Avatatlan szemlélő számára ez csak egy ház. Egyedül talán a kerületben kirívó kertje beszél arról: nagyobb van itt. A Gyulai Pál utca 9. szám alatti társasház, amely előtt állok, éppen 76 éve ad otthont az itteni református gyülekezetnek. A sarkon beforduló csinos, kosztümös hölgyön sem látszik, hogy mire tette fel az életét. Női palástjog, igazságosság és méltóság az egyházban, ökogyülekezet a betondzsungelben – néhány terület a nemrégiben nyugdíjba vonult Karsay Eszter szívügyei közül. Érdemes volt küzdeni ezekért? Fölösleges feltenni a kérdést. A nyereség az utódoké.

Első palást: az örökség

Miért szeretett sztorizni az osztálytársainak a gyülekezeti életről?
Ősnaivitás vagy tisztaság lehetett bennem gyerekként. Lelkesen meséltem az iskolában, hogy szeretetvendégség volt vagy vasárnapi iskola, a gyerekek pedig tátott szájjal hallgatták, mert ők matinén voltak vasárnap. Fontosnak tartottam felvilágosítani az osztálytársaimat akkor is, ha a történelemtanár butaságokat beszélt a keresztelésről. Nagy dumás, élénk gyerek voltam.

Megragadt bennem egy gyermekkori fényképe: lófarkas, fodros szoknyás kislány hatalmas labdával. Milyen volt az a református nőkép, ami ez elé a kislány elé tárult?
Édesanyámat gyönyörűnek láttam, aki néha lakkozta a körmeit egészen finoman, olykor a száját is rúzsozta, alig észrevehetően, mindig mellétéve, hogy mit fog szólni a Katona néni… Anyám szolid, nőies és mélyen hívő nő volt, akinek a legszembetűnőbb vonása az empátiája volt. Azt szívtam magamba, ahogy odafigyelt másokra, meleg szeretettel meghallgatta az elesetteket, a kétségbeesetteket. Sok vele egykorú nő is lelki anyjaként tekintett rá.
Más típusú papné volt a keresztanyám, nagy hangú, nagy szájú, nagyon szép nő. Felszabadított arra, hogy lehet nagyokat nevetni annak ellenére, hogy valaki református.
A pályaválasztás mégis küzdelmes volt, mert soha nem láttam élő nő lelkészt, bár hallottam Boross Gézánéról és egy Farkas Eszter nevű lelkész nevét olvastam a Reformátusok Lapjában. Az édesapám palástját próbálgattam a vállamra venni nyolc vagy tíz évesen, hogy érezzem a lelkészi hivatás súlyát.

Hogyan érzékelte a külső elhívást? Mert ellenszél, az volt.
Volt bőven, persze. A kamaszkori elbizonytalanodás nálam nagyon erősen jelentkezett. Leromlott a jó tanulmányi eredményem, megkérdőjeleztem azt is, hogy tudok-e egyáltalán tanulni. Mindenképpen valami segítő foglalkozást szerettem volna választani, az orvosi, a lelkészi, esetleg a pszichológusi pálya jöhetett szóba, de végletekig küzdöttem azért, hogy megértsem, mit akar velem az Úristen.

Annyira belelovaltam magam, hogy sírva könyörögtem jelért Istennek, de nem kaptam semmit, amit a bibliai történetek alapján elképzeltem. Végül pótfelvételivel jelentkeztem, hamarabb nem mertem megpróbálni. Emberi közvetítés nélkül érzések és belső vívódások közt született döntés volt ez.

Honnan eredhetett a segíteni akarás Önben?
Kicsi koromtól kezdve anyám azt mondta rólam, hogy védőügyvéd leszek, mert bárkit ért kritika a jelenlétemben, mindjárt azt javasoltam, hogy nézzük meg az esetet más oldalról is! Védelmére keltem annak, aki nehéz helyzetben volt, akit bíráltak, kritizáltak. Egy másik példa: miért van az, hogy ha az ’56-os forradalom eseményeit említik, könnyekig megrendülök, annyira átélem? Pedig hároméves voltam, lent játszottunk a pincében… Tudat alatt mégis sok mindent hordozhattam magamban. Kántortanító nagyapámról hallottam, hogy annyira együttérző volt, hogy kezességet vállalt egy falubeli emberért, így veszett el minden vagyona. Hallhattam gyerekként sok történetet a kitelepítésről, más emberi küzdelmekről, amelyeken keresztül a bőröm alá szivárgott: az embereknek segíteni kell.

Kétféle örökség ötvöződik Eszterben: az apai igeszeretet és az anyai lelkigondozás. Szerzett kántori minősítést is – látszólag az Isten is papnénak teremtette. Miért kezdett el mégis a nők palástjogáért harcolni?
Papnéi ambícióim nem voltak. Kitűnően diplomáztam, a szenvedők lelkigondozásáról írtam a szakdolgozatomat, amin aztán később tovább dolgoztam, s talán ötödik gyermekként máshogy láttam a papné szerepét. Elsősorban nem férjhez szerettem volna menni, hanem lelkész szerettem volna lenni, továbbvinni az édesapám hivatását. Fel is bontottam az eljegyzésemet az első vőlegényemmel.
Kicsit talán édesanyámat is meg akartam valósítani és ő büszke is volt az önállóságomra. Későn mentem férjhez, nem születtek gyerekeim – valóban a lelkészi identitásom lett a meghatározó az életemben.

De miért volt fontos a palást? Lelki munkát palást nélkül is lehet végezni.
Lehet. Úgy is kezdtük, hogy nem volt rajtunk palást. Teológusként az akkori divat szerinti szoknyában álltam az Úr asztalánál és észrevettem, hogy az első sorban ülő férfi méregeti a lábaimat. Abban a pillanatban világos volt számomra, hogy ezért kell a palást. Ha az ige hangzik, ne a lábamat nézzék!
Másfelől azért, mert nő vagyok, nem voltam teljes értékű lelkész – ebben volt hiúsági kérdés is, egészen biztos. Hirdethettem az Igét, elvihettem az úrvacsorát a házakhoz vagy a kórházba – de a gyülekezetben nem szolgáltathattam ki. A hagyomány és talán a hatalomféltés is nagyobb szerepet játszott ebben a megkövesedésben a teológiai érveknél. Nehéz fizikai munkát ugyanis végezhettek a nők, hogyha azt történetesen nagymosásnak nevezték, de volt esperes, aki meg akarta óvni a nőket attól a „nehéz szolgálattól”, hogy télen a hidegben, nyáron a hőségben, palástban menjenek a temetőbe. Ez idő tájt ugyanannyi temetésre kimentem télen-nyáron, mint a férfiak, mert én voltam a hivatalos kántor mindenhol, ahol beosztott lelkészként szolgáltam. A férfiak és nők státusza egyszerűen igazságtalan volt az egyházban.

A második palást: nőként önállóan a szolgálatban

A Gyulai Pál utcai gyülekezetben döccenő nélkül vette át a stafétát?
Amikor ide megválasztottak, akkor egyetlen férfi volt a gyülekezetben, aki nem tudta elfogadni, hogy nő lelkész lesz Farkas József utódja és elment. Majd egy év múlva visszajött, mert meghalt az édesanyja és azt kérte, én temessem el.

Amellett, hogy megértően kell ezeket a jelenségeket fogadni, leginkább kérdezni érdemes. Lehet, hogy valaki azért nem tudja elfogadni a nők vezető vagy igehirdető szerepét, mert volt esetleg egy szigorú, kemény édesanyja, vagy éppen ellenkezőleg, egy túlságosan bizonytalan anyakép miatt van meggyőződve arról, hogy egy nő nem is tudhat beszélni a Krisztus ügyéről.
Ha visszamegyünk a húsvéti történetekhez láthatjuk, hogy a feltámadás örömhírét Jézus Krisztus a nőkre bízta. Mi viszont ezt egyházként felülbírálnánk: Jézus ne használjon női igehirdetőket, csak férfiakat. Engedetlenség, ha nem fogadjuk el az igehirdetésben társul a másik nemet.

Eszter számára is hosszú út volt, míg nőként megtalálta a lelkészi identitását. Meg lehet mutatni ennek az állomásait?
Elsőrenden érett ember akartam lenni, hogy Isten használni tudjon. A lelkészi hivatásomban az elején nem volt olyan fontos, hogy nő vagyok, bár gondolkodtam párválasztásban, házasságban (vőlegényem volt), de azt hiszem, hogy ugyanennyire bizonyítani is akartam. A visszaigazolás már-már komikusra sikeredett, mert háromszor is felszenteltek a lelkészi szolgálatra.
Először 1982-ben, amikor a gyülekezeti szolgálatban álló nők megkapták a palástot, hogy tudjanak karácsonykor úrvacsorát osztani. Akkor az édesapám egyik palástját viseltem, azért is, mert váratlanul ért a távirat – egyébként ma is abban a palástban temetek.

1984-ben volt Kecskeméten a második felszentelés, amikor palástot és áldást kaptak az egyházkerület női lelkészei, de még mindig nem voltunk választhatók, tehát egyenjogúak a férfiakkal. Ez 1986-ban változott meg, az akkor végzett férfi lelkészekkel együtt a Kálvin téren újra rám tették a palástot és újra megáldottak.
A második palástomat már a gyülekezeti beiktatásomra készíttettük 1987-ben. Ezt pusztán azért nevezték női palástnak, mert rövidebb lett, mint az édesapámé volt.
Talán ez is egy állomása volt a negyven éves közös vándorlásomnak a Gyulai Pál utcai gyülekezettel, ahol Farkas József nem csak támogatta, hanem értékelte is a szolgálatomat. 
 

Kapcsolódó cikkünk: 
Elhívottak, nők, lelkészek
Úgy tudták, soha nem lehetnek teljes jogú, választható, palástos gyülekezeti lelkipásztorok, mégis jelentkeztek a református teológiára.
Erős elhívást éreztek a szolgálatra – mondják az elsőként felszentelt nő lelkészek. A női lelkészség kialakulása hosszú folyamat volt, amely bizonyos értelemben máig tart.
 

Három lelkész tett Eszter életére rendkívüli hatást, az édesapja, majd Gyökössy Endre és Farkas József – valamiképpen mindhármuk örökségét tovább is vitte. Mi a magyarázata, hogy Farkas József éppen önt szemelte ki utódjául?
Hallott engem prédikálni, ráadásul áldozócsütörtökön, ami talán az egyház legnehezebben megragadható ünnepe. Később több konferencián találkoztunk, és fölvetette, hogy örülne, ha az utódja lennék. Annyira megtisztelő volt, hogy nem kérdeztem meg, miért éppen rám gondolt. Tudni kell, hogy a „nagy pap”, a híres prédikátor mindig ott volt, amikor szolgáltam, bibliaórát tartottam, és amikor temetni mentem, eljött nekem kántorkodni.

Néha vitáztunk is, de jótékonyan hatottunk egymásra. Minden mentor fontos állomás a szolgálati úton és megtisztelő volt Gyökössy Endre és Farkas József támogatása egyaránt.

De nem kivétel akartam lenni az egyházban. Azt szerettem volna, ha minden nő, aki elhívást kap és elvégzi a teológiát, lelkész lehessen és esélyeket kapjon.

Sokáig egyetlen nő voltam az egyházmegyében. A körleveleket Karsay Eszternek írták, és „nagytiszteletű lelkész úr” volt a megszólítás. Az érzés, hogy egyedül vagyok, nagyjából az egész pályámon végigkísért. Voltak lelkésznők, akik nem is akartak önállóak lenni, ezzel semmi gond nincs, nem vagyunk egyformák. Viszont nem volt köztünk egység és valószínűleg ez nagyobb hiba volt.

Eszter első házassága csődbe jutott, s ezen a mélyponton a gyülekezet támogatása sokat jelentett Önnek. Hogyan tapasztalta meg?
Nagyon finom háttértámogatás volt ez. Az Úristen abban az időben engem ugyancsak erősen tartott, akkor kezdtem a szupervízori képzést a Károli egyetemen, erre is szükségem volt a túléléshez.

A gyülekezet támogatása akkor volt a legerősebb, amikor be kellett jelentenem a presbitériumnak, hogy tönkrement a házasságunk, a férjem elköltözött.
Ez a jelenet a mai napig megindító számomra is (elérzékenyül), akkor többen elsírták magukat a nő presbiterek közül. A gondnok, aki nem volt épp közvetlen ember, odajött és megölelt, azt mondta: „mi annál jobban szeretjük Esztert, erről többet nem beszélünk.” A többiek is sorban megszorították a kezemet, így biztosítottak az együttérzésükről. Hozzátartozik, hogy a volt férjem levelet írt a presbitériumnak arról, hogy egyoldalúan lépett ki.

Tényleg nem hallottam senkitől bántó megjegyzést, viszont néhány nő összedobott nekem egy kis összeget, hogy menjek el nyaralni. Rettenetesen lefogytam, munkába öltem az energiáimat. Látható volt a küzdelmem, ahogy visszanézek az akkori írásaimra, igehirdetéseimre. Nem akartam elmenekülni a tények elől, hanem dolgozni akartam velük és hasznosítani a fájdalmas tapasztalatot, hogy megértőbb legyek azokkal, akik elváltak.

Egész pályámon foglalkoztatott a női szerep, bár most már többnyire csak az esküvő előtti jegyes-beszélgetésekben jön elő ez a kérdés. Talán az első házasságomban is épp abból adódott konfliktus, hogy nem vettük komolyan, hogy másként gondolkozunk, nem tettük fel magunknak a kérdést, hogy helyesen éljük-e meg a női és a férfi szerepeinket.
Meglepően jobban működik ez a természetes szerep és identitás a második házasságomban. Hosszú egyedüllét után a volt vőlegényemmel ugyanis újra találkoztunk és összeházasodtunk.

A harmadik palást: a lelkésznek lenni nem szerep

Több mint húsz éve minden héten lehet találkozni a szövegeivel a Reformátusok Lapjában. Hogyan kezdett el írni?
A Reformátusok Lapjához annak idején még személyesen kellett bevinni az írásokat, és néhányszor rám volt bízva Farkas József szövege. Amikor ő meghalt, kértek, hogy folytassam a rovatát. Először név nélkül írtam, mert Farkas József is így dolgozott. Mária szüzessége kapcsán megjelent gondolataim nagyon megosztóak voltak, azt követően írásaim a saját nevem alatt jelentek meg.

Próbálom megérteni azokat, akik félnek néhány bibliai Igétől, vagy félnek másként megközelíteni. Én hiszem, hogy igaz a mondás: a Bibliát vagy szó szerint vesszük, vagy komolyan. Ha komolyan vesszük, akkor nem a szavakba akadunk bele.

Visszatekintve a nagyon gazdag életpályájára, melyik terület vált Önnek fontossá a női szerep megélésén, a lelkigondozáson túl?
A környezetvédelem is bekúszott az életembe. Annak ellenére, hogy belvárosi lány voltam, tudatosan elkezdtem foglalkozni a teremtett világ megőrzésével, de a legfontosabb mindvégig a lelkigondozás maradt. Ez az a szerep, amiben gyakran megszólítanak emberek, akkor is, ha nem tudják, hogy lelkész vagyok. Ha csak a boltban fordul hozzám valaki, akkor is odafigyelek, mert fontos nekem az ember. Ez a lelkigondozói attitűd lett a legerősebb a személyiségemben és az igehirdetéseimben is.

Ha jól értem, akkor sosincs letéve a palást.
Nincs, mert számomra az, hogy lelkész vagyok, nem szerep, amit magamra öltök. Vasárnap délelőtt veszem föl a palástom, de én a strandon fürdőruhában is szívesen beszélgetek az Isten dolgairól.
Célom, hogy bármilyen helyzetben megszólítható legyek lelkészként és viszont: az írásaim a kívülállóknak is mondjanak valamit.

Az első palástja az édesapjáé volt, a második a sajátja, lett harmadik is?
A harmadik palástomat a presbitériumtól kaptam, habkönnyű, vékony, nagyon hálás vagyok érte, ezt hordom a legszívesebben.

A jéghegy csúcsát láttam csak, de azt megértettem, hogy Karsay Eszter elsősorban lelkipásztor. Nem önmagáért, hanem másokért.

Képek: Füle Tamás

Kapcsolódó írásunk: 
A helyemen vagyok? – Karsay Eszter írása
Honnan tudja az ember, hogy a helyén van?
Érzi, sejti, a békessége és a derűje igazolja, hogy rendben van. Ha nem, akkor a lelkiállapota az aggódás, a gond, a kivetettségérzet. Vizsgálom: hol szeretnék lenni, mire vágyom? Mi akadályoz abban, hogy az megvalósuljon? A kapcsolataim fölfelé, befelé és kifelé állandó karbantartást igényelnek. Mit teszek azért, hogy gyógyuljanak és javuljanak?