A távolitól a közeli, személyesig
A valláslélektan már régóta foglalkozik a szülő- és istenkép kapcsolatával, az apa- és az atyakép összefüggéseit sokan sejtették a tudományos kutatások előtt is. Istenképzetünk a 

kora gyermekkortól kezdve a kisiskoláskorig alapvetően szülő formájú, iskoláskorban a szülő- és istenképet már meg tudjuk különböztetni egymástól, de Istenről még a szülőképünk alapján gondolkodunk. Jó esetben az elkülönülés már a serdülőkor előtt elkezdődik, hiszen ismeretet szerzünk Istenről, és azt is érzékeljük, szüleink különböznek a már ismert istenképtől – kezdte meg a beszélgetést Németh Dávid.

„Ma sokan megrekedtek a serdülőkorban, hiszen a kamasz hajlamos arra, hogy a saját elképzelése szerint alakítja ki és zárja le az istenképet, és nem veszi figyelembe mások véleményét. Ezekből nagyon egyéni, testreszabott istenképzetek jönnek létre, és a zsákutcát épp az jelenti, hogy Isten nagyon hasonlítani fog lesz ránk vagy azokra, akikre mi akarunk hasonlítani. A szülők által formált és általunk elzavart istenkép így tud visszatérni az életünkbe. Egészséges esetben a serdülő valóban keresi, milyen lehet Isten, figyelembe véve mások istenképét is. Akkor találjuk meg Istent, ha őrá mint Jézus Krisztusban kijelentett Atyára találunk. Saját szülői élményeink nem vesznek ki egészen az istenképzetünkből, színezik, de nem határozzák meg azt végérvényesen.”

A szülő- és az istenkapcsolat között annyi a különbség, amennyi a Nap és a Naprendszer között, a szülő oly mértékben meghatározó a gyermek számára, mint az életet adó Nap. A gyermek teljes mértékben függő viszonyban van, de egyszer a Nap is lemegy, és kiderül, vannak más csillagok is, amelyek hatással vannak ránk. Gyermekként rádöbbenünk, hogy valaki számontartja a világmindenséget, és ez rámutathat Isten létezésére is. El kell jutnunk a távoli égitestől a személyes életünket gondozó, szeretetteljes Atyáig – vitte tovább a beszélgetést Fodorné Ablonczy Margit.

Hatalmas szőttes részeként
„Több, negatív apakép is létezik, az egyik legismertebb a hiányzó, nem jelenlévő. Ennek következménye a gyermekekben megfigyelhető folyamatos bizonytalanság, ebben az esetben a hátrahagyott gyermek azt kérdezi, vajon Isten mikor hagyja el őt. Az apasebek ennél mélyebbek is lehetnek, a bántalmazó apa is komoly sebeket hagyhat maga után. A gyerekek általában sokáig felmentik őket, de ez a felmentés egyszer megszűnik. A bántalmazott gyermekek infantilissá válhatnak, emiatt nagyon nehezen nőnek fel, sőt, nemi identitásuk is megrendül – korunk genderproblémáinak okait ebben is keresnünk kell. Gyakran találkozhatunk sérült, tehetetlen felnőttekkel, akik a döntésekkel, helyzetekkel, felelősséggel nem tudnak mit kezdeni, ők az apa általi sebeket hordják magukon.”

Mit tehetünk, ha gyógyulásra vágyunk? A családterapeuta lelkipásztor szerint az egyik kulcs az önismeret, amelynek birtokában már ki tudjuk mondani, milyen sebet kaptunk, elismerjük, mit tett édesapánk. Azt is nagyon fontos tisztázni, hogy ez mit okozott bennünk érzelmileg, és ennek milyen közvetlen következményei vannak a mostani életünkre, ez a szembenézés a felnőtté válás egyik feltétele.

„Lényeges, hogy az apakapcsolat tükrében vizsgáljuk meg a többi kapcsolatunkat, és azt is tisztáznunk kell, édesapánk hogyan és miért vált azzá, akivé. A többgenerációs szemléletmód által már másképp láthatjuk önmagunkat és az édesapánkat, felismerhetjük, hogy mindketten annak a hatalmas szőttesnek vagyunk a részei, amely generációkon keresztül szövődik. Ha azt is meg tudjuk érteni, Isten miért engedte meg a történteket, milyen lehetőségei voltak az elődöknek felismerni Istent és az ő akaratát, akkor a teljes gyógyulás irányába fordulhatunk.”

Az atyai áldás és a gyógyulás
A hitben való felnőtté válás kérdését az atyai áldás hiánya felől is megközelíthetjük. Az anya a gondoskodásával mond igent a gyermeke életére, az apa ezt a tekintélyével és a társadalmi elvárások megismertetésével teszi. Az atyai áldás azt mondja, értékesek, életképesek vagyunk, bátran indulhatunk az életben, számításba tudjuk venni határainkat és a kötelességeinket, helyt tudunk állni a társadalmi elvárások között. Amikor ez az áldás elmarad, a kapcsolat megtörik, és az életünkre mondott igen hiányának súlyos következményeit tapasztalhatjuk. Folyamatosan vágyunk a megerősítésre és a életünkre való felhatalmazásra – erről már Szabóné László Lilla beszélt.

„A hitben való felnövekedéshez két lépcső szükséges. Az első, amikor igent mondanak az életemre, ezáltal a helyemre állok, és már nincs szükségem a folyamatos megerősítésre. A második lépcső, amikor az istenkapcsolatom már azt mutatja, a helyemen vagyok, és tudom, hogy nekem kell igent mondanom Istenre és elfogadni a tekintélyét, igazságát, azt, ahogyan határokat ad, vezet, és azt, hogy az ő dicsőségére kell élnem. A felnőtt hitben Isten van a középpontban, aki áldását adta és adja ránk, ezzel párhuzamosan mi is áldjuk őt.”

A gyógyulási folyamatban nagy szerepe van azoknak, akiket Isten megbíz azzal, hogy áldássá váljanak mások életében. Az életünkből kimaradt szülői kulcsélményeket a gyülekezeti közösségek adhatják meg, hiszen olyan személyekkel talalkozhatunk, akik alternatív apa- és anyakapcsolatot jelenthetnek – folytatta Németh Dávid.

„Ezért nagy a jelentősége az ifjúsági vezetőknek, lelkészeknek, hitoktatóknak a gyermekek lelki fejlődése szempontjából, mindenkinek, aki apa- vagy anyafigurává válhat a gyermek számára. Ez olyan gyülekezeti alkalmakon válik lehetségessé, ahol a családok együtt vannak, legyen szó táborokról, családi napokról, egyéb, többgenerációs gyülekezeti programokról. Abban is nagy a felelősségünk, hogy megengedjük Istennek saját sérüléseink meggyógyítását, akkor tudunk igazán segíteni, ha megigazított bűnös emberekként szolgálunk.”

A segítés és gyógyulás feltételei
De hogyan segíthet valójában egy gyülekezet a gyógyulásban? Szabóné László Lilla példával szemléltette, milyen összetett kérdésről beszélünk.  Képzeljünk el egy fiatalt, aki az apjával kapcsolatban nem élhette meg a biztonságot, a kereteket, nem tapasztalta azt az erőt, hatalmat, amelyet az édesapa ereje, határozottsága adhat neki. Ez a fiatal korunk felfogását követve azt keresi, hogyan építheti fel önmagát, személyiségét, spiritualitását, magányos küldetésként próbálja megszerezni azt, amit nem kapott meg.

„Valójában a közösség tudja pótolni azt, ami a családban sérült, mert olyan kapcsolati mintát adhat, amely gyógyító lehet. Isten nem a gondolatainkat gyógyítja, hanem a vele való kapcsolatunk ad gyógyulást, ezt a kapcsolatot élhetjük át, amikor a Szentírást olvassuk. A személyes hitünkben Jézus az, aki által gyógyulhat az Atyával való kapcsolatunk, Krisztus elénk élte, milyen egy igazi Atya és milyen egy igazi fiú. Azért jött, hogy bemutassa az Atyát, aki egészséges kapcsolatra és gyermekségre hív bennünket.”

Gyógyulásunk azonban nagyon törékennyé válhat emberi kapcsolatainkban. Vajon rábízhatjuk-e sebeinket a másik emberre úgy, hogy abból áldás fakadjon?
„Előttünk lehetnek azok az apakomplexusos fiatalok, akik egészségtelen kapcsolatba kerülnek valamelyik példaképükkel, ebből visszaélések is következhetnek. Dietrich Bonhoeffer Közösség című könyvében a lelki kapcsolatok feltételeiről ír, azt hangsúlyozza, a gyógyulás alapvetően a pneumatikus kapcsolattól függ. Ebben a kapcsolatban nem két ember sérültsége kapcsolódik egymáshoz, hanem két sérült ember közösen kapcsolódik az Atyához. Ennek a kapcsolatnak a gyülekezet lehet a helyszíne és kerete, mert ott található az a kapcsolódási minta, amely egészséges irányba terelheti a kapcsolatok fejlődését.”

Sokszor mondjuk, a gyülekezet hasonló a családhoz, ezzel az összehasonlítással azonban óvatosan kell bánnunk. Nem biztos, hogy a család mindenki számára pozitív kicsengésű, és a gyülekezet gyógyító hatásának is megvannak a maga korlátai, vannak nagyon megbetegítő gyülekezetek is. Fontos, hogy őszinték legyünk önmagunkhoz, amikor közösségeinkre gondolunk. Előfordul, hogy valaki egészséges közösségben nem találja a helyét, mert a közösség rendkívül irreális elvárásokat támaszt az irányába – erről már Thoma László beszélt.

„Lelkigondozói beszélgetések tapasztalatai alapján megállapítható, hogy minél inkább megterhelt és traumatizált egy szülő-gyermek kapcsolat, Isten annál inkább lép be a pozitív szülői szerepbe és válik egyfajta kompenzációs szereplővé. Ennek megvan a maga helye és ideje a gyógyulás folyamatában, de istenképünknek ennél összetettebbé kell válnia. A súlytalan apák legalább akkora kárt okozhatnak, mint a bántalmazók és az elhagyók, a súlytalan apa jól megfigyelhető társadalmunkban. Sokszor nem látunk bele a sebesült emberek istenkapcsolatába, de árulkodó lehet, ha valaki Isten gyermekének vallja magát. Ez egyben arra is utal, hogy az istenkapcsolatot alapvetően a szülőkapcsolathoz hasonlítja, Isten gyermekének lenni azonban nem azonos a regresszív szülő-gyermek helyzettel.”

A nyáj és az elveszett egy
A segítésnek megvannak az egyéni és közösségi feltételei. A segítő személy nemcsak szakmailag kompetens, hanem tisztában van a határaival, felelősségével, esendőségével, azzal, hogy nem minden esetben adhat segítséget. Erre az önvizsgálatra közösségeinknek is szükségük van.

„Sokszor tapasztalom, hogy a gyülekezetek megfogalmazzák a misszió fontosságát, be is vonnak embereket az egyházba, de a továbbsegítés már elmarad. A segítő helyzetek aszimmetriát is létrehoznak, a felnőtté válásban és a gyógyulásban szeretnénk segítséget adni, ezt aszimmetrikus helyzetben tesszük. Vannak lelkészek, akik nem engedik, hogy a gyülekezeti tagok felnőjenek, mert attól félnek, ez túlságosan nagy önállóságot és függetlenséget eredményez. Az én személyes gyülekezetképem szerint mindannyian sebzett és gyógyuló testvérei vagyunk egymásnak, bizonyos értelemben mi vagyunk a nyáj, és az az egy is, aki arra vár, hogy a pásztor megtalálja. Mi a szerető Atyának vagyunk a gyermekei, ez a kapcsolódás nemcsak gyógyít, hanem segítséget és erőt is ad.”

Akkor járunk jó úton, ha az aszimmetrikus kapcsolatot szimmetrikus irányba segítjük, ez akkor is megoldást jelenthet, ha még nem gyógyultunk meg saját sebeinkből – zárta a beszélgetést Németh Dávid.
„A segítés azt jelenti, hogy az aszimmetriát az Isten-ember kapcsolat irányába segítem tovább, ez a kapcsolat ugyanis mindig aszimmetrikus marad. Mi azonban testvérekké válhatunk, hiszen mindketten Istennek vagyunk a gyermekei, tehát azonos platformon állunk, és az alá-fölé rendeltségi viszonyt már az Istennel való kapcsolatban éljük át. A megoldást mindig az jelenti, ha nem függőségi, hanem partneri viszonyra törekszünk. A gyülekezet valójában a testvérek közössége és az atyai áldás közös tere, ahol egymás mellé kell rendelnünk magunkat. Akár egészséges, akár sérült valaki, egyedül Isten áll fölöttünk, a valódi gyógyulás tőle jön, gyógyultként szabadon és egészségesen kötődhetünk őhozzá és embertársainkhoz is.”

Képek: Füle Tamás, Budapest-Baross téri református gyülekezet, Somogyi Csaba