„Tévedhetetlenül megsejtette, hogy ez hívás, és aki csak meghallja, az követni akarja, sőt, képes is lesz rá, hogy kövesse, ha kell, akár világok vagy évszázadok messzeségén keresztül is."
C.S.Lewis
Biblia és kijelentés
2.2 James Barr kritikája
A kijelentés kérdésének egyik leghozzáértőbb értelmezője James Barr. Több írásában és több oldalról is vizsgálja a kérdést.[i] A „kijelentés” teológiai használatának kezdete a középkorra tehető, amikor az az értelemmel meg nem ragadható valóság forrásaként szolgált. A felvilágosodás teológiai vitái csak megerősítették a „kijelentés” teológiai szerepét és az értelemmel szembeni elsőbbségét.[ii] Kijelentés révén ismerhető meg mindaz Istenről és Istentől, ami értelemmel elérhetetlen. Ennélfogva a modern teológia két területen használja különösen is a kijelentés fogalmát: 1. Isten létének vagy a róla való bármilyen igaz ismeretnek a tagadása ellenében; 2. Isten kijelentett ismeretét világosan meg kell különböztetni az egyéb módon szerzett istenismerettől, minthogy az a kijelentéstől független. Az utóbbi időben a teológusok jó része igyekezett az értelem kijelentéssel szembeni szerepét csökkenteni. Így a kijelentés és értelem ellentéte alapján elképzelhető olyan álláspont, melyben minden teológia kijelentésen alapszik.[iii]
Emellett külön oka van annak, hogy a a kijelentés-teológiák meglehetősen kedvező fogadtatásra találtak a bibliai tudományokban. Általánosságban a kijelentésre helyezett hangsúly és a Biblia hangsúlyozása kéz a kézben járt. Ez belátható, hiszen a hagyományos kijelentés–értelem ellentétben a Biblia értelemszerűen a kijelentéshez tartozik. „A teológiai viták jellegéből gyakran adódott, hogy a Szentírás hangsúlyozása és a közvetlen kijelentésnek vagy közlésnek a hangsúlyozása ugyanannak számított a modern vitában.”[iv]
Ám a bibliai tanúságot szemügyre véve azt találjuk, hogy azzal nincs teljesen fedésben az, ahogy később a teológia a kijelentésről beszélt. Először is, az isteni kijelentést kifejező héber és görög kifejezések[v] viszonylag ritkák, és nem a modern teológiában használt technikai jelentéstartalommal rendelkeznek. Csak elvétve fordulnak elő a prófécia jelenségével összefüggésben. Az Exodus hatalmas isteni tetteivel kapcsolatban egyetlen olyan eset sincs, amelyben a kifejezés egyértelműen Isten (ön)kijelentésére utalna.[vi] Az Újszövetségben sajátos összefüggésekben fordul elő. Így az Atyát a Fiú jelenti ki (Mt 11,27), vagy az Isten szeretetének ellenálló bűnös embernek Isten igazságos ítéletét fogja kijelenteni (Rm 2,5). Jellegzetesen azonban jövőbeni, eszkatologikus eseményekkel kapcsolatban használja a Biblia: ami most még rejtett, azt Isten a végidőben felfedi. Természetes tehát, hogy ilyen összefüggésben az apokaliptikában (mind az Ó-, mind az Újszövetségben) gyakran előfordul. Ám kijelenthető, hogy a Bibliában nem találunk a kijelentést leíró szakkifejezést.[vii]
Az összehasonlító vallástudomány eredményei újabb szemponttal segítik a kérdésben való eligazodásunkat. Az elmúlt mintegy kétszáz esztendőben számtalan olyan írásos emlék került napvilágra a Közel-Keleten, amelyek több-kevesebb hasonlóságot mutatnak bibliai részekkel. Ebben végül is semmi meglepő nincs: az egymással kulturális kapcsolatban álló népek közt természetes jelenség a szomszéd mitológiájából, vallásából, irodalmából kölcsönözni. Ami azonban izgalmassá teszi e jelenséget, az a kérdés, miként értelmezzük a kijelentés szempontjából, ha a Bibliában a szomszédos kultúrkörből kölcsönzött vagy azzal rokon motívumra, témára, netalán pogány irodalmi művekből vett motívumokra vagy egyenesen kölcsönzésekre, hosszabb-rövidebb idézetekre bukkanunk. Hogy kézzelfogható legyen, miről van szó, hadd szemléltessem két ismert példával.
A Biblia özönvíz-elbeszélése és a babiloni Gilgames- és Atrahaszisz-eposzok, valamint a Sumer Özönvíz-történet vízözön-története közt több párhuzam is megfigyelhető. Gordon Wenham 17 ilyen közös motívumot figyel meg, melyek nagyjából ugyanazt a sorrendet követik:[viii]
1. Az istenség elhatározza, hogy elpusztítja a földet.
2. Az özönvíz hősének (Nóé, ill. Utnapistim, Atrahaszisz, Ziuszudra) figyelmeztetése.
3. Az istenség utasítja a hőst, hogy építsen bárkát.
4. A hős engedelmeskedik.
5. Az istenség utasítja a hőst, hogy menjen a bárkába.
6. A hős a bárkába megy.
7. Az ajtó bezárása.
8. A vízözön.
9. Minden élőlény elpusztul.
10. Az eső eláll stb.
11. A bárka megfeneklik egy hegyen.
12. A hős kinyitja az ablakot.
13. A madarak kibocsátása.
14. A bárka elhagyása.
15. Áldozat.
16. Az istenség(ek) megérzi(k) az áldozat illatát.
17. A hős megáldása.
Ezek az egyezések nem lehetnek véletlenek, és a többségi vélemény szerint a bibliai elbeszélés a mezopotámiai irodalmi művekből merített.
Másodszor, Mózes törvényei[ix] közt számos olyan van, amelyek több-kevesebb módosulással Hammurapi híres törvényében (Kr.e. 18.sz.) is fellelhetők. Hammurapi törvényében a 250-251. § így hangzik:
Ha egy ökör az úton mentében egy awēlum-ot [nemest/szabadot] felöklelvén, ennek halálát okozta: ebben az ügyben keresetnek helye nincs. Ha egy awēlum ökre öklelős, és bár kerülete (hatósága) figyelmeztette őt arra, hogy ökre öklelős, ő mégsem látta el védőburokkal szarvait, és nem kötözte meg az ökrét, úgy, hogy ez az ökör egy „awēlum fiát” felöklelvén annak halálát okozta: (az ökör gazdája) ½ manûm ezüstöt adjon.[x]
Az Ex 21,28-30 pedig:
Ha egy ökör felöklel egy férfit vagy egy asszonyt, úgyhogy belehal, akkor agyon kell verni kővel azt az ökröt, és a húsát nem szabad megenni. Az ökör gazdája azonban ártatlan. De ha az ökör azelőtt is öklelős volt, és erre figyelmeztették a gazdáját, mégsem vigyázott rá, és ezért ölt meg egy férfit vagy egy asszonyt, akkor agyon kell verni az ökröt kővel, és a gazdájának is meg kell halnia. Ha váltságdíjat vetnek ki rá, akkor annyit kell fizetnie élete váltságául, amennyit csak kivetnek rá.
„Milyen értelemben kijelentés az”, teszi fel a kérdést Barr, „ha a Bibliában találunk olyan törvénygyűjteményt, amely egy szomszédos népcsoport törvényétől csak csekély mértékben különböző ókori szokásjog?”[xi]
A Biblia nem általánosan, az ember Istenről szerzett ismeretének forrására használja a kijelentés fogalmát, sem pedig arra, ahogy Isten az emberrel közli magát, az tehát nem szakkifejezés. Az eszkatológiánál maradva: a kijelentés nem a keresztények ismeretének forrása, hanem annak a módja, ahogy jelenlegi tudatlanságukat a jövőbeni események legyőzik. Az is kétségtelen, hogy ha a kijelentés fogalma már a bibliai időkben olyan fontos teológiai fogalom lett volna, mint amilyen meghatározó szerepet játszik a modern teológiában, a Bibliában ennek megfelelő mennyiségű és minőségű vagy jelentésű szóhasználatot várhatnánk el – hiába. Néhány elszigetelt esettől eltekintve a Bibliában nemigen találunk olyan időszakot, amikor Istent nem ismerték. A kijelentés szerepével kapcsolatos kérdések a Bibliában vagy nem találhatók, vagy nem meghatározóak. Izráel ismeri Istent, ezt az Ó- és Újszövetség adottnak veszi. Ami lényeges, hogy az eddigiek milyen új vagy többletismerettel egészülhetnek ki; vagy a korábbi, eltorzult ismeret hogyan állítható helyre; vagy ez az ismeret hogyan, milyen feltételek mellett terjeszthető a Jahve-hit területén kívül; vagy milyen módon helyettesíthetők vagy újíthatók meg a már ismertnek bizonyos elemei új kapcsolatokkal és hatásokkal.
Az eddigieket összegezve: „A kijelentés fogalmának meghatározó volta nem csupán terminológiai következményekkel járó változás, amellyel szemben önmagában nem lenne ellenvetésünk, hanem az olyan uralkodó teológiai fogalommá válik, melynek szerepe nincs összhangban a bibliai tanúság kérdéseivel.”[xii] Barr egyenesen arra a következtetésre jut, „hogy a kijelentésnek mint központi és normatív fogalomnak a használata nemcsak káros lehet általában a teológiára nézve, hanem akadályozhatja és torzíthatja az inkább empirikusan elemző bibliai tanúságot.”[xiii] A kijelentés mint modell pedig azért lehet káros, mert „hajlamos azt a látszatot kelteni, mintha Isten egyoldalúan kezdeményezne, és ebből következik a bibliai válasz. Ez azonban nem felel meg a ténynek, hogy a későbbi izráeli hagyomány fontos elemei a közel-keleti környezetből származtak.”[xiv]
Barr 1999-es opus magnum-ában hasonlóan foglalja össze elégedetlenségét. A „kijelentés” túl általános és ezért pontatlan fogalom, mely a filozófiai és dogmatikai hagyományból származik, ám mára bevett használata a Bibliából nem igazolható. Bár ma gyakran technikai értelemben használatos, általános voltából adódóan nehéz meghatározni pontos tartalmát: Mi számít kijelentésnek a Bibliában a tettek, események, szavak, beszédek, könyvek, ihletett élmények közt?[xv]
Segíthet, ha röviden szemügyre vesszük az újszövetségi használatot. A „kijelent” ige (apokalyptō) 26-szor és a következő jelentésekkel fordul elő.
· Általános, „megismer, megtud”, ill. „megismertet, közöl”, valamint „megjelenik”: Mt 10,26; Lk 12,2; 17,30; Jn 12,38; Róm 1,18; 1Kor 3,13; 2Thessz 2,3.6.8; 1Pt 1,5.12; 5,1.
· Technikai, (eddig titkos/titkolt, nem köztudott dolgot) „kijelent” értelemben: Mt 11,25.27; 16,17; Lk 2,35; 10,21-22; Róm 1,17; 8,18; 1Kor 2,10; Gal 1,16; 3,23; Ef 3,5; Fil 3,15.
· Egy kegyelmi ajándék: 1Kor 14,30.
A „kijelentés” főnév (apokalypsis) 18 alkalommal ilyen jelentésekben szerepel.[xvi]
· Általános: „megjelenés”: Róm 8,19; 1Kor 1,7; 1Thessz 1,7; 1Pt 1,7.13.
· Technikai: eddig titkos/titkolt, nem köztudott dolog „kijelentése” értelemben: Lk 2,32; Róm 2,5; 16,25; Gal 1,12; 2,2; Ef 3,3; 4,13; Jel 1,1.
· Egy kegyelmi ajándék: 1Kor 14,6.26; 2Kor 12,1.7; Ef 1.17.
Jóllehet mindegyik bibliai szakasz megérne egy külön misét, helyhiány miatt ettől kénytelen vagyok eltekinteni. Azt viszont e rövid áttekintés is jól szemlélteti, hogy az Újszövetségben a „kijelentés” még nem szakkifejezés, hanem meglehetősen tág jelentéstartalommal rendelkezik. A Róm 1,16-18-ban ezt olvashatjuk:
Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére, elsőként zsidónak, de görögnek is, mert Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki benne hitből hitbe, ahogyan meg van írva: „Az igaz ember pedig hitből fog élni.” Isten ugyanis haragját nyilatkoztatja ki a mennyből az emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen, azok ellen, akik gonoszságukkal feltartóztatják az igazságot.
Az 1,17-ben Pál mintha technikai értelmében használná a „kijelent” igét, ám a következő versben ugyanazon ige ugyanazon alakja már nem ebben az értelemben áll. Ez a kétféle jelentés talán még látványosabb a 8,18-19-ben. Ezért az újszövetségi használatra nézve három észrevétel látszik szükségesnek. Először, az általános és az ún. technikai jelentés közötti különbség gyakran annyira összemosódik, hogy gyakorlatilag lehetetlen megállapítani, melyik értelemben szerepel a kifejezés. Isten megváltása az idők végén fog például teljes mértékben kijelentetni, azaz megjelenni a világnak (ld. 1Pt 1,5.7.12-13). Másodszor, ilyen bizonytalan esetekben (pl. Jn 12,38) az előfordulást az általános értelem alá soroltam. Végül pedig az 1Kor 14,6.26.30-ban nyilvánvalóan az egyik kegyelmi ajándék, a kijelentés használatáról ír Pál, ami természetesen nem a mi „kijelentés”-ünk. A 2Kor 12,1.7-ben és az Ef 1,17-ben is valami hasonlóról van szó, ha jól értem, ezért soroltam ezeket külön kategóriába.
Amennyiben mégis jogos vagy szükséges az általános és a technikai jelentés közti különbségtétel, látható, hogy már az ige és főnév tág jelentésetartalma miatt ez szinte lehetetlen. Igazából csak a szövegösszefüggés fényében dönthető el, mikor általános és mikor technikai a szó jelentése. Ezt azért is fontos tisztázni, mert ha „a 'kijelentés' a hit nélkülözhetetlen ismertetőjele lesz, ahogy sokak számára az, súlyos félreértésekhez vezet.”[xvii]
Populáris szinten a kijelentés szinte kizárólagos és megkérdőjelezhetetlen teológiai modell. Ám nem ez az egyetlen, mely magyarázatot adhat arra a kérdésre, hogyan jutottak el a bibliai szerzők teológiai meggyőződésükre. Barr a természeti teológiát vizsgálva példaként hozza a teremtéshit kialakulását, melynek kiindulópontja az értelem révén nyerhető természeti teológia, amely nem kijelentés. Ám noha a zsidók a teremtett világ megfigyeléséből következtethettek volna a teremtő Isten létére, még csak nem is ezen az úton jutottak el erre a következtetésre, hanem egy többtényezős, összetett történelmi és teológiai folyamat során.
Valójában nem egyszerű kijelentés révén jutottak el erre a következtetésre, mintha Isten azt mondta volna nekik: Történetesen én vagyok a világ teremtője. Intellektuális folyamat során jutottak el ide, melyet két erő találkozása eredményezett: egyfelől a világ eredetének mitológiái, melyeket korábbi és szomszédos vallásokból és saját vallásuk korábbi állomásaiból örököltek meg, másfelől és elsősorban pedig monoteizmusuk, az egy Istenről vallott hagyományuk, mely ezen a területen eszmék jelentős újragondolását hozta magával.[xviii]
A Biblia jórészt ilyen újragondolásnak, szellemi munkának, összetett teológiai reflexiónak a gyümölcse. Nem dogmatikai kézikönyv, hanem az Isten népe tapasztalatairól és gondolkodásáról ad számot, ahogy az életét Istennel szövetségben élte.[xix] A teológiai reflexió szellemi munkájával magyarázhatók a legjobban pl. az olyan vallástörténeti-irodalmi párhuzamok, melyek a Genezis teremtés-elbeszélése ill. a Babiloni teremtéstörténet vagy más mezopotámiai teremtésmítoszok között megfigyelhetők.
Tisztában vagyok vele, hogy a fenti gondolatmenet sokaknak idegennek, meredeknek tűnik. Ám ennek oka nem az, hogy ellentétben áll a Biblia tanúságával (ahogy mondtam, a Biblia az eredet kérdéséről ezen esetben sem árul el semmit), hanem mert ellentétben állhat azzal, ahogy arról gondolkozunk, a bibliai beszámoló hogyan jött létre.
[i] Döntően Barr “The Concepts of History and Revelation” fejezetére (Old and New, 87-102) fogok támaszkodni, mely egy 1964-es előadására épül. Biztos vagyok benne, hogy jóllehet gondolatai jó részét már fél évszázada megfogalmazta, azok ma sem idejétmúltak.
[ii] Barr, J. The Concept of Biblical Theology: An Old Testament Perspective. London: SCM, 1999, 484. Ld. még Goldingay, Models of Scripture, 288. Goldingay itt megállapítja, hogy a „kijelentés”-t az utóbbi fél évezred során többféle és gyakran zavaros vagy félreérthető jelentésben használta a teológia.
[iii] Az általam átnézett dogmatikák rögtön az elején, az esetleges bevezető fejezetek után (Bavinck már a Prolegomena kötetében) tárgyalják a kijelentésről szóló tant: Heyns, W. Református dogmatika. Budapest: Holland-Magyar Református Bizottság, 1925, 4-10; Tavaszy S. Református keresztyén dogmatika. Kolozsvár, 1932, 67-92; Sebestyén J. Református dogmatika. Budapest: Református Theológiai Akadémia Kurzustára, 1940, 33-68; Weber, O. Grundlagen der Dogmatik, I. kötet. Berlin: Evangelische Verlagsanstalt, 1955, 184-251; Ott, H. Die Antwort des Glaubens. Systematische Theologie in 50 Artikeln. Stuttgart: Kreuz, 1972, 67-77. Előd I. Katolikus dogmatika. Budapest: Szent István Társulat, 1978, 10-18; Ifj. Almási M. Hitünk igazságai. Budapest, 1979, 20-27; Ravasz L. Kis dogmatika. Budapest: Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1990, 5-12; Sproul, R.C. A keresztyén hit alapigazságai. Budapest: KIA, 2002, 29-60; Bavinck, H. Reformed Dogmatics, I. kötet: Prolegomena. Grand Rapids: Baker Academic, 2003, 283-494. Meglepő kivételnek tekinthető a barthiánus Török István, aki nem tárgyalja külön a kijelentést; ld. Dogmatika. Amsterdam: Free University Press, 1987. Kálvin 1536-os Institutio-ja a jól ismert mondattal indul: „Úgyszólván az egész szent tudomány ebből a két részből áll: Istennek és magunknak az ismeretéből”; Institutio. Budapest: 1936, 23. (Minden bizonnyal szerkezetének köszönhetően a Kis Institutio nem tartalmaz a kijelentésnek szentelt külön fejezetet.) Ez a mondat a nyitómondata az 1559-es Nagy Institutió-nak is. Ám az egész 1. könyvnek a témáját a címe elárulja: „A teremtő Isten megismerése”. Az emberi értelem képes istenismeretre jutni (iii-v. fejezet), ám az nem elégséges. Isten teljes ismeretéhez szükségünk van a Szentírásra (vi-viii. fejezet). Érdekes azonban, hogy Kálvin a „kijelentés” (revelatio) szót nem, ehelyett az „istenismeret” vagy egyszerűen „ismeret” (Dei notitia, notitia) szavakat használja; A keresztyén vallás rendszere, I. kötet (REK 5). Pápa: Református Főiskolai Könyvnyomda, 1909. Karl Barth Kirchliche Dogmatik-ja nem meglepő módon külön fejezetet szentel Isten Igéjének (I.1-2), amelynek első két alfejezete: „Isten Igéje mint a dogmatika kritériuma” és „Isten kijelentése”. Wolfhart Pannenberg a kijelentést igyekszik az újabb kihívások fényében és a barthiánus kijelentéstant bírálva értelmezni; Theology and the Philosophy of Science. London: Darton, Longman and Todd, 1976; ehhez ld. Hošek, P. „Towards a Dialogical 'Global Theology': Wolfhart Pannenberg and Wilfred Cantwell Smith”, Communio viatorum 50 (2008) 257-75, 258-67. Érdemes ebben az összefüggésben B.S. Childs ószövetségi ill. ó- és újszövetségi teológiájára néhány mondat erejéig kitérni. 1985-ös ószövetségi teológiájában (szintén az elején) Childs a 20-ból 3 fejezetet szentel a kijelentés kérdésének: 2. Az Ószövetség mint kijelentés; 3. Hogyan ismerhető meg Isten? 4. Isten célja a kijelentéssel; majd még egyet: 9. Isten kijelentésének részesei. A kötet felosztása igen emlékeztet a hagyományos dogmatikák Isten-ember-üdvösség/egyház felosztására. Ezzel szemben 1992-es kötete már műfajokként veszi végig a bibliai könyveket, és nem tér ki külön a kijelentés kérdésére. Ld. Old Testament Theology in a Canonical Context. Philadelphia: Fortress, 1985; Biblical Theology of the Old and New Testaments: Theological Reflection on the Christian Bible. Minneapolis: Fortress, 1992. Childs teológiáihoz ld. Barr kimerítő kritikáját, Concept, 378-438.
[iv] Barr, J. Holy Scripture: Canon, Authority, Criticism. Oxford: Clarendon, 1983, 6 (kiemelés tőle). Barr könyve 1. fejezetéhez megjegyzendő, hogy bár az idézett mondatot nehéz cáfolni, Barr érvelése – pl. amikor az írott és szóbeli isteni közlést hasonlítja össze (6); vagy amikor az ó- ill. újszövetségi megváltást túl sarkosan szembeállítja (14) – időnként egyoldalú, nem elég árnyalt.
[v] Mindenekelőtt a héber gáláh, nágad, rá’áh, yáda‛, a görög apokalyptó, déloó igék különböző alakjai és derivátumai, ill. az epiphaneia görög főnév.
[vi] Bár döntően fontos szempontra hívja fel a figyelmet, és azt gondolom, jórészt igaza van, az olyan mondatokat olvasva, mint az Ex 6,7 („Népemmé fogadlak titeket, és a ti Istenetek leszek, és megtudjátok, hogy én, az Úr vagyok a ti Istenetek, aki megszabadítalak benneteket az egyiptomi kényszermunkától”), felmerül bennünk, nem esett-e Barr túlzásba. Mint minden, ennek eldöntése is meghatározás kérdése: mi a kijelentés? A bibliai idézeteket az 1990-es bibliafordításból veszem.
[vii] Barr, Concept, 484. Barr Westermannt is idézi, aki szerint a „kijelentés bibliai fogalma nem létezik”. Ugyanitt Barr megjegyzi, hogy a „kijelentés” Isten tetteire és kommunikációjára vonatkoztatva elvont és általános fogalommá válik.
[viii] Wenham, G.J. “The Coherence of the Flood Narrative,” VT 28 (1978) 336-48, 346-47.
[ix] A kivonulást a legtöbben az egyiptomi 19. dinasztia idejére, a 13. század elejére, II. Ramszesz uralkodására teszik. Konzervatívok hajlanak a 18. dinasztiára, a 15. századi II. Amenhotep uralmára tenni. Mindkét esetben azonban figyelembe veendő, hogy Mózes törvénye egyértelműen a mezopotámiai törvényektől függő későbbi gyűjtemény. A konzervatív állásponthoz ld. Davis, J.J. Moses and the Gods of Egypt: Studies in Exodus. Grand Rapids: Baker, 1986, 16-44; ill. magyarul: Archer, G.L. Az ószövetségi bevezetés vizsgálata. Budapest: KIA, 2001, 265-79. A 13. századi kivonulás nézetének nem legfrissebb, de jó összefoglalását adja magyarul Bright, J. Izráel története. Budapest: Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1986, 122-29.
[x] “Hammurapi törvénykönyve”, Ókori keleti történeti chrestomathia (szerk. Harmatta J.). Budapest: Tankönyvkiadó, 1964, 124-150, 146.
[xi] Barr, Old and New, 98.
[xii] Barr, Old and New, 90. Néhány sorral lejjebb Barr hozzáteszi, hogy amikor Barth és társai a Biblia tekintélyét a kijelentés fogalmának középpontba állításával és újrameghatározásával kívánták helyreállítani, akármennyire is érthető volt hosszú múltra visszatekintő módszerük, hogy ti. Biblia és kijelentés összetartozik, „káros ellentmondást honosítottak meg.”
[xiii] Barr, Old and New, 92.
[xiv] Barr, Old and New, 98.
[xv] Barr, J. The Concept of Biblical Theology: An Old Testament Perspective. London: SCM, 1999, 485.
[xvi] Beleszámítva a Róm 16,25-öt, mely azonban néhány kéziratból hiányzik.
[xvii] Barr, Concept, 485.
[xviii] Barr, J. Biblical Faith and Natural Theology: The Gifford Lectures for 1991 Delivered in the University of Edinburgh. Oxford: Clarendon, 1993, 148; vö. Barr, Concept, 472. Hasonlóan Goldingay, aki szerint a Genezis 1 beszámolóját az elbeszélő nem kijelentés révén nyerte, hanem a hagyományozott forrásokból, az empirikus tényeket (azaz a tapasztalt világ természetéből kiindulva vonva le következtetéseket) feldolgozva és teológiai meggyőződéséből merítve dolgozott; Models of Scripture, 40.
[xix] Barr, J. Explorations in Theology 7, The scope and authority of the Bible. London: SCM, 1980, 121-22. Hogy Barr szemében milyen nagy szerepet játszik Isten népe teológiai reflexiója, jelzi, hogy a megadott helyen háromszor is használja a „tapasztalat” (experience) szót: a Biblia mint irodalmi alkotás Isten népének tapasztalatait örökíti meg. Barr ezzel magyarázza, hogy a kialakult bibliai kánon központi, elégséges és tekintélyt biztosító helyet kapott más hagyományokkal szemben (121).