Olyan történelmi időt élünk, amilyenben még a nagyszüleinknek sem volt részük. Átélhettek világháborút, forradalmat, de világméretű járvány az 1918-as spanyolnátha óta nem volt. Felkészületlenül ért bennünket mindaz, hogy amit eddig csak hollywoodi katasztrófafilmekben láttunk, ma valóságként vesz körül bennünket. „Mert amitől leginkább rettegtem, az szakadt rám, és amitől féltem, az ért utol engem” – olvashatjuk Jób könyvében. Keresztyén emberként azonban tudjuk, hogy semmi sem történik mennyei Atyánk tudta és akarata nélkül, és ma sokan keresik a nyomorúság mögött láthatatlanul meghúzódó isteni szándék értelmét. Bizonyára van globális értelme és célja a szenvedésnek, de mindenki megláthatja a saját életében is, hogyan válhat javára a nagy keserűség.

Én a sajátomban bizonnyal megláttam, és nem e világjárvány kapcsán, hanem már korábban eljutottam oda Isten kegyelméből, hogy hálát tudok adni a próbatételekért is. Családi gondok, betegségek közepette ismertem fel a hozzám közeledő Isten arcát, és tapasztaltam meg a vele való kapcsolatban olyat, amit addig soha nem éltem át. Azért, mert valami elválasztott tőle, és bizony kellettek a csapások, hogy ezek az elválasztó falak leomoljanak. Mert ezek a falak minden ember életében ott vannak, még a lelkészekében is. Ezek a falak bálványainkból épülnek fel. A bálványok egyszer ledőlnek, aztán más formában újraépülnek.

Lehet, hogy elsőre megbotránkoztatónak tűnik, hogy egy lelkipásztor a saját bálványimádásáról beszél, de attól, hogy megpróbáljuk leplezni, bizony, ott vannak az életünkben. Bűnös ember voltunkból fakadóan senki sem kivétel, és egy ilyen krízis azonnal reflektorfénybe állítja e hamis isteneket. Mert szánkkal valljuk, hogy Krisztus a megváltónk, de szívünkkel másban bízunk, életünk megtartatását és boldogságunkat mástól reméljük. A hamis megváltókat könnyű felismerni, elég csak visszagondolni a közeli múltra, amikor beütött a válság, amikor már állami intézkedésekben manifesztálódott és bőrünkön érezhetővé vált a katasztrófa valósága. Mi volt a reakciónk? Félelem? Pánik? Kétségbeesés? A félelem és a pánik akkor tör rá az emberre, amikor megtartatását, az életét érzi veszélyben. A legtöbb ember esetében látszott, hogy ez a hamis isten a fogyasztás, a pénz, az életszínvonal. Hiszen pánikszerűen rohantak vásárolni nyakra-főre, hogy az eddig megszokott fogyasztási színvonalat a krízis ellenére is minél tovább fenntarthassák.

Amikor láttam az emberek e reakcióját, előtört bennem a keresztyén gőg, hogy lám, kinek hol a reménye, oda menekül. Ez önmagában tényleg igaz, csak én azt gondoltam magamról, hogy az én menekülési útvonalam helyes. Mert én a kereszthez, Krisztushoz menekülök – legalábbis ezt gondoltam. Isten azonban megmutatta, hogy amit mondok, az ugyan kétségtelenül igaz, Krisztushoz kellene menekülnöm, de én máshol kerestem menedéket. A hamis menedéket nyújtó hamis isten bizony jelen van az életemben, de az egyházban is.

Akkor lepleződött ez le, amikor jött a zsinati rendelkezés: minden istentiszteleti és egyéb, egyházi közösségi alkalmat szüneteltetni kell. Sok lelkész állt kétségbeesve, nem tudva mit kezdeni a helyzettel. Mert a közelgő húsvéti ünnepre gondolva összeszorul a lelkipásztor szíve, ha arra gondol, hogy néma haranggal és üres templomokkal kell ünnepelnünk az üdvtörténet legnagyobb eseményét, hitünk alapját. Próbálkozhatunk mi bármilyen online istentisztelettel, az nem lesz soha olyan, az csak imitáció, ahogyan egy teológiaprofesszor fogalmazott nemrégiben. Eltávolodott tőlünk az Isten. Négy napig nem tudtam bemenni a templomunkba, aminek közvetlen közelében lakunk, mert nem bírtam volna sírás és keserűség nélkül végignézni az üres padokon. Egy éve sincs, hogy megajándékozott bennünket Isten ezzel a templommal, hogy ennek felépülésében láttam én magam is gondviselése kézzel fogható bizonyítékát… Most pedig meggondolta magát az Úr?

Böjtöltem és virrasztottam gyülekezetünk tagjaival együtt, amelynek során végül is megmutatta Isten az Ő szent akaratát. Igen, meg kellett látnom, hogy Isten jelenlétét, valóságát mennyire anyaghoz és liturgiához, külsőségekhez és alkalmakhoz kötjük. És ha ezektől megfosztatunk, akkor kétségbeesünk, értelmét veszítjük mindennek. Még maga az egyház is, a liturgia, a szolgálat is bálvánnyá tud lenni az életünkben, amelyek eltakarják előlünk Krisztus arcát ahelyett, hogy hozzá vezetnének közelebb. Az Ő kegyelme megragadásának eszközei céllá tudnak válni, tehát bálvánnyá. Pedig Isten jelenléte nincs anyaghoz, külsőségekhez és alkalomhoz kötve. Így hasított belém egy régi, kedves Igém, és kelt bennem ismét életre: „Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban. Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!” (Zsolt 73,25-26)

Igen, ezen az úton igyekszem vezetni a rám bízott gyülekezetet is: ha mindenünk elvétetik is, Isten akkor is ott van mellettünk. A technika segítségével tartjuk a kapcsolatot, és ugyan szokatlan módon vagyunk együtt, de nem imitáljuk az istentiszteletet, hanem közösen énekelve és imádkozva valósággal magasztaljuk az Urat. Csak négyen vagyunk a templomban a családom tagjaival, mégis azt érzem, hogy nagy sokaság tódul ma Jézushoz, akikkel lélekben együtt vagyunk, ismét mondom: valóságosan. Isten elvette most egy időre a templomot, hogy otthonaink váljanak templommá.

Ha nincs alkalom a közös istentiszteletre, az Ő szava akkor is hallatszik, alkalmatlan időben talán jobban, mint alkalmasban. Hiszen azt látjuk, hogy a kényszer szülte online istentiszteletek sokasága árasztotta el az internet világát. Soha ennyi emberhez nem juthatott még el az evangélium üzenete, mint most. Az általam eleinte félvállról vett facebookos prédikáció hirtelen felértékelődött, mert sokkal nagyobb felelősség lett az igehirdetés, hiszen sokkal többen látják, hallják.

Megértettem, hogy Isten bezárta a templomajtót, hogy nagy sokaság számára kinyissa a vele való találkozás lehetőségét. Isten elvette az ünnepet az egyháztól, hogy a húsvéti ünnepekbe így olyanok is csatlakozzanak, akik egyébként wellness-hétvégére utaztak volna. Isten elvette az alkalmas időt, hogy hatalmát még inkább az alkalmatlan időben tapasztalhassuk meg. És visszaadta az időt olyan dolgokra, amiktől én magam vontam meg, hogy a szolgálat bálványának kedvében járjak. Visszaadta az időt a családomnak. Mindennap együtt reggelizek a feleségemmel, együtt ebédelünk a gyerekeinkkel. Ünneppé lett minden hétköznap, mert a bálvány ledőlt.

Persze, vigyázni kell, mert – ahogy föntebb írtam – a bálvány újraépíti önmagát, csak más formában. Ha végre elfogadtuk, hogy Isten most elég rendesen felforgatta a jól megszokott dolgainkat azért, hogy a helyére kerüljön minden, akkor vigyáznom kell, nehogy egy idő után a jelen helyzet teremtse meg a hamis megváltót, amelyik ott rejtőzik a másokkal való összehasonlításban, a nézettségi adatokban, a technikában… „a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta!” (1Móz 4,7) Tanítson meg mindnyájunkat e mostani idő a bálványokon való uralkodásra, a bűnnel szembeni ellenállásra, és vezessen bennünket Isten ölelő karjai közé! Mert nincs másra szükségünk, csak Őrá, és veszítsünk el bármit vagy bárkit, nem szakíthat el semmi bennünket az Ő szeretetétől. Benne van minden értékünk, életünk értelme és reményünk.

Nincs más Isten!