállítás az egyik osztályterem végében van berendezve.

Az udvaron megcsodáltuk Derzsi Pál fafaragó új kopjafáját, amely cserefából (tölgyfa) készült. Elmondta a motívumok jelentését is. Galambfalvának híres péksége van magánkézen, az egész környéket ellátja kenyérrel, különféle pékáruval.

Az ezeréves határ felé menet Máréfalva székelykapui nyűgöztek le változatosságukkal, ősi motívumaikkal, amelyek mind jelentést hordoznak. A galambbúgban a galamb mint lélekmadár az ősök lelkeit is jelentette, de praktikusan az időjárás változását és az ellenség közeledtét is jelezte.

Csángóföldön a gyimesi csángók mesebeli falvait csodáltuk, útközben csángó népdalokat tanítottunk egymásnak. 
A gyimesbükki Rákóczi-várat Ghemes vára néven Bethlen Gábor építette 1626 körül, állítólag azért, mert akkoriban sok gímszarvas volt arrafelé. Egy nemzeti érzelmű kutyus is felkutyagolt velünk, ott állt mellettünk, amíg elénekeltük a magyar és a székely himnuszt.

Hidegségben a Fatányéros fogadóban a szekeresek vastag, barna posztókabátja láttán mondták barátaink: kell is, mert „itt harap a hideg”. Székelyudvarhelyen, a Református Kollégiumban Tőkés Zsolt igazgató, Tőkés László testvére fogadott minket és elmondta a kollégium történetét. Szejkefürdőn Orbán Balázs sírja felé székelykapuk sora vezet. A hajdani napkapuk eredetileg az időszámítás szerepét is betöltötték, a téli, tavaszi és nyári napéjegyenlőség megfigyelése alapján tájolták őket.

Utolsó este Kányádi Gyuri elmesélte a templom történetét. A román korban épült templom falát a gótikában megemelték, támpilléreket, gótikus boltozatot és szentélyt kapott. A falu 1598-ban tért át a református vallásra. A 18. században beomlott a templom gótikus mennyezete, akkor kapta a kazettás mennyezetet. Középen rímbe szedett felirat őrzi az évszámot:
„Ez Úrnak hajléka vala romladozott,
Alos bolthajtása repedt, hasadozott,
Három kőtáblákkal dísztelen toldozott,
Abból, amint látod, ilyenné változott!
a szent eklézsia minden híveinek
adakozó munkás kegyes kezeinek,
aki mit tehetett s megfelelt, tisztinek
maradjon jó híre emlékezetinek. 
anno 1789.”

Csedő Attila fotója

A 14. századi freskókat 1970-ben fedezték fel. Az elsőn Árpád-házi Szent Erzsébet betegeket ápol, felülről egy glóriás istenkéz nyúlik lefelé. A második Mária megkoronázása, Krisztus glóriáján szirom alakú sugarak, háttérben zenélő angyalok. A harmadikon Szent Dorottya kosarat nyújt Jézusnak. A szószék egy gótikus támpilléren nyugszik, lábazatában gótikus és reneszánsz faragványok maradványai. A szószékkorona 17. századi.

Utunk során csodálatos élményekkel és egy végtelenül kedves, vendégszerető testvérgyülekezettel lettünk gazdagabbak, hálát is adunk érte Istennek.

B.Tóth Klára