Az egyenruha hasonlított, de mi nem táncoltunk – mondja Ágnes testvér, amikor arról faggatom, mennyiben hasonlított a Bethesda kórház diakonisszáinak testvérközössége a Szabó Magda Abigél című regényének filmadaptációjából ismertére. A Schweitzer-otthonban vagyunk, néhány lépésre az anyák házától, mely több mint fél évszázada – még anyaházként – egy szerzetesrendhez hasonlítható életközösségnek nyújtott hajlékot. Az egykori diakonissza, Nagy Margit Ágnes azt mondja, szép, komoly hivatás volt az övék, Istentől kapták. „Szigorú rend volt, fegyelem, amit igyekeztünk is betartani. Számomra kedves időszak volt, sokszor visszasírom. Szerettünk a kedves testvérekkel közösségben lenni, dolgozni, tanulni, imádkozni. Igazi család voltunk."

Egy új család
Hatvannyolc éve annak, hogy a most kilencvenéves Ágnes testvér beköltözött a diakonisszák anyaházába. „Isten gyerekkoromtól kezdve csodálatosan vezette az utamat. Nádudvari vagyok, ott volt egy kis földje az édesapámnak. Nehéz időket éltünk, mert kitört a háború, mindent jegyre lehetett kapni, azután pedig jöttek az oroszok, lőttek, bombáztak, a testvéreimet meg édesapámat elvitték katonának. Nekünk, nőknek kellett otthon helyt állni: veteményeztünk, arattunk. Szomorú karácsonyunk volt 1944-ben, mert oda már akkor bejöttek az oroszok, mindenünket elvitték, szinte éheztünk. Laktak rokonaink Pesten, akik Budapest „felszabadulása" után meglátogattak minket. Visszafelé már velük jöttem én is."
A német mintára szervezett, elsősorban betegápolással foglalkozó Filadelfia Diakonissza Egyletben Nagy Margit 1947 őszén, huszonkét évesen jelentkezett többedmagával együtt. A jelöltek egy évvel később, 1948 karácsonyán öltöztek be, egyszerű, szürke egyenruhájukat ekkor cserélték hosszú ruhára és fejkötőre. Mivel Margit testvérből már volt néhány, Nagy Margit az Ágnes nevet választotta, attól fogva úgy szólították. „Első perctől kezdve otthon éreztem itt magam. Jelöltként, a próbaidő alatt egy évig nem volt szabad senkinek hazamenni, de miután beöltöztettek, elmehettünk meglátogatni a szüleinket. Amikor megmondtam nekik a döntésemet, édesapám először kitagadott, azt mondta, nem mehetek haza, mert ugye, stafírungot kellett behozni, meg mégiscsak kellett ez-az. Aztán három hónap múlva megbékélt."

A hivatásuk volt
„Csak azt vették fel, aki tanúbizonyságát adta annak, hogy az Úristen hívta el erre a szolgálatra. Éreztük: ez Isten akarata és nem a miénk. Általában a Bethesdában dolgoztunk, de a régebb óta itt lévő idősebb testvérek gyülekezetekben meg árvaházakban szolgáltak. Alázatos, szelíd, csendes szolgálat volt ez. Csak egészségeseket vettek fel diakonisszának, testben, lélekben épnek kellett lenni. Gyengédség és fegyelem – mindkettőre szükség volt a diakonisszaléthez, és mivel az Úrnak szolgáltunk, egyik sem esett nehezünkre. Persze, volt, aki két hónapig vagy csak két napig bírta a munkát és az azzal járó életformát. A jelöltidő alatt valamennyien meggondoltuk, hogy jó-e itt nekünk."

„Ez volt a jó"
A diakonisszáknak szigorú napirendje volt. „Két nagyszobában voltunk elszállásolva, a szoba egyik oldalán lakott a vezető testvér, a másikon mi.
Fél hatkor kellett kelni, rendbe tettük az ágyunkat, majd elolvastuk a napi Igét magunkban, és ment mindenki dolgozni, a legtöbben át, a kórházba. Fél 8-kor volt a reggeli, utána Bodoky Richárd nagytiszteletű úr, Péter János püspök vagy Pilder Mária néni jött áhítatot tartani. A félórás imaóra után folytattuk a munkát, a kezdő diakonisszák csak egy órát, mert kilenckor kezdődött ideát, a másik épületben a tanítás. Orvosok adtak elő nekünk. Huszonegy tételünk volt, ezekből két év múlva államvizsgázni kellett. A betegápolói után következett a diakonissza-tanfolyam: az Ó- és Újszövetség tana, valamint a lelkigondozás, amelyet már lelkészektől tanultunk. Szerény étkezéseink voltak mindig, mert szegények voltunk a háború után. Reggelire kaptunk egy kis rántott levest, egy szelet kenyeret, de megkaptuk az Igét, és az Igével mentünk dolgozni. Ebédre egyszerű leves volt vagy főzelék, de hálásak voltunk érte, hogy van, mert nagyon sok embernek nem volt. A délután megint tanulással telt, öt órakor visszamentünk arra az osztályra, ahová be voltunk osztva. Nyolc óráig dolgoztunk, majd vacsora, és utána még elővettük a tanulnivalót, mert mindig tanulni kellett, és ez volt a jó. Fél tízkor volt a lámpaoltás. Ez volt a rend."

Embereket mentettek
„Örültünk, hogy tartozhatunk valahová. Békességben, szeretetben éltünk. Az idős testvérek azóta már mind hazamentek az örök hazába. A filadelfiások közül még ketten élünk itt, a Schweitzerben, és van egy kedves testvér a nyíregyházi Békefi-testvérházból is. Több diakonisszaintézet is volt, például a Lorántffy, azzal mi egyesültünk. Nekik is volt kórházuk. Emellett gyülekezetekben és árvaházakban, Kőszegen pedig egy csecsemőotthon dolgoztak testvérek."

„Az itteni osztályon dolgozó kedves testvérek mindig szívesen megmutatták, mit hogy kell csinálni" – idézte fel Ágnes testvér. Igaz, nemcsak a diakonisszák éltek szerény körülmények között, a kórházban is spórolni kellett: télen is csak úgy volt meleg, ha külön befűtöttek. Bár akkoriban még fizetni kellett a kórházi ellátásért, a Bethesdába ennek ellenére felvették a szegényeket is. „Kicsi kórház volt, de mindenféle ellátást nyújtott a belgyógyászattal, sebészettel, szülészettel és nőgyógyászattal, fül-orr-gégészettel, szívrészleggel. Főleg a mandulás gyerekeket hozták ide műtétre, természetesen sebészeti esetek is voltak, nem is egy. Bodoky nagytiszteletű úr öccse volt itt a sebész főorvos, Zsindely tanár úr pedig a kórház vezető főorvosa. A mi vezetőnket Berta testvérnek hívták."

A diakonisszákat mindenütt tisztelték, sőt, számított rájuk a társadalom Ágnes testvér szerint. „A háború után közvetlenül szomorú időszak volt, mindenkinek volt olyan hozzátartozója, aki odaveszett. Épp ezért egészen másként gondolkodtak az emberek, mint most, nagyon vágytak Isten után. Akkor volt is egy nagy ébredés."

Letették az egyenruhát
A történelem azonban ismét közbeszólt. Ágnes testvér és a vele egy időben szolgálatba álló diakonissza társai csupán néhány évig viselhették a számukra kedves öltözetet, 1953-ban ugyanis államosították a kórházat. A testvérek azonban civilben is folytatták szolgálatukat. „Mindenkinek el kellett mennie innen, néhány diakonisszát kivéve, akik szülésznőként itt maradtak. A többieket általában szintén egészségügyi területen helyezték el. Mindenütt szívesen fogadtak és meg voltak velünk elégedve."

Isten adta lehetőség
Ágnes testvér egy másik kórházba került, az ott dolgozók gyermekeinek fenntartott bölcsődében kezdett dolgozni. „Két helyes zsidó lánnyal dolgoztam együtt. Nagyon kedvesek voltak, szeretettel gondolok rájuk. Aztán ők elmenekültek 56-ban, ezért én lettem a bölcsődevezető. Ott voltam, míg meg nem szűnt a bölcsőde, de addigra a Bethesda is megnyílt, Apáthy István Gyermekkórház néven. Visszajöttem ide, és szívesen vissza is vettek. Csecsemő- és gyermekápolóként kezdtem dolgozni az intenzív osztályon. Tovább képeztem magam, hiszen súlyos, eszméletlen gyerekek feküdtek itt. Ez volt a legnehezebb munkám. Itt laktam a szomszédban, éjjel jöttek értem: megszületett a kisbaba az Uzsokyban, és rögtön le kellett cserélni a vérét. A kis újszülötteket nagyon nehéz volt gyógyítani. A gyerekek, ugye, nem tudják megmondani, mi bajuk, meg hogy vannak. Oda kellett figyelni rájuk nagyon. Elmondtam, mit látok rajtuk, az orvos megtette a magáét, és meggyógyultak. Ez óriási dolog! Nem az én érdemem, Isten adta ezt a lehetőséget. Nem tudom, hány embernek segíthettem, de hála Istennek azért is, hogy az én hibámból egyetlen felnőtt vagy gyerek sem halt meg."

Az Úr szolgálólánya

Újraindították volna
Ágnes testvér a Bethesdából ment nyugdíjba. Mint mondja, sokszor nagyon egyedül érzi magát, mert már nem élnek, akik tudják, milyen volt akkoriban. Az államosítás után egészen más lett a kórház hangulata – mondja. „Az orvosok és a nővérek kedvesek, helyesek voltak, és jó szakemberek, de már nem az a szellem volt, mint régen. Sokszor el is sírom magam, ha a kedves testvérekre gondolok. Jó rájuk emlékezni. Volt nekünk egy diakonisszaszobrunk is itt, az udvarban, amit elloptak, kaptunk egy másikat helyette, de ez nem olyan szép. Miután a Bethesda ismét egyházi kézbe került, 1990-ben felvetettük néhányan, hogy újra legyen diakonisszaintézet, vagyis anyaház. De elutasítottak, mondván, nincs rá pénz. Az evangélikusok és a katolikusok is megcsinálták, és akkor még lett volna református jelentkező is. Mára már annyira megváltozott minden, hogy szinte félelmetes. Pedig a régi világban is voltak nagyvilági életet élők, a negyvenes években, de ma már a fiatalok nagy része teljesen másképp gondolkodik, mint régen."

Az Úr szolgálólánya
Ennek ellenére Ágnes testvér elégedetten, hálával gondol vissza az elmúlt évtizedekre. „Áldom az Istent, hogy megengedte, hogy neki szolgáljak! Ő mindig velem volt! Ha időnként ellenkeztem is, megszégyenültem, rájöttem, hogy nem érdemes. Ha volt is, hogy árván éreztem magam, Isten megvigasztalt azzal, hogy az akaratában járok. Mindig éreztem az Ő végtelen jóságát, és azt, hogy mennyire szeret engem. Mindenből jót hozott ki! Ha ezt elfogadjuk, békesség és szeretet költözik a szívünkbe. Most már én is elmondhatom, hogy az Úr szolgálólánya vagyok, mert a diakonissza ezt jelenti."

Képek: Füle Tamás