Biblia és kijelentés

2.2 James Barr kritikája

A kijelentés kérdésének egyik leghozzáértőbb értelmezője James Barr. Több írásában és több oldalról is vizsgálja a kérdést.[i] A „kijelentés” teológiai használatának kezdete a középkorra tehető, amikor az az értelemmel meg nem ragadható valóság forrásaként szolgált. A felvilágosodás teológiai vitái csak megerősítették a „kijelentés” teológiai szerepét és az értelemmel szembeni elsőbbségét.[ii] Kijelentés révén ismerhető meg mindaz Istenről és Istentől, ami értelemmel elérhetetlen. Ennélfogva a modern teológia két területen használja különösen is a kijelentés fogalmát: 1. Isten létének vagy a róla való bármilyen igaz ismeretnek a tagadása ellenében; 2. Isten kijelentett ismeretét világosan meg kell különböztetni az egyéb módon szerzett istenismerettől, minthogy az a kijelentéstől független. Az utóbbi időben a teológusok jó része igyekezett az értelem kijelentéssel szembeni szerepét csökkenteni. Így a kijelentés és értelem ellentéte alapján elképzelhető olyan álláspont, melyben minden teológia kijelentésen alapszik.[iii]

Emellett külön oka van annak, hogy a a kijelentés-teológiák meglehetősen kedvező fogadtatásra találtak a bibliai tudományokban. Általánosságban a kijelentésre helyezett hangsúly és a Biblia hangsúlyozása kéz a kézben járt. Ez belátható, hiszen a hagyományos kijelentés–értelem ellentétben a Biblia értelemszerűen a kijelentéshez tartozik. „A teológiai viták jellegéből gyakran adódott, hogy a Szentírás hangsúlyozása és a közvetlen kijelentésnek vagy közlésnek a hangsúlyozása ugyanannak számított a modern vitában.”[iv]

Ám a bibliai tanúságot szemügyre véve azt találjuk, hogy azzal nincs teljesen fedésben az, ahogy később a teológia a kijelentésről beszélt. Először is, az isteni kijelentést kifejező héber és görög kifejezések[v] viszonylag ritkák, és nem a modern teológiában használt technikai jelentéstartalommal rendelkeznek. Csak elvétve fordulnak elő a prófécia jelenségével összefüggésben. Az Exodus hatalmas isteni tetteivel kapcsolatban egyetlen olyan eset sincs, amelyben a kifejezés egyértelműen Isten (ön)kijelentésére utalna.[vi] Az Újszövetségben sajátos összefüggésekben fordul elő. Így az Atyát a Fiú jelenti ki (Mt 11,27), vagy az Isten szeretetének ellenálló bűnös embernek Isten igazságos ítéletét fogja kijelenteni (Rm 2,5). Jellegzetesen azonban jövőbeni, eszkatologikus eseményekkel kapcsolatban használja a Biblia: ami most még rejtett, azt Isten a végidőben felfedi. Természetes tehát, hogy ilyen összefüggésben az apokaliptikában (mind az Ó-, mind az Újszövetségben) gyakran előfordul. Ám kijelenthető, hogy a Bibliában nem találunk a kijelentést leíró szakkifejezést.[vii]

Az összehasonlító vallástudomány eredményei újabb szemponttal segítik a kérdésben való eligazodásunkat. Az elmúlt mintegy kétszáz esztendőben számtalan olyan írásos emlék került napvilágra a Közel-Keleten, amelyek több-kevesebb hasonlóságot mutatnak bibliai részekkel. Ebben végül is semmi meglepő nincs: az egymással kulturális kapcsolatban álló népek közt természetes jelenség a szomszéd mitológiájából, vallásából, irodalmából kölcsönözni. Ami azonban izgalmassá teszi e jelenséget, az a kérdés, miként értelmezzük a kijelentés szempontjából, ha a Bibliában a szomszédos kultúrkörből kölcsönzött vagy azzal rokon motívumra, témára, netalán pogány irodalmi művekből vett motívumokra vagy egyenesen kölcsönzésekre, hosszabb-rövidebb idézetekre bukkanunk. Hogy kézzelfogható legyen, miről van szó, hadd szemléltessem két ismert példával.

A Biblia özönvíz-elbeszélése és a babiloni Gilgames- és Atrahaszisz-eposzok, valamint a Sumer Özönvíz-történet vízözön-története közt több párhuzam is megfigyelhető. Gordon Wenham 17 ilyen közös motívumot figyel meg, melyek nagyjából ugyanazt a sorrendet követik:[viii]

1.     Az istenség elhatározza, hogy elpusztítja a földet.

2.     Az özönvíz hősének (Nóé, ill. Utnapistim, Atrahaszisz, Ziuszudra) figyelmeztetése.

3.     Az istenség utasítja a hőst, hogy építsen bárkát.

4.     A hős engedelmeskedik.

5.     Az istenség utasítja a hőst, hogy menjen a bárkába.

6.     A hős a bárkába megy.

7.     Az ajtó bezárása.

8.     A vízözön.

9.     Minden élőlény elpusztul.

10.   Az eső eláll stb.

11.   A bárka megfeneklik egy hegyen.

12.   A hős kinyitja az ablakot.

13.   A madarak kibocsátása.

14.   A bárka elhagyása.

15.   Áldozat.

16.   Az istenség(ek) megérzi(k) az áldozat illatát.

17.   A hős megáldása.

Ezek az egyezések nem lehetnek véletlenek, és a többségi vélemény szerint a bibliai elbeszélés a mezopotámiai irodalmi művekből merített.

Másodszor, Mózes törvényei[ix] közt számos olyan van, amelyek több-kevesebb módosulással Hammurapi híres törvényében (Kr.e. 18.sz.) is fellelhetők. Hammurapi törvényében a 250-251. § így hangzik:

Ha egy ökör az úton mentében egy awēlum-ot [nemest/szabadot] felöklelvén, ennek halálát okozta: ebben az ügyben keresetnek helye nincs. Ha egy awēlum ökre öklelős, és bár kerülete (hatósága) figyelmeztette őt arra, hogy ökre öklelős, ő mégsem látta el védőburokkal szarvait, és nem kötözte meg az ökrét, úgy, hogy ez az ökör egy „awēlum fiát” felöklelvén annak halálát okozta: (az ökör gazdája) ½ manûm ezüstöt adjon.[x]

Az Ex 21,28-30 pedig:

Ha egy ökör felöklel egy férfit vagy egy asszonyt, úgyhogy belehal, akkor agyon kell verni kővel azt az ökröt, és a húsát nem szabad megenni. Az ökör gazdája azonban ártatlan. De ha az ökör azelőtt is öklelős volt, és erre figyelmeztették a gazdáját, mégsem vigyázott rá, és ezért ölt meg egy férfit vagy egy asszonyt, akkor agyon kell verni az ökröt kővel, és a gazdájának is meg kell halnia. Ha váltságdíjat vetnek ki rá, akkor annyit kell fizetnie élete váltságául, amennyit csak kivetnek rá.

„Milyen értelemben kijelentés az”, teszi fel a kérdést Barr, „ha a Bibliában találunk olyan törvénygyűjteményt, amely egy szomszédos népcsoport törvényétől csak csekély mértékben különböző ókori szokásjog?”[xi]

A Biblia nem általánosan, az ember Istenről szerzett ismeretének forrására használja a kijelentés fogalmát, sem pedig arra, ahogy Isten az emberrel közli magát, az tehát nem szakkifejezés. Az eszkatológiánál maradva: a kijelentés nem a keresztények ismeretének forrása, hanem annak a módja, ahogy jelenlegi tudatlanságukat a jövőbeni események legyőzik. Az is kétségtelen, hogy ha a kijelentés fogalma már a bibliai időkben olyan fontos teológiai fogalom lett volna, mint amilyen meghatározó szerepet játszik a modern teológiában, a Bibliában ennek megfelelő mennyiségű és minőségű vagy jelentésű szóhasználatot várhatnánk el – hiába. Néhány elszigetelt esettől eltekintve a Bibliában nemigen találunk olyan időszakot, amikor Istent nem ismerték. A kijelentés szerepével kapcsolatos kérdések a Bibliában vagy nem találhatók, vagy nem meghatározóak. Izráel ismeri Istent, ezt az Ó- és Újszövetség adottnak veszi. Ami lényeges, hogy az eddigiek milyen új vagy többletismerettel egészülhetnek ki; vagy a korábbi, eltorzult ismeret hogyan állítható helyre; vagy ez az ismeret hogyan, milyen feltételek mellett terjeszthető a Jahve-hit területén kívül; vagy milyen módon helyettesíthetők vagy újíthatók meg a már ismertnek bizonyos elemei új kapcsolatokkal és hatásokkal.

Az eddigieket összegezve: „A kijelentés fogalmának meghatározó volta nem csupán terminológiai következményekkel járó változás, amellyel szemben önmagában nem lenne ellenvetésünk, hanem az olyan uralkodó teológiai fogalommá válik, melynek szerepe nincs összhangban a bibliai tanúság kérdéseivel.”[xii] Barr egyenesen arra a következtetésre jut, „hogy a kijelentésnek mint központi és normatív fogalomnak a használata nemcsak káros lehet általában a teológiára nézve, hanem akadályozhatja és torzíthatja az inkább empirikusan elemző bibliai tanúságot.”[xiii] A kijelentés mint modell pedig azért lehet káros, mert „hajlamos azt a látszatot kelteni, mintha Isten egyoldalúan kezdeményezne, és ebből következik a bibliai válasz. Ez azonban nem felel meg a ténynek, hogy a későbbi izráeli hagyomány fontos elemei a közel-keleti környezetből származtak.”[xiv]

Barr 1999-es opus magnum-ában hasonlóan foglalja össze elégedetlenségét. A „kijelentés” túl általános és ezért pontatlan fogalom, mely a filozófiai és dogmatikai hagyományból származik, ám mára bevett használata a Bibliából nem igazolható. Bár ma gyakran technikai értelemben használatos, általános voltából adódóan nehéz meghatározni pontos tartalmát: Mi számít kijelentésnek a Bibliában a tettek, események, szavak, beszédek, könyvek, ihletett élmények közt?[xv]

Segíthet, ha röviden szemügyre vesszük az újszövetségi használatot. A „kijelent” ige (apokalyptō) 26-szor és a következő jelentésekkel fordul elő.

·       Általános, „megismer, megtud”, ill. „megismertet, közöl”, valamint „megjelenik”: Mt 10,26; Lk 12,2; 17,30; Jn 12,38; Róm 1,18; 1Kor 3,13; 2Thessz 2,3.6.8; 1Pt 1,5.12; 5,1.

·       Technikai, (eddig titkos/titkolt, nem köztudott dolgot) „kijelent” értelemben: Mt 11,25.27; 16,17; Lk 2,35; 10,21-22; Róm 1,17; 8,18; 1Kor 2,10; Gal 1,16; 3,23; Ef 3,5; Fil 3,15.

·       Egy kegyelmi ajándék: 1Kor 14,30.

A „kijelentés” főnév (apokalypsis) 18 alkalommal ilyen jelentésekben szerepel.[xvi]

·       Általános: „megjelenés”: Róm 8,19; 1Kor 1,7; 1Thessz 1,7; 1Pt 1,7.13.

·       Technikai: eddig titkos/titkolt, nem köztudott dolog „kijelentése” értelemben: Lk 2,32; Róm 2,5; 16,25; Gal 1,12; 2,2; Ef 3,3; 4,13; Jel 1,1.

·       Egy kegyelmi ajándék: 1Kor 14,6.26; 2Kor 12,1.7; Ef 1.17.

Jóllehet mindegyik bibliai szakasz megérne egy külön misét, helyhiány miatt ettől kénytelen vagyok eltekinteni. Azt viszont e rövid áttekintés is jól szemlélteti, hogy az Újszövetségben a „kijelentés” még nem szakkifejezés, hanem meglehetősen tág jelentéstartalommal rendelkezik. A Róm 1,16-18-ban ezt olvashatjuk:

Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére, elsőként zsidónak, de görögnek is, mert Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki benne hitből hitbe, ahogyan meg van írva: „Az igaz ember pedig hitből fog élni.” Isten ugyanis haragját nyilatkoztatja ki a mennyből az emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen, azok ellen, akik gonoszságukkal feltartóztatják az igazságot.

Az 1,17-ben Pál mintha technikai értelmében használná a „kijelent” igét, ám a következő versben ugyanazon ige ugyanazon alakja már nem ebben az értelemben áll. Ez a kétféle jelentés talán még látványosabb a 8,18-19-ben. Ezért az újszövetségi használatra nézve három észrevétel látszik szükségesnek. Először, az általános és az ún. technikai jelentés közötti különbség gyakran annyira összemosódik, hogy gyakorlatilag lehetetlen megállapítani, melyik értelemben szerepel a kifejezés. Isten megváltása az idők végén fog például teljes mértékben kijelentetni, azaz megjelenni a világnak (ld. 1Pt 1,5.7.12-13). Másodszor, ilyen bizonytalan esetekben (pl. Jn 12,38) az előfordulást az általános értelem alá soroltam. Végül pedig az 1Kor 14,6.26.30-ban nyilvánvalóan az egyik kegyelmi ajándék, a kijelentés használatáról ír Pál, ami természetesen nem a mi „kijelentés”-ünk. A 2Kor 12,1.7-ben és az Ef 1,17-ben is valami hasonlóról van szó, ha jól értem, ezért soroltam ezeket külön kategóriába.

Amennyiben mégis jogos vagy szükséges az általános és a technikai jelentés közti különbségtétel, látható, hogy már az ige és főnév tág jelentésetartalma miatt ez szinte lehetetlen. Igazából csak a szövegösszefüggés fényében dönthető el, mikor általános és mikor technikai a szó jelentése. Ezt azért is fontos tisztázni, mert ha „a 'kijelentés' a hit nélkülözhetetlen ismertetőjele lesz, ahogy sokak számára az, súlyos félreértésekhez vezet.”[xvii]

Populáris szinten a kijelentés szinte kizárólagos és megkérdőjelezhetetlen teológiai modell. Ám nem ez az egyetlen, mely magyarázatot adhat arra a kérdésre, hogyan jutottak el a bibliai szerzők teológiai meggyőződésükre. Barr a természeti teológiát vizsgálva példaként hozza a teremtéshit kialakulását, melynek kiindulópontja az értelem révén nyerhető természeti teológia, amely nem kijelentés. Ám noha a zsidók a teremtett világ megfigyeléséből következtethettek volna a teremtő Isten létére, még csak nem is ezen az úton jutottak el erre a következtetésre, hanem egy többtényezős, összetett történelmi és teológiai folyamat során.

Valójában nem egyszerű kijelentés révén jutottak el erre a következtetésre, mintha Isten azt mondta volna nekik: Történetesen én vagyok a világ teremtője. Intellektuális folyamat során jutottak el ide, melyet két erő találkozása eredményezett: egyfelől a világ eredetének mitológiái, melyeket korábbi és szomszédos vallásokból és saját vallásuk korábbi állomásaiból örököltek meg, másfelől és elsősorban pedig monoteizmusuk, az egy Istenről vallott hagyományuk, mely ezen a területen eszmék jelentős újragondolását hozta magával.[xviii]

A Biblia jórészt ilyen újragondolásnak, szellemi munkának, összetett teológiai reflexiónak a gyümölcse. Nem dogmatikai kézikönyv, hanem az Isten népe tapasztalatairól és gondolkodásáról ad számot, ahogy az életét Istennel szövetségben élte.[xix] A teológiai reflexió szellemi munkájával magyarázhatók a legjobban pl. az olyan vallástörténeti-irodalmi párhuzamok, melyek a Genezis teremtés-elbeszélése ill. a Babiloni teremtéstörténet vagy más mezopotámiai teremtésmítoszok között megfigyelhetők.

Tisztában vagyok vele, hogy a fenti gondolatmenet sokaknak idegennek, meredeknek tűnik. Ám ennek oka nem az, hogy ellentétben áll a Biblia tanúságával (ahogy mondtam, a Biblia az eredet kérdéséről ezen esetben sem árul el semmit), hanem mert ellentétben állhat azzal, ahogy arról gondolkozunk, a bibliai beszámoló hogyan jött létre.

 

[i] Döntően Barr “The Concepts of History and Revelation” fejezetére (Old and New, 87-102) fogok támaszkodni, mely egy 1964-es előadására épül. Biztos vagyok benne, hogy jóllehet gondolatai jó részét már fél évszázada megfogalmazta, azok ma sem idejétmúltak.

[ii] Barr, J. The Concept of Biblical Theology: An Old Testament Perspective. London: SCM, 1999, 484. Ld. még Goldingay, Models of Scripture, 288. Goldingay itt megállapítja, hogy a „kijelentés”-t az utóbbi fél évezred során többféle és gyakran zavaros vagy félreérthető jelentésben használta a teológia.

[iii] Az általam átnézett dogmatikák rögtön az elején, az esetleges bevezető fejezetek után (Bavinck már a Prolegomena kötetében) tárgyalják a kijelentésről szóló tant: Heyns, W. Református dogmatika. Budapest: Holland-Magyar Református Bizottság, 1925, 4-10; Tavaszy S. Református keresztyén dogmatika. Kolozsvár, 1932, 67-92; Sebestyén J. Református dogmatika. Budapest: Református Theológiai Akadémia Kurzustára, 1940, 33-68; Weber, O. Grundlagen der Dogmatik, I. kötet. Berlin: Evangelische Verlagsanstalt, 1955, 184-251; Ott, H. Die Antwort des Glaubens. Systematische Theologie in 50 Artikeln. Stuttgart: Kreuz, 1972, 67-77. Előd I. Katolikus dogmatika. Budapest: Szent István Társulat, 1978, 10-18; Ifj. Almási M. Hitünk igazságai. Budapest, 1979, 20-27; Ravasz L. Kis dogmatika. Budapest: Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1990, 5-12; Sproul, R.C. A keresztyén hit alapigazságai. Budapest: KIA, 2002, 29-60; Bavinck, H. Reformed Dogmatics, I. kötet: Prolegomena. Grand Rapids: Baker Academic, 2003, 283-494. Meglepő kivételnek tekinthető a barthiánus Török István, aki nem tárgyalja külön a kijelentést; ld. Dogmatika. Amsterdam: Free University Press, 1987. Kálvin 1536-os Institutio-ja a jól ismert mondattal indul: „Úgyszólván az egész szent tudomány ebből a két részből áll: Istennek és magunknak az ismeretéből”; Institutio. Budapest: 1936, 23. (Minden bizonnyal szerkezetének köszönhetően a Kis Institutio nem tartalmaz a kijelentésnek szentelt külön fejezetet.) Ez a mondat a nyitómondata az 1559-es Nagy Institutió-nak is. Ám az egész 1. könyvnek a témáját a címe elárulja: „A teremtő Isten megismerése”. Az emberi értelem képes istenismeretre jutni (iii-v. fejezet), ám az nem elégséges. Isten teljes ismeretéhez szükségünk van a Szentírásra (vi-viii. fejezet). Érdekes azonban, hogy Kálvin a „kijelentés” (revelatio) szót nem, ehelyett az „istenismeret” vagy egyszerűen „ismeret” (Dei notitia, notitia) szavakat használja; A keresztyén vallás rendszere, I. kötet (REK 5). Pápa: Református Főiskolai Könyvnyomda, 1909. Karl Barth Kirchliche Dogmatik-ja nem meglepő módon külön fejezetet szentel Isten Igéjének (I.1-2), amelynek első két alfejezete: „Isten Igéje mint a dogmatika kritériuma” és „Isten kijelentése”. Wolfhart Pannenberg a kijelentést igyekszik az újabb kihívások fényében és a barthiánus kijelentéstant bírálva értelmezni; Theology and the Philosophy of Science. London: Darton, Longman and Todd, 1976; ehhez ld. Hošek, P. „Towards a Dialogical 'Global Theology': Wolfhart Pannenberg and Wilfred Cantwell Smith”, Communio viatorum 50 (2008) 257-75, 258-67. Érdemes ebben az összefüggésben B.S. Childs ószövetségi ill. ó- és újszövetségi teológiájára néhány mondat erejéig kitérni. 1985-ös ószövetségi teológiájában (szintén az elején) Childs a 20-ból 3 fejezetet szentel a kijelentés kérdésének: 2. Az Ószövetség mint kijelentés; 3. Hogyan ismerhető meg Isten? 4. Isten célja a kijelentéssel; majd még egyet: 9. Isten kijelentésének részesei. A kötet felosztása igen emlékeztet a hagyományos dogmatikák Isten-ember-üdvösség/egyház felosztására. Ezzel szemben 1992-es kötete már műfajokként veszi végig a bibliai könyveket, és nem tér ki külön a kijelentés kérdésére. Ld. Old Testament Theology in a Canonical Context. Philadelphia: Fortress, 1985; Biblical Theology of the Old and New Testaments: Theological Reflection on the Christian Bible. Minneapolis: Fortress, 1992. Childs teológiáihoz ld. Barr kimerítő kritikáját, Concept, 378-438.

[iv] Barr, J. Holy Scripture: Canon, Authority, Criticism. Oxford: Clarendon, 1983, 6 (kiemelés tőle). Barr könyve 1. fejezetéhez megjegyzendő, hogy bár az idézett mondatot nehéz cáfolni, Barr érvelése – pl. amikor az írott és szóbeli isteni közlést hasonlítja össze (6); vagy amikor az ó- ill. újszövetségi megváltást túl sarkosan szembeállítja (14) – időnként egyoldalú, nem elég árnyalt.

[v] Mindenekelőtt a héber gáláh, nágad, áh, yáda, a görög apokalyptó, déloó igék különböző alakjai és derivátumai, ill. az epiphaneia görög főnév.

[vi] Bár döntően fontos szempontra hívja fel a figyelmet, és azt gondolom, jórészt igaza van, az olyan mondatokat olvasva, mint az Ex 6,7 („Népemmé fogadlak titeket, és a ti Istenetek leszek, és megtudjátok, hogy én, az Úr vagyok a ti Istenetek, aki megszabadítalak benneteket az egyiptomi kényszermunkától”), felmerül bennünk, nem esett-e Barr túlzásba. Mint minden, ennek eldöntése is meghatározás kérdése: mi a kijelentés? A bibliai idézeteket az 1990-es bibliafordításból veszem.

[vii] Barr, Concept, 484. Barr Westermannt is idézi, aki szerint a „kijelentés bibliai fogalma nem létezik”. Ugyanitt Barr megjegyzi, hogy a „kijelentés” Isten tetteire és kommunikációjára vonatkoztatva elvont és általános fogalommá válik.

[viii] Wenham, G.J. “The Coherence of the Flood Narrative,” VT 28 (1978) 336-48, 346-47.

[ix] A kivonulást a legtöbben az egyiptomi 19. dinasztia idejére, a 13. század elejére, II. Ramszesz uralkodására teszik. Konzervatívok hajlanak a 18. dinasztiára, a 15. századi II. Amenhotep uralmára tenni. Mindkét esetben azonban figyelembe veendő, hogy Mózes törvénye egyértelműen a mezopotámiai törvényektől függő későbbi gyűjtemény. A konzervatív állásponthoz ld. Davis, J.J. Moses and the Gods of Egypt: Studies in Exodus. Grand Rapids: Baker, 1986, 16-44; ill. magyarul: Archer, G.L. Az ószövetségi bevezetés vizsgálata. Budapest: KIA, 2001, 265-79. A 13. századi kivonulás nézetének nem legfrissebb, de jó összefoglalását adja magyarul Bright, J. Izráel története. Budapest: Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1986, 122-29.

[x] “Hammurapi törvénykönyve”, Ókori keleti történeti chrestomathia (szerk. Harmatta J.). Budapest: Tankönyvkiadó, 1964, 124-150, 146.

[xi] Barr, Old and New, 98.

[xii] Barr, Old and New, 90. Néhány sorral lejjebb Barr hozzáteszi, hogy amikor Barth és társai a Biblia tekintélyét a kijelentés fogalmának középpontba állításával és újrameghatározásával kívánták helyreállítani, akármennyire is érthető volt hosszú múltra visszatekintő módszerük, hogy ti. Biblia és kijelentés összetartozik, „káros ellentmondást honosítottak meg.”

[xiii] Barr, Old and New, 92.

[xiv] Barr, Old and New, 98.

[xv] Barr, J. The Concept of Biblical Theology: An Old Testament Perspective. London: SCM, 1999, 485.

[xvi] Beleszámítva a Róm 16,25-öt, mely azonban néhány kéziratból hiányzik.

[xvii] Barr, Concept, 485.

[xviii] Barr, J. Biblical Faith and Natural Theology: The Gifford Lectures for 1991 Delivered in the University of Edinburgh. Oxford: Clarendon, 1993, 148; vö. Barr, Concept, 472. Hasonlóan Goldingay, aki szerint a Genezis 1 beszámolóját az elbeszélő nem kijelentés révén nyerte, hanem a hagyományozott forrásokból, az empirikus tényeket (azaz a tapasztalt világ természetéből kiindulva vonva le következtetéseket) feldolgozva és teológiai meggyőződéséből merítve dolgozott; Models of Scripture, 40.

[xix] Barr, J. Explorations in Theology 7, The scope and authority of the Bible. London: SCM, 1980, 121-22. Hogy Barr szemében milyen nagy szerepet játszik Isten népe teológiai reflexiója, jelzi, hogy a megadott helyen háromszor is használja a „tapasztalat” (experience) szót: a Biblia mint irodalmi alkotás Isten népének tapasztalatait örökíti meg. Barr ezzel magyarázza, hogy a kialakult bibliai kánon központi, elégséges és tekintélyt biztosító helyet kapott más hagyományokkal szemben (121).