A kölcsönös meghallgatás jelenti a kulcsot ahhoz, hogy jobban megértsük egymást – röviden így foglalható össze a kerekasztal-beszélgetésen megszólaló lelkipásztorok egyöntetű vélekedése arról, mi a megoldás a generációk közötti feszültségek csökkentésére és konfliktusok megoldására. A legnagyobb érdeklődésre számot tartó eszmecsere azonban jóval több ajtót kinyitott, mint amennyit bezárt, összességében elérve az eredeti célt, a közös gondolkodást arról, hogy hogyan tudunk egyházunkban egy másik nemzedék számára ajándék lenni, miközben együtt szolgálunk Isten dicsőségére.

A beszélgetésen a legfiatalabb generációt képviselő Boross Sámuel tábori lelkész nagyszülei példája kapcsán úgy vélekedett, hogy az ifjabb nemzedék óriások vállán áll és az előmenetel kulcsa minden esetben az idősebbeknél lévő tudás és tapasztalat elsajátítása. Úgy véli, a fiatalok lelkülete helyénvaló, de a szolgálatba álláskor mindenkinek meg kell értenie, hogy az egyház és a misszió nem velük kezdődött. Márkus Tamás András szerint „a korábbi generációk részéről gyakran érzékelni, hogy az egység felbomlásától tartanak a leginkább. A fiatalabb generáció tagjai viszont inkább attól, hogy az egységre hivatkozva fájdalmas kompromisszumok születnek a hitvallásos örökség kárára.” Az őrmezői lelkipásztor ugyanakkor úgy látja, hogy a fiatalabb generációknak is megvannak a maguk törésvonalai, szembeötlőnek tartja köreikben például az erőteljes teológiai polarizálódást.

Takaró András délpesti esperes, kiskunlacházi lelkipásztor szomorúan nyugtázta: „a közös nyelv hiányában gyakran elbeszélünk egymás mellett, hiába akarunk mindannyian jót.” Az elöljáró örvendetesnek tartaná, ha a lelkészkörökben lehetne a generációs kérdésekről is beszélni, a tavaly februári kegyelmi ügy azonban ezeket a tereket is a feje tetejére állította. „Az, hogy ki mit élt meg ebből, ki hogyan reagált, megmutatja, mennyire nem értjük egymást.”

Márkus Tamás András kiemelte, hogy bár a jelen kultúrájában zsigeri ellenállás van az idősebbek által képviselt értékekkel szemben – vagy a társadalom szeretné őket az ötvenes éveikre parkolópályára állítani –, az egyházban ez azért másképp van. „Egyesek sürgetik, hogy ha a világban változás van a női kvótában, akkor holnapután legyen egy női püspök, lehetőleg harminc és negyven év között. Tisztába kellene tenni, hogy az egyházban mit jelent a tisztelet, és hogy mi miben vagyunk mások, mint a világ.”
A moderátor szerepét betöltő Hekli Katalin rákospalota-óvárosi lelkész szerint a tisztelet idősnek és fiatalnak egyaránt kijár, és ha ez kölcsönösen megvan a felek között, akkor azt is észrevehetik, hogy mit tanulhatnak egymástól.

Kapcsolódó cikkünk
Lelepleződések, egyéni és közösségi bűnbánat, változás, megerősödés a Krisztustól kapott küldetésben – minderről a kétszázhatvan dunamelléki lelkipásztor részvételével 2025. január 6-án megtartott újévi lelkészértekezleten esett szó a budapesti Ráday Házban.
Lépések a változásért - Parókia.hu

A tisztelethez kapcsolódva a felek között röviden az öltözködésről is szó esett, mint a tisztelet kifejezésének eszközéről. Boross Sámuel egészen friss, aznapi élményét osztotta meg: egy idősebb lelkipásztor szóvá tette, hogy nincs rajta nyakkendő. „Ettől fontosabbnak tartom, hogy arról beszélgessünk, egy szolgálati helyzetben ki milyen megoldással élne, vagy ki hogyan oldana meg egy gyülekezeti konfliktust.”

Takaró András válaszul felidézte az első vezetésével lezajlott egyházmegyei közgyűlést, ahol sokan farmerben és kockás ingben jelentek meg – intése óta pedig „nagyon szépen öltözik a Délpesti Református Egyházmegye lelkészi kara.” Hozzátette: lelkésszé szentelésekor egyedül rajta volt Bocskai-öltöny.

Márkus Tamás András sietett árnyalni a képet: „Sok lelkész a szerint osztályozza a kollégákat, hogy szeretik-e az orgonát vagy Bocskaiban prédikálnak-e. Úgy gondolom, hogy ma már az eszmei tartalom vált a fő szemponttá, mégpedig azért, mert az új teológusgenerációk nem lelkészcsaládokból kerülnek ki.”

A generációk közötti töréspontokat feszegető kérdésre válaszul Takaró András kapcsolódott kollégájához: „Amikor 1978-ban elkezdtem a teológiát, tízen lelkészcsaládból származtunk. Egy tőről voltunk metszve, mert láttuk édesapáink életét – én például hatéves koromban tudtam meg, hogy osztályidegen vagyok. Azok közül, akik nem lelkészcsaládból származtak, senki sem állt be a szolgálatba. A hasonló tapasztalat nélkül lelkésszé válók közül a legtöbben nem voltak felkészülve arra, hogy mi vár rájuk, sok kollégát láttam emiatt megkeseredni.” Az esperes egy másik szomorú tendenciára is rávilágított: „Túl vagyunk egy válási hullámon: a teológián nagy szerelem, aztán ahogy teltek az évek, a feleség rájött, hogy a férj a szolgálata miatt soha nem lesz jó apa, és egyszer csak betelt a pohár. Érdemes lenne megvizsgálni, hányan váltak el az én generációmból és hányan a fiatalabbak közül.”

Márkus Tamás András az egyik legkomolyabb generációs törésvonalat abban látja, hogy a rendszerváltás környékén és az azt követő évtizedben szárnyaikat bontogató lelkipásztorokra akkor rengeteg új inger zúdult és kinyílt előttük a világ. „Mintha talajvesztettek lettek volna. Ott valami nagyon megváltozott, ami világnézetileg és lelkileg is nyomott hagyott bennük. Általánosítás, de egyházi fórumokon gyakran hallani tőlük furcsa teológiai irányokat képviselni.” A lelkész úgy véli, nemzedéke sokkal közelebb érzi magához az idősebb lelkipásztorok generációját, hiszen amíg a rendszerváltás előtt is szolgálók „kitinpáncélt növesztettek a belső oppozícióban”, addig a mai fiatalok tudatosan öltik magukra a „hitvallási kitinpáncélt” korunk szerteágazó ideológiai áramlatai között.

Takaró András ezt kiegészítve úgy fogalmazott, hogy 1990-ben történelmi lehetőséget szalasztott el a református egyház, amikor nem vállalta fel a kollektív megtisztulást, ahogyan a lelkészi javadalmak állami kiegészítése is folyamatosan a vádak célkeresztjébe kerül. Hekli Katalin szerint a generációk közötti párbeszéd része a lelkeket megkötöző sebekről való kommunikáció is, ahogyan az is, hogy a fiatalok is őszintén meséljenek saját sérelmeikről.

A témában a jelen lévő lelkipásztorok is megoszthatták gondolataikat: Zámbó András (Budapest-Káposztásmegyer) és Győriné Vincze Krisztina (Budapest-Gazdagrét) hálát adott, hogy gyülekezeteikben hosszú évek óta hagyománya van a generációk közös szolgálatának, melynek kulcsai a bizalom és a bizonyításra való lehetőség megadása. Bárány Zoltán (Monor-Nagytemplom) szerint fontos kérdés, hogy akarjuk-e érteni a másik generációt? A lelkész úgy véli, hogy ahogyan Krisztusban nincsen zsidó, görög, nő és férfi, úgy idős és fiatal sem, a generációs különbségeknek pedig nem szabad elvenniük a fókuszt a lényegről. Ezt erősítette meg Harmathy Andrásné, a KRE HTK spirituálisa is: „A szeretetet nem tudjuk kikerülni és nem is szabad.” A lelkész hozzátette: a rendszerváltás után néhány évvel felszenteltek közé tartozik, és ugyanolyan biblikus világnézettel rendelkezik, mint akik előtte vagy utána álltak a szolgálatba.

Surányi Réti Katalin (Nagydorog) szintén a „középutat” képviselve osztotta meg, hogy „nem baj, hogy sokfélék vagyunk, így sokat tudunk tanulni egymástól” – ezt erősítette meg Háromszéki Botond (Budapest Pestszentlőrinc-Kossuth tér) is. Molnár Ambrus (Balassagyarmat) az eltérő világnézethez kapcsolódva úgy fogalmazott, hogy az egyén szocializációs időszaka egyben értékpriorizálással jár, az egyház pedig kifejezetten jó helyzetben van a generációs párbeszédet illetően, mert „az evangélium arra kényszerít bennünket, hogy lépjünk be az evangéliumi szocializációba. Ha ebben vagyunk jelen, akkor sokkal jobban hasonlítunk egymásra a világban tapasztalható bármilyen egységnél.”

Oszlács Endre (Szentendre) úgy látja, a gyermekeinél tapasztaltak („ne te dönts a jövőmről”, „nem érdekel az érvelés, csak a válasz”) időről időre az egyházban is megjelennek. Schaller Tamás (Monor-Nagytemplom) örömmel emlékszik vissza azokra a teológiai tanárokra, akik a szocializmus idején börtönben raboskodtak, egyúttal aggodalommal tölti el, hogy ő vajon tud-e valakinek a példaképe lenni. Damásdi Pétert (Kiskunhalas) fiatal lelkészként is aggasztja, hogy nem érti az ifjabbak szóhasználatát és hogy nincsenek eszközei arra, hogyan tolmácsoljon olyan kifejezéseket nekik, mint a kegyelem, a megváltás vagy a kárhozat.

Hajdúné Tóth Lívia (Lovasberény) szerint minden generációnak megvan a maga feladata: a nagyapáké és fiaké az, hogy kiálljanak amellett, amiben hisznek, az apáké pedig, hogy hidat képezzen közöttük. „A közös szolgálatban biztos fegyverünk az imádság, ahol az ellentéteink is feloldódhatnak” – tette hozzá.
Czikó Györgyi (Budapest-Mátyásföld) felidézte a generációk közötti párbeszéd egyik szép példáját: lelkésszé szentelésekor Takaró András mutatta meg neki, hogyan kell palástját összehajtogatni azért, hogy ne törjön meg. „Sokan vannak, akiknek ezeket el kell mondani, és ha ez szeretettel történik, az az épülésünkre szolgál” – mondta.
A beszélgetésen részt vevők soraiból utolsóként Pálfalvi Júlia Viola (Budapest-Gazdagrét) a pásztori lelkület egymás felé való gyakorlására hívta fel a figyelmet: „Ez minden lelkészgenerációt összeköt. Így nem lesz a szeretet cukormáz és nem lesz üres frázis, hogy Krisztus keresztje által egyek vagyunk.”

Képek: Füle Tamás