Pro Unitate in Christo díjjal tüntette ki az idei Ökumenikus Imahéten a Both Antal Teológiai és Kulturális Alapítvány Bóna Zoltán dunavarsányi református lelkészt, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa (MEÖT) volt főtitkárát, a Theologiai Szemle szakfolyóirat főszerkesztőjét, a Protestáns Újságírók Szövetségének titkárát. A díjjal – amely nem az első kitüntetése Bóna Zoltánnak, hiszen 2019-ben Magyar Arany Érdemkeresztet is kapott – az ökumenéért végzett folyamatos és kiemelkedő munkáját ismerték el. Élete azonban nem csak ezen a területen végzett szolgálata miatt érdekes: portréjából rendkívül sokoldalú, érdeklődő, mindig csapatmunkában gondolkodó ember arcéle rajzolódik ki, aki sosem tért ki a kihívások és felkérések elől.



Kiskunlacházától Dunavarsányig
Az 1956-ban Kiskunlacházán született Bóna Zoltán ökumenikus családba érkezett: orvos édesapja református, gyógyszerész édesanyja római katolikus felekezetű volt. „Anyám, ha tehette, ment misére, míg apám, ha nem volt muszáj, nem ment istentiszteletre. A pietást elsősorban anyámtól örököltem, mert apám inkább kulturális és politikai aspektusból volt református. Nyakas kálvinista családból származott, református lelkész és református tanító fölmenőkkel” – mesélte portálunknak. A család barátja volt a kiskunlacházi református lelkész és a katolikus plébános is. Ifjúkori tapasztalata szerint feszültség sosem volt a felekezeti közösségek között, mert a kommunizmus alatt erősen egymásra voltak utalva.

Édesapja antikommunizmusa miatt is íratta egyházi iskolákba gyermekeit: katolikus lányát katolikusba, református fiát pedig reformátusba. „Más felekezetűek is jártak a Debreceni Kollégium Gimnáziumába, főleg evangélikusok, akiknek nem volt külön középiskolájuk, így ott is példát kaphattam az ökumenére. Olykor irigyeltük a katolikus osztálytársainkat, akiket egy-egy katolikus ünnepen elengedtek szentmisére tanítási idő alatt is. Volt közöttük olyan, aki többször is elkéredzkedett ugyanarra a szentmisére, amíg ki nem derült, hogy becsapták a tanárokat, hiszen »Úrnapja« csak egyszer van egy évben. Nekünk, reformátusoknak persze úgy tanították, hogy számunkra minden nap az Úr napja.”

Pesten tanult teológiát 1975-től. A református lelkészi felmenőkön túl a debreceni élmények is meghatározóak voltak abban, hogy a lelkészi szolgálat mellett döntött. „Az elhatározást nem tudom dátumhoz vagy konkrét eseményhez kötni, de annál inkább személyekhez, például szimpatikus teológusokhoz, akikkel együtt étkeztünk debreceni kollégiumi éveink alatt. A Szentlélek nevében nem kívánok nyilatkozni, ezért több mint negyven év szolgálat után is csak erősen remélem, hogy valódi, isteni elhívást kaptam erre a szolgálatra.” Egy szomorú tragédia következtében tanulmányai mellett lehetősége nyílt az MRE Zsinati Iroda külügyi osztályán is dolgozni: autóbalesetben elhunyt egy fiatal lelkész, és az ő helyét vette át.

A teológia elvégzése után megnősült, és szintén lelkész feleségével együtt kerültek Dunavarsányba. „Sok mindenre azért nyílt lehetőségem, mert a stabil lelkipásztori munkát a feleségem végezte: én vittem a menedzsmentet, a vasárnapot és a különleges alkalmakat, ő minden mást. Bennem megvolt a kezdeményezés, a lelkesedés, a bátorság, ő pedig a hagyományos református egyháziasságot képviselte, nem feltétlenül tudatosan, hiszen lelkész édesapjától látta így. Voltak is »viták« közöttünk, hogy mennyire feszegessük a határokat a kommunizmus alatt a misszió módszerét és formáit illetően: én feszegettem volna, ő ebben a szülői házból hozott bölcsességével igyekezett kordában tartani, és ez a felosztás jól működött a gyülekezeti munka során.”



Ösztöndíjasként 1981-82-ben a chicagói McCormick Teológiai Szemináriumban szerzett magiszteri fokozatot. Külügyi munkája során később kapcsolatba kerül az atlantai Columbia Teológiai Szemináriummal, és annak a programjuknak lett a magyarországi vezetője, amely a többnyire fehér, középosztálybeli másodéves diákokat számukra ismeretlen miliőbe küldi ki, például a nyomornegyedekbe utcamisszióra vagy Közép-Amerikába. „Annak idején alternatív miliő volt a kommunizmus is, így került Magyarország a képbe. Teológiai doktorátust is ennek köszönhetően szereztem 1992-ben. A két miliőt hasonlítottam össze egy projekt-disszertáció formájában, a protestáns értékek jegyében. Szerintem a hazai lelkészek is megérdemelnének egy ilyen egyetemi programot, hogy tíz-húsz év gyülekezeti szolgálat után lehetőséget kapjanak elmélyedni egy-egy általuk preferált gyakorlati területen.”

Kapcsolatok szolgálatában
„Nincs az ökumenéről bebetonozott képem. Természeténél fogva rugalmas fogalomnak tartom. Sok múlik a személyes és területi adottságokon, a hagyományokon, Isten vezetésén, a Lélek munkáján” – vallja. Ő maga már a Zsinati Irodán is az ökumené szellemében és területén dolgozhatott, a nyelvtudása és a habitusa is megvolt hozzá. „Viszonylag fiatalon lettem a missziói osztály vezetője, majd az Ökumenikus Tanács főtitkára. Az itt töltött kétszer két ciklus meghatározó volt számomra, de mindehhez a stabil hátteret a dunavarsányi lelkészi szolgálatom adta. Itt újra hangsúlyozom, hogy minden tevékenységemben elsősorban és végső soron református lelkészi önazonosságom volt és van.”

Olyan időben került a MEÖT vezetőségébe, amikor az ökumené katolikus-protestáns vonatkozásban felmenő ágon volt. „Én csak próbáltam elvégezni a konkrét feladatokat, amelyeket kaptam. Még az irányt sem akartam megszabni, mert olyan elkötelezett és értékes emberek voltak az önkéntes munkatársaim, hogy öröm volt velük együtt dolgozni. Sokat tanultam tőlük. Azt nem mondanám, hogy csak a logisztika maradt nekem, de minden területen voltak kellően lelkes és kimagasló tudással rendelkező emberek, ezért inkább a kontextust és a programokat kellett létresegítenem.” Szerinte munkájuk eredménye inkább szerénységre sarkall, mert nem tudni, nélkülük meddig jutott volna el az ökumené.

„A MEÖT öröksége, hogy a Theologiai Szemlét a mai napig szerkesztem. Ettől még nem tekintek magamra újságíróként, hiszen ennek szerkesztése elsődlegesen teológiai feladat, nyilván kiadványszerkesztési szempontok figyelembevételével. De előfordul, hogy olykor a zsurnalisztika területére tévedek. A Protestáns Újságírók Szövetsége (PRÚSZ) pont akkor talált meg, hogy segítsek nekik a szervezés terén, amikor felszabadult vegyértékeim voltak. Ez inkább adminisztratív, bürokratikus feladat.” Az Európai Egyházak Konferenciájában végzett munkája pedig elsősorban az európai integráció elősegítéséről szólt. „Az integráció teológiai-egyházi aspektusa nagyon lelkesített, bár már akkor is láttam például a kulturális árnyoldalakat.”



Számára az ökumené nem a felekezetek összekeverésről szól, inkább mozaikként gondol rá, amely sokszínű elemekből áll össze. „Értékképviseletet is jelent, ehhez azonban tisztán kell látnunk és képviselnünk a saját értékeinket. Akik igazán elkötelezettek, azok megtalálják egymásban a komplementáris munkatársat. Az ökumenét annak idején olyan laikusok indították el belmissziós kezdeményezésként, akiknek nem számított, ki milyen felekezetű, csak az, hogy segítsenek a rászorulókon. A földön fekvőtől nem kérhetjük el a konfirmációs bizonyítványt, hiszen nemcsak szóval, de tettekkel is képviselnünk kell az értékeinket! Ugyanez vonatkozik például a szüleiktől, gyülekezetüktől messzire került egyetemistákra is, akik ökumenikus közösségben éheznek az evangéliumra. Persze, teológusok is beálltak az ökumené mögé, de nem becsülhetjük le a laikus hívek szerepét! Ez olyan óriási bázis, amit nem is fogtunk fel.”

Párbeszédben az ifjúsággal
Mindig fontosnak tartotta megszólítani az ifjúságot is, akikkel mind az általa szervezett vízitúrák, mind a cserkészet kapcsán jó közösséget tudott kiépíteni. „A Kis-Duna mellett nőttem föl, a Soroksári-Ráckevei Duna-ágat már iskolás korom előtt átúsztam. Kielboatoztam tizenéves korom óta, ebből lettek később a többszáz kilométeres vízitúrák. Ennek a kultúráját igyekeztem mind a protestáns cserkészközösségünkbe, az ICHTHÜSZ-be, mind a helyi cserkészetbe bevinni. Mindig ambicionáltam a templomkerítésen kívüli missziói munkát, és erre nagyon jó eszköz volt a cserkészet.” Szerinte mára azonban megváltozott a világ, így az ifjúsági munka megnehezült, és az utánpótlás is kihívássá vált.

Annak idején a helyi plébános kérte fel arra, hogy közös cserkészcsapatot alapítsanak. „Régi barátok voltunk és kétszer-háromszor akkora katolikus közösséget vezetett, mint a református gyülekezet volt. Olyan lelkesedést láttam rajta az ökumenikus cserkészet iránt, amilyent református kollégiáimnál ritkán. Erre nem mondhattam nemet, isteni jelnek vettem. Összeszedtük a vezetőket a két felekezeti közösségből, és belevágtunk. Az országos cserkészet megtalálta dr. Kocsis Elemér püspököt is, a Zsinat elnökét, ő pedig a missziói osztályra, hozzám irányította őket. Feljött hozzám egy öregcserkész-vezető, és mondta, hogy megbeszélte a püspök úrral, hogy innentől a cserkészet is a munkaköri kötelességeim közé tartozik. Így hivatalosan is feladatommá vált a cserkészmisszió.”

Meggyőződése, hogy a cserkészet olyan keresztyén, generációkon átívelő program, amelyet ökumenikus kontextusban kell végeznünk. „Ha a protestánsok nem mennek oda, akkor katolikus mozgalommá lesz. Arról nem a katolikusok tehetnek, hogy végül majdnem így is lett. Általános társadalmi hagyományunktól eltérően a protestantizmus alulreprezentált a magyar cserkészetben. Pedig nem kis szerepünk volt a meghonosításban, amit szépen demonstrál, hogy a Magyar Cserkészszövetség 1912-ben a Kálvin-téri Református Egyházközség hivatalában jött létre, széles ökumenikus képviseletben. Talán ez volt az első protestáns-katolikus ökumenikus szervezet. A protestáns kiscserkészektől azonban nem lehet elvárni, hogy lánglelkű hitszónokok legyenek, identitásuk megéléséhez kisebbségi létben ragaszkodjanak, ha nem érzik ebben egyházuk, gyülekezetük támogatását!”



Több mint egy évtizedig a Károli Gáspár Református Egyetemen is oktatott, egyházismeretre tanítva a nem teológiát hallgatókat. Többségüknél hiányzott az egyházi és szakrális alapműveltség, ezért az órák inkább ennek pótlására irányultak. De azok is hallhattak újat, akik lelkészcsaládból érkeztek és eleinte azt gondolták magukról, hogy már mindent tudnak. „Én is izgultam az órák előtt, készültem rájuk, és összességében sikertörténetként éltem meg őket. Volt, hogy reggel nyolctól tartottam előadást kint, a Bécsi út 324. egyik épületében. Száz-valahány diák ott volt reggel nyolcra térdig érő hóban! Persze, ez még mindig legföljebb csak a fele volt az évfolyamnak, de így is majdnem megkönnyeztem őket. Ezt máig szép emlékként őrzöm.”

Nyugdíj előtt állva
Dunavarsányi lelkészi szolgálata most is elsődleges számára. „Nehéz feladat volt kihirdetni a járványhelyzet miatt, hogy a hívek ne jöjjenek el személyesen az istentiszteletre, nézzék inkább a közvetítést. Ez is azt mutatja, hogy bő negyven év alatt nem sikerült üresre prédikálnunk az egyébként nem nagy templomot, sőt, végig tudtuk tartani a hatvan-hetven fő körüli istentisztelet-látogatási létszámot. Nagy öröm, hogy akikkel csak beszélek a gyülekezetből, azok mind sajnálják, hogy hamarosan nyugdíjba megyünk. Akik nem sajnálják, azok nem nagyon keresik velünk a beszélgetés lehetőségét. Szeptemberi sztrókom ellenére úgy gondolom, az a helyes, ha a törvény által meghatározott napon tervezem nyugdíjazásomat, nem korábban és nem később. Bízom benne, hogy ez meg is adatik nekem június közepén.”

A jelen megítéléséről így vall: „Éppen mostanában ér véget az az idő, hogy kényszeresen valamit még mindig le akarjak tenni az asztalra. Ez nem pusztán elhatározás kérdése, hiszen az ambíciók az ember fizikai erejével együtt kopnak. Remélem, hogy lesznek nyugdíjas éveim, és azt is, hogy lesznek bennük szolgálati lehetőségeim, például a Theologiai Szemle szerkesztése vagy helyettesítések. Természetesen szeretnék úszni, evezni, kiscserkészeket – az unokáimmal az élen – és bárki mást ezekre az evangélium szellemében tanítgatni. Ilyesmikkel bőven beérem, és hálát adok az Úrnak, ha erre ad még pár évet számomra.”


Barna Bálint
Képek forrása: Bóna Zoltán