A Biblia anyanyelvünkön való olvasása egyidős magyar református egyházunkkal, így nem véletlen, hogy az elmúlt évszázadokban az írott szó a misszió egyik legfontosabb eszközévé vált. Az Ige mélyebb megértését hosszú időn keresztül segítették a „vallásos füzetek”, az ún. traktátusok, melyek szerepéről a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap így írt 1896-ban:

„A pap a templomban, a tanító az iskolában élő szóval hirdeti az evangéliumot; a traktátus, ha valóban jó, ezer meg ezer családban szintén az »igét prédikálja«, csakhogy nyomtatott szó alakjában.”

A 19. századi nagyobb városokban könyvvásárokban jelentek meg a kiadók, a falvakba elszánt egyéni könyv- és bibliaárusok, kolportőrök vitték Isten írott Igéjét – a református egyház sok közössége rajtuk keresztül jutott ekkoriban magyar nyelvű bibliához. A feljegyzések szerint az emberek az utolsó fillérüket is odaszánták a Szentírásra egy olyan kor derekán, amikor először érte el a szekularizációs hullám a protestáns egyházakat.

A vallásos irodalom terjesztésében ekkor nagy szerepet játszottak a keresztyén szervezetek (Bethánia Egylet, Keresztyén Ifjúsági Egyesület, az I. világháború után pedig a Soli Deo Gloria szövetség). A Magyar Protestáns Irodalmi Társaság 1904-ben arra kérte a református és az evangélikus püspököket, hogy körlevélben hívják fel a lelkipásztorok és tanárok figyelmét a keresztyén irodalom terjesztésének fontosságára. Ekkor még kevés nyoma van annak, hogy a református gyülekezetek élen jártak volna az iratterjesztésben – maga a szó a 19. század öröksége, amikor a bibliák mellett leginkább vallásos iratokat hoztak-vittek az emberek.

A Dunántúli Protestáns Lap 1916-ban megemlékezett Jakab Ferenc gyűdi (Ma: Máriagyűd, Siklós városrésze) presbiterről, aki a felső-baranyai Kálvin Szövetség felkérésére sorra járta az egyházmegye gyülekezeteit bibliákkal és vallásos kiadványokkal. Az újság hat évvel később a magyaregresi gyülekezetből adott hírt arról, hogy a presbitérium azt a határozatot hozta, hogy az Isten dicsőségére összegyűlt adományokat, a perselypénzt és az ifjúsági előadások tiszta jövedelmét az „elhanyagolt gyülekezeti iratterjesztés megindítására” fordítja, „hogy a lelkésznek módjában legyen hiterősítő vallásos iratokat ingyen osztogatni.”

A reformáció 400. évfordulójának évében bejegyezték a Bethlen Gábor Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaságot, mely elsősorban a kálvinista sajtó alapjait kívánta letenni.„Meg kell szüntetnünk azt a képtelen állapotot, hogy a napilapokban a „mezőlaborczi ref. egyházkerületről", a „Baksay Sándor lelki üdvéért mondandó gyászmiséről", a „négyszázados fönnállását ünneplő budapesti református egyházról” és más hasonló bolondgombákról kelljen bosszankodva olvasnunk!”– írta szellemesen Kováts J. István teológiai professzor. Református könyvkereskedések megnyitását, könyvek kiadását és az egész országra kiterjedő iratterjesztés elindítását is sürgették.

Dunántúlon 1923-ban a belmissziói bizottságok jelentésében beszámolót kértek a gyülekezeti iratterjesztések helyzetéről. Egy Németh István püspök által jegyzett levél szerint a munka „a lelkészekre és tanítókra nehezedik, akik munkatársak és kellő tájékozottság híján nagy nehézségekkel küzdenek.”

Az elöljáró kilátásba helyezte, hogy az egyházkerület minden segítséget meg kíván adni a gyülekezeteknek ezen a területen, és kérte a lelkészektől, hogy „milyen könyvekkel és iratokkal és milyen úton-módon lehetne leginkább megközelítenünk és erősíteni híveink lelkét”. Mint írta: „a munka súlypontja a gyülekezetekben lévén, itt kell nevelni alkalmas embereket a munka végzésére” – utóbbiakon az akkori dunántúli püspök nem csak a gyülekezeti, hanem az utazó terjesztőket is értette.

Alsó-Borsodban ugyanekkor arról folyt diskurzus, hogy kerületi vagy egyházmegyei iratterjesztések helyett nem lenne-e jobb egy országos központ a feladatra.

A húszas években a későbbi dunamelléki püspök Bereczky Albert maga járta az egyházkerületet iratterjesztőként, és eltökélt volt abban, hogy a szolgálat minden gyülekezetben meghonosodjon.

Az egyházkerület 1925-ben határozatot hozott arról, hogy a kisebb gyülekezetek évi költségvetésükből legalább 100 ezer koronát (mai árfolyamon 1,1 millió forintot!), a nagyobbak ennél is több pénzt áldozzanak az iratterjesztés bővítésére.

A vállalkozó kedvűek számára 1927 áprilisában egyhetes kolportőrtanfolyamot szerveztek Tahitótfaluban, az újságok ekkor már Kecskemétről, Kiskunhalasról, Kiskunlacházáról is bejáratott iratterjesztésről tudósítottak. A legnépszerűbb kötetek a bibliák mellett az énekeskönyvek, a Heidelbergi Káté és az „Öreg Szikszai” (Szikszai György: Keresztyéni tanítások és imádságok című könyve) volt a naptárakkal és kisebb traktátusokkal. Ekkorra tehető a saját újságok megjelenése is a nagyobb gyülekezetekben.

A húszas-harmincas évek fordulóján a gazdasági világválság egyre komolyabban éreztette hatását Magyarországon, az embereknek mind kevesebb pénze jutott lelki olvasmányokra, a gyülekezetek pedig az elszegényedettekről való gondoskodásra fordították forrásaikat. Az egyházkerületi jegyzőkönyvek az évtized derekán is arról tanúskodtak, hogy kevés közösség gondoskodott költségvetésileg az iratterjesztésről, a feladat a lelkész, a diakonissza, az SDG diákszövetség, önkéntes munkások és átutazók vállain nyugodott – a missziói bizottságok az ifjúságot kapacitálták a szolgálatra. 1938-ban 107 gyülekezetben volt valamilyen iratterjesztői munka, a két évvel későbbi egyházkerületi közgyűlés jegyzőkönyvében pedig ezt olvashatjuk:
„Az iratterjesztés kérdése kerületünkben még mindig a Hamupipőke szerepét játssza. Ami összeget a költségvetésben az egyházközségek erre felvesznek, az valójában a konfirmandusok Bibliával való ellátására szolgáló pénz.”

1941-ben a dunamelléki egyházkerület határozatot hozott az egész területére kiterjedő iratterjesztés kiépítéséről, melynek célja „a Biblia, az Énekes Könyv, traktátusok, az építőirodalom, református hitvallásaink, esetleg tiszta szellemű irodalmi alkotások” hívekhez való eljuttatása. Mindezt három módon kívánta elérni: kolportázs, helyi iratterjesztések kiépítése és bővítése, illetve „…gondoskodik a sajtó, a szószék és minden egyházi eszköz útján a vallásos irodalom terjesztéséről és propagálásáról.” A gyülekezetek forgótőke híján kevésbé engedhették meg maguknak a kiadványok megvételét, az utazó terjesztők munkája pedig az élelmezési nehézségek miatt a legtöbb helyen ellehetetlenült:

„Ennek a munkának tényleg nem kedveznek a viszonyok, de megéri az áldozatot, mert iratterjesztőink olyan helyekre jutnak el, ahová az egyház szava más úton alig ér el, házról-házra járnak és értékes lelki úttörő munkát végeznek. A havi 100 pengős fix fizetés mellett csak úgy tudnának megélni, ha vidéken a lelkészek jobban támogatnák a munkát” – rögzíti az egyházkerület közgyűlésének 1943-as jegyzőkönyve.

A II. világháború alatt a harcok határainkon belüli eszkalációja, a kapituláció és hazánk szovjet érdekszférába kerülése évtizedekre meghatározta az egyház minden területét, így a lelki olvasmányok áramlásának módját is. A könyvkiadás központi irányítás alá került a Református Zsinati Iroda Sajtóosztályának 1948-as megalakulásával, és hosszú ideig a Biblián kívül néhány imakönyv, énekeskönyv és egy-két prédikációs kötet és hittankönyv kiadására korlátozódott. A Szentírás kiadása a Brit és Külföldi Bibliatársulattól a Magyar Bibliatanácshoz került 1949-ben. A szocializmus évei alatt a kiadók nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a Szentírás mindig elérhető legyen a sokáig ellenkultúraként működő egyházi közösségek számára határokon innen és túl – ennek egyik legnagyobb eredménye az 1975-ben elkészült új fordítású Biblia. Ebben az időszakban bár hivatalosan nem működött, új értelmet nyert az iratterjesztés: számtalan gyülekezet és lelkipásztor vett részt bibliák és más egyházi kiadványok Romániába és a Szovjetunióba való eljuttatásában, közéjük tartozott az 1977-ben hivatalába beiktatott Tóth Károly dunamelléki püspök is.

A politikai helyzet enyhülése a könyvek terjesztésének is kedvezett: a Református Sajtóosztály 1988-ra átlagosan évi 30-35 könyvet adott ki, melyek elsődleges értékesítési terepe a gyülekezetek voltak – Tarr Kálmán akkori zsinati tanácsos a Kritika című folyóiratnak adott interjújában úgy fogalmazott, hogy „…a Magyarországi Református Egyháznak van mintegy 1200 gyülekezete az országban. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy van 1200 könyvesboltunk Magyarországon. Ez tényleg így is van (vagy így is lehetne), ha a gyülekezetek, illetve a gyülekezeti lelkipásztorok tudják vállalni ezt a könyvterjesztői munkát, amely azért nem egyszerű dolog, mert ma már igen széles a választékunk, valamint a lelkipásztorok ezernyi dolga mellett valóban nehéz megoldani, hogy a könyveinket megfelelő módon tudják terjeszteni.”

1990 után számtalan nagyobb és rengeteg kisebb keresztyén könyvkiadó vetette meg a lábát a piacon, keresztyén könyvesboltok nyíltak az országban, az egyházmegyék könyvlerakatoknak biztosítottak helyet (az első a pécs-kertvárosi gyülekezetben létesült), a gyülekezetek számára pedig egy csapásra elérhetővé vált a vallásos irodalom széles tárháza. 1997-ben – a Református Sajtóosztály jogutódjaként 1992-ben megszületett – Kálvin Kiadó forgalmának 80%-át háromszáz gyülekezet adta, a kiadó akkori vezetője, Tarr Kálmán pedig úgy vélekedett, hogy „minden gyülekezetben kellene lennie iratterjesztésnek, istentisztelet végén, a hirdetések sorában fel kellene hívni a figyelmet egy-egy új kiadványra.”

Ebben az időszakban a gyülekezetekben újra feléledt az iratterjesztői szolgálat, melynek köszönhetően reformátusok tízezrei juthattak hozzá nem csak a Bibliához, a Református Bibliaolvasó Kalauzhoz, a Reformátusok Falinaptárához vagy a Kálvin Kalendáriumhoz, és szinte minden, a hitéletet gazdagító kiadványhoz. Az új évezred első évtizedében a webshopok, a 2010-es években a közösségi média nyilvánossága szélesítette ki az iratterjesztés horizontját, és hiába változtak ez idő alatt az olvasási szokások és kaphatunk személyre szabott ajánlatokat a tökéletesedő algoritmusoknak köszönhetően, a gyülekezetekben zajló könyvmissziónak személyessége miatt 2024-ben is kiemelt jelentősége van.

A gyülekezeti iratterjesztés jelenlegi helyzetét egy újabb cikkben, három nagy könyvkiadó – Kálvin Kiadó, Harmat Kiadó és Parakletos Könyvesház – munkatársaival és a könyvmissziót szolgálatként végző gyülekezeti tagokkal térképeztük fel. Az írás ide kattintva olvasható el.

Fotók: Freepik, Gyüjtők Boltja, Hódmezővásárhelyi Református Iskola Könyvtára

Források:
A Dunamelléki Református Egyházkerület közgyűléseinek jegyzőkönyvei, a Dunántúli Protestáns Lap, a Kritika, a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, a Protestáns Szemle, a kecskeméti Reformátusok Lapja, az országos Reformátusok Lapja és a Sárospataki Református Lapok számai