Ahány gyülekezet, annyiféle felfogás létezik a diakóniáról, Szombatiné Kovács Margittól azonban komplex képet kaptam arról, hogy tudta kiszélesíteni ezt a szolgálatot a Fasorban az elmúlt évek során. Órákig beszélget telefonon a gyülekezet tagjaival hogylétük felől érdeklődve, betegeket és időseket látogat, segítségnyújtást szervez, programokat egyeztet, adományozást koordinál, ha kell, a nehezen járókat hozza el istentiszteletre vagy megszólítja az ismeretleneket a templom padjaiban. És ami a legkevésbé sem elhanyagolható: képessé tesz másokat arra, hogy kövessék a példáját – ma már bő harminc fővel együtt a cselekvő gondoskodás követei.

Beszélgetésünk során Margit többször hangsúlyozza, hogy ő nem a fasori diakónia vezetője, hiszen az Úr vezeti a szolgálatot, ő csak összefogja a tenni akarókat, nyomásomnak mégis engedett, amikor igyekeztem felfejteni, hogyan is formálódott azzá, aki lelkesedésével mindenkit magával tud ragadni a környezetében. Példává, akit nem lehet nem követni, ahogyan egy korábbi kolléganője megfogalmazta.

„Én már ötéves koromtól azt hangoztattam, hogy bárki meglátja, tanár leszek. A hóstyabeli, azaz egy utcarészből összesereglő gyerekeknek boldogan meséltem egy földről letépett virágról is” – emlékszik vissza arra, amikor nem csak a tanítás, de a biológia szeretete is kisarjadt a szívében az Eger melletti Novajon az ötvenes évek derekán. „Akkor voltam a legboldogabb, ha örömet szereztem a szüleimnek, ezért olyannyira jól tanultam, hogy a főiskolai oklevelemmel bezárólag mindenütt kitűnő eredményt értem el. Tőlük örököltem a munka szeretetét, mások megbecsülését és segítését

– előfordult, hogy otthonról ’loptam’ egy tál süteményt, hogy odaadjam a három házzal arrébb, mélyszegénységben élő, nyolcgyerekes családnak.”

Családjával rendszeres résztvevője volt a novaji katolikus miséknek, édesapja a templom gondnokaként szolgált, ő maga pedig bérmálkozott. Felidézi, milyen büszke volt rá, amikor a bérmálkozók nevében köszöntötte az ünnepi alkalmon részt vevő püspököt.

Ami a szakmai pályát illeti, Margit kitartott elhatározása mellett: az egri tanárképző főiskolán biológia – mezőgazdasági ismeretek és gyakorlatok szakos tanár lett, majd Pilisvörösváron kezdett oktatni. Szervezőkészsége és mozgósító ereje miatt hamar felfigyeltek rá: megyei szinten is feladatokat kapott, majd a solymári általános iskola igazgatója lett.

„Egy volt tanárom révén kapcsolatban voltam az ELTE biológia-tanszékével, amelynek vezetője 1988-ban eljött hozzám, és azt kérte tőlem, menjek el az egyetemre tanítani.” A tanszékvezető nem volt más, mint a két évvel ezelőtt elhunyt dr. Kertész György hidrobiológus, akit a szélesebb közvélemény a Vízipók-csodapók című rajzfilmsorozat írójaként ismerhet.

„Mint mindenütt, az egyetemen is nyüzsögtem, és miután sikeresen megszerveztem egy módszertani konferenciát, a Tanárképző Főiskolai Kar főigazgatója azt mondta: ’ilyen helyettesre van szükségem!’ Így dolgoztam általános főigazgató-helyettesként és a biológia-tanszék oktatójaként, és gyakran előfordult, hogy ha valamilyen esemény volt, akkor az irodában kávézgattam a kollégáimmal. Meg is jegyezték – bár hozzáteszem, sokszor egész nyáron ezért dolgoztam.

Az már régen rossz, ha egy szervező az esemény napján lót-fut, rohan és kapkod ide-oda. Ha nyugodtan ülsz, az azt jelenti, hogy minden a helyén van” – mondja.

Az egyetemi évek alatt férje oldalán el-ellátogatott a fasori református gyülekezet istentiszteleteire, de az elhangzottak nem igazán érintették meg. „Amikor a férjem elhunyt 2015-ben – nyolc hónappal később édesanyámat is elbúcsúztattuk –, a gyülekezet lelkipásztora, Somogyi Péter feltérképezte, hogy mit mondhat el róla a temetésen, és ahogyan beszélgettünk, azt éreztem, hogy nekem itt a helyem. Később meghívtak az egyházközség csendeshetére, ahol az egyik kiscsoportos beszélgetést követően patakban kezdtek folyni a könnyeim, már megtértként jöttünk haza. Elvégeztem a Keresztkérdések-sorozatot is, és fokozatosan a gyülekezet tagjává váltam.”

Amikor a diakóniai szolgálat vezetője 2021-ben elköltözött, remek szervezői és kapcsolatépítési készségeit ismerve Somogyiné Ficsor Krisztina lelkipásztor megkérte Margitot, hogy vállalja el ezt a feladatot, ő pedig nem tudott nemet mondani. „Számomra a diakónia olyan tevékenység, melyet nem a plénum előtt, hanem csendben, a háttérben végzünk” – teszi hozzá. Amellett, hogy maga is aktívan részt vesz a segítségnyújtásban, számontartja, kinek milyen feladatai vannak, ki hol tudja használni Istentől kapott lehetőségeit. Az Úr pedig mindig elé vezet olyan helyzeteket, ahol saját korábbi tapasztalatait és kapcsolatait tudja mozgósítani. „Támogatni tudtunk egy kerületünkben élő, izomsorvadással élő kisfiút és a családját, egyszer pedig egy óra leforgása alatt sikerült elhelyeznünk egy balesetet szenvedett idős hölgyet a Peterdy utcai idősek otthonában.”

Margit volt az egyik motorja annak is, amikor a kárpátaljai rászorulók számára gyűjtöttek pénzt és élelmiszert a gyülekezetben, de évente részese az adventi adományozás szervezésének is. „Egyszer kárpátaljai asszonyokkal tésztakészítést szerveztünk, az elkészült termékeket pedig ízlésesen becsomagolva meg lehetett vásárolni, amellyel a határ túloldalán élőket támogattuk. A Dorcas Alapítvánnyal a Garay téren ételt osztottunk, most pedig a hajléktalanokat segítő Menhely Alapítvánnyal tervezünk együttműködni.”
Arról, hogy hogyan milyen a szolidaritás a magyar társadalomban, így vélekedik: „Ambivalens érzéseim vannak, hiszen látom, hogy vannak olyanok, akik odaadják az utolsót is, vagy odaállnak a másik mellé, mások viszont azt mondják, hogy amiért megdolgoztak, az az övék, és bezárják az ajtót. Fontos, hogy emberként éljünk, hogy észrevegyük a másik nyomorúságát, segítsük a szükségben élőket, és hogy jót tanuljunk másoktól.”

A nyugdíjas egyetemi oktató számára szeretetszolgálat az is, amikor olyan helyekre tudja elvinni a gyülekezet tagjait, ahová máshogy nem feltétlenül jutnának el. Tavaly nyáron kisebb csapatot vitt el a pilisborosjenői tulipánmezőre, ősszel egy autóbuszt sikerült megtöltenie a pápai gyülekezeti kirándulásra, most pedig az alcsúti arborétumba tervez egy látogatást hóvirágnyíláskor. „Annyit dolgozik egyik-másik diakónustársam, hogy én jutalomként tekintek ezekre a lehetőségekre” – árulja el. Közeljövőbeli terveibe is beavat: „Szeretnénk növekedni létszámban, és nagy célunk a fiatalítás. Ennek érdekében azt szeretném, ha együtt tudnánk dolgozni más szolgálati területekkel is.”

Amikor Margit a szolgálat gyakorlati oldaláról beszél, boldogan és mosolyogva teszi, majd, amikor a lelki síkra terelődik a szó, egy könnycseppet látok megcsillanni a szeme sarkában.

„Sokáig nem értettem, de most már tudom, hogy eddigi tartalmas és szép életemben minden Istentől jött. Megható és felemelő ebben a gyülekezetben szolgálni, örömet szerezni másoknak és érezni a szeretetüket. Legyen szó az úttörőmunkáról, az iskolaigazgatásról, az egyetemről vagy bármi másról, Isten, mint egy mozaik rakta össze az életemet, amelyben a diakóniával az utolsó darab is a helyére került.”

Beszélgetésünk végén, amikor arról érdeklődöm, hogy mindennek ismeretében ő miből tud töltekezni, a diakonisszák jelmondatával válaszolt:

„Jutalmam, hogy tehetem. Az a legnagyobb ajándék, ha megvannak a képességeim a segítségnyújtáshoz.”