"Amikor valaki hozzám fordul, hogy panaszt tegyen valaki másról, meghallgatom. Majd a következőt mondom: "Beszélned kell az illetővel, akiről épp most panaszkodtál. Adok hét napot. Hét nap múlva én magam is felkeresem ezzel, hogy meggyőződjek arról, hogy beszéltél vele."
Bill Johnson
Az egyháznak harcolnia kell
Trianon feletti sajnálkozás helyett a hit harcára buzdít Halász Béla. A délvidéki püspökkel a magyar nyelv megőrzéséért folytatott küzdelemről, a szerb–magyar együttélésről és az identitását veszítő reformátusság felkarolásáról beszélgettünk.
Május 22-e a református egység napja. Tíz évvel ezelőtt ezen a napon egyesült a Kárpát-medencei reformátusság, a határokon átívelő egység Trianon nemzeti tragédiáját is hivatott gyógyítani. Jövőre lesz száz éve annak, hogy az első világháborút lezáró Párizs környéki béketárgyalások egyike hazánk területének csaknem kétharmadát a környező országokhoz csatolta. Noha az elcsatolt területeken nagy számban más nemzetiségek is éltek, a döntés következtében Magyarország értékes termőföldekkel, bányákkal és erdőkkel lett szegényebb, nem is beszélve arról, hogy családok szakadtak szét, a tősgyökeres családok pedig etnikai és nyelvi kisebbség lettek, egy idegen ország másodrendű állampolgárai. De vajon mi lett leszármazottaikkal? Sikerült-e megőrizni nyelvüket, vallásukat, nemzeti identitásukat? Kérdéseinkre a legdélebbi Kárpát-medencei református gyülekezet, Hertelendyfalva lelkipásztorától kaptunk választ, a Kárpát-medencei református egység jubileumára is készülve lélekben.
A szórványban maradt
A történelmi Magyarország déli határán vagyunk, ezeréves határon. Hertelendyfalvára a 19. század végén települtek bukovinai székely reformátusok Andrásfalváról. A betelepülés idejére nyúlik vissza az az ok is, amiért a konfirmációt hagyományosan nem pünkösdkor, hanem húsvétkor tartják. A szegény székely gyerekeket szolgálni küldték a földekre. A jó idő miatt pünkösdre szétszéledtek, így akkor már késő lett volna megtartani az ünnepet. A magyar reformátusság már nemcsak nemzeti kisebbségben, de vallási kisebbségben is volt ezen a vidéken a katolikus Bécs akkori politikája miatt. „Itt, a Bánátban nem volt soha tömbmagyarság, hiszen nem is engedték, hogy legyen, bár vannak magyar falvak, szigetek, például a katolikus Székelykeve harminc kilométerre innen” – mondja a lelkész, aki a bácskai és a bánáti magyarság, azaz a Szerbiai Református Keresztyén Egyház püspöke.
Halász Béla évtizedek óta a szórványban szolgál. Ritkaságszámba megy, hogy a Kárpát-medence szélén református püspököt szenteljenek, itt mégis ez történt. A püspöki központ Pancsován található, Halász Béla azonban megválasztása után is hertelendyfalvi gyülekezetével maradt, immár hat éve. Azt mondja, itt a helye. Pedig még szemrehányást is kapott, mit keres a református püspök a szórványban, miért nem a bácskai tömbmagyarsággal él, ahol a reformátusok is többen vannak. Ő azonban saját bevallása szerint Jézus szavaira tekint, aki azt mondta: ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott leszek közöttük.
Küzdelem a magyar nyelvért
A négymilliós lakosú Szerbiában élő, megközelítőleg 250 ezer fős magyarság öt százaléka, azaz 12 ezer ember református. Az adatok, persze, nem teljesen megbízhatóak a püspök szerint, hiszen a népszámlálási biztosok sem mindannyian tudták, mit jelent az a szó, hogy református, hiszen ezt a felekezetet csak a magyarok képviselik Szerbiában. Elképzelhető, hogy sokuk neve mellé az általánosabb protestáns jelző került.
A Délvidéken az elsődleges összetartó erő mégis a nemzeti identitás és az anyanyelv, amely a katolikus és a református magyarságot egységben tartja. Ám utóbbiak küzdenek a leginkább a magyar nyelvért, hiszen az létkérdés számukra. „A református egyház a Kárpát-medencében évszázadokon keresztül összefonódott a magyar kultúrával, irodalommal, hiszen ez a liturgiánk kizárólagos nyelve. Az egyháznak itt ma is szélesebb a szolgálata, mint egy színmagyar vidéken. A konfirmáció még mindig magyar nyelven zajlik, de a felkészítés során, ha szükséges, szerbül elmagyarázzuk a fiataloknak, miről szól az adott szöveg, mert nem teljesen értik. Sokan nem tudnak magyarul olvasni.”
Magyar óvoda nyílik
A felejtésnek az az oka, hogy a vegyes házasságban született gyerekeket sokszor nem magyar óvodába, iskolába íratják a szüleik, mondván, jobban boldogulnak majd Szerbiában az államnyelv alaposabb ismeretében. Pancsován, a dél-bánsági körzet központjában még épp idejében hoztak tető alá egy háromszáz négyzetméteres épületet a magyar útnak is nevezett Petőfi úton, ahol hamarosan magyar óvoda nyílik. Mindez azért is sürgető, mert a Pancsován élő, magukat még magyarnak vallók több mint fele nem tud már magyarul. „Ja sam madjarica, azaz magyar vagyok – mondják szerbül. Érzelmi kötődésük tehát van, nyelvtudásuk már nincs. A magyar óvodában legalább a vegyes házasságokban született kicsi gyerekek is hallják majd a magyar szót. Magyar középiskola viszont a nyolcvan kilométerre található Nagybecskereken van legközelebb.
Gyermeket sem vállalnak már annyit a magyarok, legfeljebb kettőt családonként, de van, hogy egyet sem. A püspök büszke rá, hogy családi összejöveteleiken gyermekeivel és unokáival együtt 17-en vannak, és ami lényeges: magyarul beszélnek. Öt gyermeke a kétszáz kilométerrel arrébb fekvő Szabadkára és Magyarkanizsára járt középiskolába. Szüleik fontosnak tartották, hogy kialakuljon bennük az egyház- és nemzettudat.
Az identitás megőrzésében sokat számít az egyháztagok hozzáállása – hangsúlyozza Halász Béla. „Ha bekerül valaki a családba, aki nem beszéli a magyar nyelvet, általában az egész család hozzá igazodik. Nálunk ez másképp van. A szerb nászasszonyom és a magyar vejem egyik szerb barátja is tudnak magyarul, utóbbi magyar zenét is hallgat. Több ilyen szerbbel találkoztam, szóval nemcsak a magyarokra hathat az ő kultúrájuk, hanem esetenként rájuk is hat a miénk.”
„Mit magyarkodsz?”
Ami a szerb–magyar együttélést illeti, az 1944–45-ös délvidéki vérengzés hatása máig érezhető, a püspök azt mondja, Bácskában még lappanghat magyargyűlölet. „Ott még a kilencvenes években is voltak magyarverések. Itt, a Bánátban a rendőrség és az állambiztonsági szervek nagyon figyeltek arra, hogy megtartsák a rendet, ne szabadulhassanak el az indulatok. A polgárháború alatt a szerb hatóságok a környéken megvédték a hőzöngőktől a magyarokat és a horvátokat is. Verbális incidensek azért voltak, ha valakit meghallottak magyarul beszélni, voltak, akik hozzávágták: mit magyarkodsz.”
Eltűnnek a magyarok
A legnagyobb problémák egyike a rohamosan csökkenő népesség. Az elvándorlás első hulláma a hatvanas-hetvenes évekre tehető, amikor sokan Németországban vállaltak munkát. Ők még hazajártak, hogy itthon esküdjenek, kereszteljék vagy konfirmálják a gyermeküket, ám később ott ragadtak. A kilencvenes években a polgárháború ideje alatt is sokan elhagyták az országot, reformátusok is nagy számban. A harmadik hullámot a kettős állampolgárság lehetősége keltette. A legtöbben mégis Nyugat-Európában telepedtek le. „A legrosszabb, hogy az elvándorlók legnagyobb része elszakad a közösségtől, beleolvad a környezetébe, végül itthonról teljesen eltűnik. A nyugati diaszpórába kikerülő fiataloknak sokszor még nincs érett nemzettudata, egyháztudata végképp. Gyorsan alkalmazkodnak, és mivel ott többnyire nincs református közeg, elveszítik a vallási identitásukat” – magyarázza a délvidéki püspök.
A szórványból különösen sokan elmentek. A hertelendyfalvi református templom mára egy hajdan virágzó közösség mementója lett. Egykor Darányi Ignác földművelésügyi miniszter, dunamelléki főgondnok támogatásával épült, egyszerre szentelték fel a szomszédos evangélikus templommal. A református gyülekezet virágkorát a hetvenes évekre teszik, amikor 1400 tagot számlált, de még a kilencvenes években is volt olyan húsvéti istentisztelet, amikor a hívek nem fértek be a templomba. Ma már ez a legnagyobb ünnepeken sem történik meg – mondja szomorúan a püspök. „Mi azért minden vasárnap elénekeljük a magyar nemzeti imádságot vagy a székely himnuszt. Itt legalább hallja a kicsi gyerek, fiatal, máshol nem.”
„Isten kegyelme tart meg”
Az egyházvezető a település valamikor egyetlen magyar polgármesterét, Erdei Ernőt idézve azt mondta: az vigasztalja, hogy itt már a honfoglalás óta mindig voltak magyarok, ezért azt reméli, ezután is lesznek. „Református gyülekezet azonban csak addig lesz, míg ismerjük az anyanyelvünket. Aki elveszíti a kötődését a magyar nyelvhez, az aztán szépen lassan a magyar ajkú gyülekezethez fűződő kapcsolatát is elveszíti.”
Ám Halász Béla a reménytelenség ellenére is reménykedik. Azt mondja, az egyház nem a számok bűvöletében kell, hogy éljen, hanem Isten kegyelmében. Ezért ő Trianon miatt sem sírdogál. „Nem a sajnálkozás a dolga a keresztyén embernek, mert van lelki hazánk, és azt kell hirdetnünk” – jelenti ki határozottan. Arra is emlékeztetett, a délvidéki reformátusok nincsenek ellenszélben, a környezet toleráns, inkább saját lanyhaságuk árt megmaradásuknak. „A szerb állam nem kötelezheti a szülőket arra, hogy magyar nyelvű osztályba írassák a gyermekeiket. Egyedül a küzdő, harcoló egyház marad meg. A rendszerváltás után nem találtuk fel magunkat, kihagytuk a nagy lehetőségeket a szolgálatra – ez inkább a mi bűnünk. Az úgynevezett szabad világban a liberális felfogás jobban ellenáll a hitnek, mert elaltat. A kommunista eszme legalább nyíltan üldözött. A 21. században az egyház nagy feladata, hogy ebben a lelketlen világban bizonyságot tegyen a hitéről. Itt komoly bizonyságtételre lenne alkalom, nemcsak a saját nemzetünk felé, de a többségi társadalom felé is.”
Bár a nyelv, a nemzeti gyökerek és a felekezeti identitás a magyar kultúra alappillérei, a délvidéki magyar reformátusok püspöke mégis arról beszélt, hogy a keresztyénség megtartó ereje az Isten iránti engedelmesség. Ez az, ami valódi egységet hozhat nemcsak a peremvidéken élők, de az egész Kárpát-medencei magyarság számára.