„Amit igaznak vélt, helyesnek vagy jónak, amellett síkra szállt, nem törődött azzal, hogy esetleg hátránya származik belőle” – idézte vissza Gulyás Lajos református lelkész (1918–1957) alakját egykori barátja, dr. Balogh Zoltán. A Dunántúlon, a nyugati határszélen – Levél, Mosonszolnok, Rajka és Hegyeshalom reformátusai között – szolgált lelkipásztor az 1956 utáni megtorló gépezet egyetlen olyan egyházi áldozata, akit jogerős bírósági ítélettel végeztek ki.

„Magyar ember nem hagyja el a hazáját! Még a bitófa alá is vasalt nadrággal megyek!” – Ezek Gulyás Lajos feleségéhez intézett szavai. 1957. január elején egy személyét rágalmazó újságcikk megjelenése után a református lelkészt nemcsak felesége, hanem több kollégája is az ország elhagyására kérte. Gulyás Lajos mégis maradt! Biztos volt ártatlanságában, hiszen a lincseléstől mentett meg egy államvédelmis határőrt.

„Ildikóm! Csillám! Kicsi Anikóm! Velem együtt ti is gyermeki szívetek minden szeretetével vegyétek körül Édesanyátokat, hogy legyen ereje engem körötökbe hazavárni. Miként pedig ne engedjétek, hogy gyilkossággal és hazaárulással vádolják Édesapátokat, aki börtönben ül, mert a jó Isten látja és Ti is tudjátok, hogy ártatlan vagyok, nagyon szeretem hazámat és a magyar népet” – írta gyermekeinek a börtönből 1957 március végén, még az első fokú bírósági tárgyalást megelőzően.

A kádári megtorló gépezetnek Gulyásra is szüksége volt az „ellenforradalom” mítoszának megteremtéséhez. Ezért harmadrendű vádlottja lett a Nagy Imre-per egyfajta vidéki főpróbájaként is értelmezhető, a Győr Megyei Bíróságon tárgyalt Földes Gábor és társai-pernek. A vád „egyházi reakciósként” tekintett rá.

Gulyás Lajos lelkészi szolgálatát az 1940-es évek elején kezdte. Először a felvidéki Felsőgelléren volt segédlelkész, majd miután feleségül vette Puskás Gabriellát, Balatonszepezdre került. 1944-ben, a német megszállás idején csatlakozott a fegyveres ellenálláshoz, üldözött zsidókat is mentve, amiért a nyilasok letartóztatták. „…az ellenem elkövetett méltánytalanságokból regényre is telnék…” – írta hosszú évekkel később, hiszen a háborút követően a kiépülő kommunista hatalom is számos eljárást indított ellene. Egyik totális rendszer sem tűrte el bátor, elveiért kiálló, autonóm személyiségét. A háború után lelkészi hivatása gyakorlása mellett politikai pályára lépett, az 1947-es választásokon kisgazdapárti képviselőjelölt volt.

A forradalom kitörése utolsó szolgálati helyén, a nyugati határ melletti Levélen érte. Miután értesült az október 26-i mosonmagyaróvári sortűzről, a helyszínre sietett. A határőrlaktanya udvarán a sortűz miatt feldühödött tömeg tiszteket ütlegelt, ám Gulyás nem értett egyet az önbíráskodással, odaférkőzött az egyik csoporthoz, és többekkel együtt kimentett egy tisztet.

Másnap Gulyás felszólalt a levéli falugyűlésen. Mindig a törvényes rend pártján állt, ezért a jelenlévőket nyugalomra intette, míg az országos rend és kormányzat ki nem alakul. Kérte továbbá, hogy tartózkodjanak a bosszútól. Javaslatára megalakult a települést irányító új testület, a nemzeti tanács. Október 29-én a mosonmagyaróvári városi nemzeti tanács megbízta azzal, hogy őket képviselve vegye fel a kapcsolatot a környező falvakban létrejött forradalmi szervekkel. Először Hegyeshalomra küldték, ahol két külföldi, feltehetőleg osztrák újságíróval beszélt. Ezt az epizódot a bíróság a nyugati hatalmakat kiszolgáló Szabad Európa Rádió „ügynökeivel” való kapcsolatnak minősítette.

Gulyást első fokon a Földes Gábor és társai-per harmadrendű vádlottjaként ítélték halálra. A győri pernek a hatalom különös jelentőséget tulajdonított. A perrel a megtorló gépezet bizonyítani akarta, hogy az „ellenforradalom” valóban országos jelentőségű volt, és a vidéki eseményekért felelőssé tett vezetőket is példásan meg kell büntetni. A Gulyásra kiszabott halálos ítéletet az ügyet másodfokon tárgyaló katonai különtanács is megerősítette.

A másodfokú ítélet kihirdetését megelőző napokban Győry Elemér dunántúli püspök felkereste az Elnöki Tanács elnökét, Dobi Istvánt és átadta neki a dunántúli egyházkerület kegyelmi kérvényét, Bereczky Albert püspök levelével együtt. Bereczky a református egyház legfőbb kormányzó testülete, az Egyetemes Konvent elnöksége nevében egyetértőleg terjesztette be Dobinak a dunántúliak kérvényét. Győry 1958 októberében arra emlékezett vissza, hogy e találkozás alkalmával Dobi „nagyon határozottan megígérte, hogy azt nem engedi, hogy egy református papot kivégezzenek.”

A másodfokú ítélet kihirdetésekor Gulyás védőügyvédje, dr. Richter László átadta a bíróságnak a dunántúli egyházkerület kegyelmi kérvényének egyik példányát, amit napokkal korábban Dobi is megkapott. A Gulyás Lajos ügyében született kegyelmi kérvények mit sem számítottak, mivel ezeknek jogvesztő hatálya nem volt, az egyház magánszemélynek számított. Egyedüli jogi lehetősége a kegyelmezésre jogosult testületnek, az Elnöki Tanácsnak lett volna, hogy megmentse Gulyás életét. A szőnyi református családból származó Dobi István a Győry püspöknek tett ígéretével szemben nem mentette meg a levéli lelkészt. Így tett más halálraítéltek esetében is, senkinek sem adott kegyelmet.

A kádári megtorló hatalom tehát nem kegyelmezett a határőrtisztet megmentő református lelkésznek, akit 1957. december 31-én Győrben ártatlanul végeztek ki. Gulyás Lajos rehabilitációjára még 33 évet kellett várni. A Gulyás feletti ítéletet az első semmisségi törvény (1989. évi XXXVI. törvény) 1. §. alapján a Győr–Sopron Megyei Bíróság 1990. március 29-én semmisnek mondta ki.

Erdős Kristóf tudományos kutató, Nemzeti Emlékezet Bizottsága

A cikk eredetileg a refdunantul.hu-n jelent meg.