A gödöllői Gémesi családban mindenki vagy vív, vagy vívott, vagy vívni fog – fogalmazta meg családja ars poeticáját Gémesi Csanád olimpiai bronzérmes és Európa-bajnok magyar kardvívó, aki elmondása szerint még mindig libabőrös lesz, ha felidézi a Tokiói Nyári Olimpiai Játékokon átélteket. A református olimpikonnal az új gödöllői vívóterem épületében beszélgettünk családról, hagyományokról, istenhitről, olimpiáról, a küzdősportok szellemiségéről, és arról, hogy mindezek hogyan kapcsolódtak össze eddigi élete során.

Család és hagyományok
„A hatvanas években Benkő Tibor bácsi teremtette meg Gödöllőn a klubszintű vívás alapjait. Jóban volt apai nagyapámmal, ebből a barátságból következett, hogy nagyapám levitte a vívóterembe a gyerekeit” – mesélt a családi hagyomány eredetéről Csanád. „Édesapámék pár éven át egy budapesti klubban is vívtak, mert a gödöllői nem versenyezhetett a fővárosiakkal. Így ők lettek az első gödöllői vívók, akiknek sikerült az országos színtérre is kilépni.” Édesapja és egyik nagybátyja a GEAC (Gödöllői Egyetemi Atlétikai Club) vívószakosztályának vezetését is átvették a nyolcvanas évek végén Benkő Tibortól. A klub virágzásnak indult, és a kilencvenes évek végén már utánpótlás-válogatottat is adott.

Csanádék hatan testvérek, ő a második gyerek. Három-négyéves kora óta jár vívóterembe, és majdnem harminc éve vív, mégsem érezte tehernek ezt a családi örökséget. „Akárcsak mindenki másnál, nálam is voltak sikertelen időszakok, amikor elgondolkoztam azon, hogyan tovább. Szeretek nyerni, és nem viselem jól, ha mások csak ütlegelnek engem. Tizenöt évesen majdnem abbahagytam a vívást, mert nem tudtam győzni, és elment a kedvem az egésztől. Édesapám noszogatására volt szükségem ahhoz, hogy kicsit összeszedjem magamat. Később is előfordult hasonló hullámvölgy, de szerencsére ezek nem tartottak tovább egy-egy szezonnál. Sok munkával és némi segítséggel át lehetett lendülni rajtuk.”

A vívás mellett a reformátusságnak is nagy hagyományai vannak a Gémesi családban, így akad a családtagok között teológus és lelkész is. „Kinga nővérem már a gimnáziumi évek alatt lelkésznek készült. Elvégezte a teológiát, de végül nem lett parókiás lelkész, hitoktatóként dolgozott. Neki köszönhetem, hogy négy éven keresztül a Ráday Kollégiumban lakhattam, ugyanis külsősök számára is volt ott szálláslehetőség. Általában kapcsolat útján lehetett oda bekerülni, akárcsak az én esetemben.” Csanád a Ráday Kollégiumban ismerte meg későbbi feleségét, aki református lelkipásztor szüleinek köszönhetően kapott ott szállást.

Egyik unokatestvére Hévízgyörkön református lelkész. „A hévízgyörki gyülekezethez tartozunk, kocsival járunk át oda Gödöllőről. Egyrészt a családi kapcsolat miatt alakult ez így, másrészt valahogy jobban is illünk abba a gyülekezetbe. A gödöllői nagyon nagy közösség, míg a hévízgyörki kicsi, családiasabb.” Mindezek alapján adódott a kérdés, hogy hite mennyiben járult hozzá a sportsikereihez. „A hit mindennel összefüggésbe hozható, de nem közvetlen a kapcsolata a vívással” – válaszolta. „Nem tudom megmondani, hogy pontosan mennyit segített a sportolói pályafutásomban, de az biztos, hogy hozzájárult. Ha problémám van, ha szükségem van biztatásra, támogatásra, tudok Kihez fordulni, és ez hálával tölt el.”



Úgy tűnik, hogy a családi hagyományok közül a vívás szeretetének továbbörökítése már most biztosított. A gyerekei ebben nőttek fel, és szeretnek a vívóterembe járni. A legnagyobb, aki most hétéves, már egyévesen az arca elé rakta a tésztaszűrőt, és már a négyéves is ovis vívásra jár, bár az még inkább mozgásfejlesztésnek számít. „A sikeres pályafutásom nagyon nagy részben a feleségem támogatásának köszönhető, aki stabil családi hátteret biztosít, és ilyen alapok mellett nyugodtan tudok a versenyekre készülni. A pandémia alatt nem sok nemzetközi versenyt rendeztek nekünk, emiatt lecsökkent a külföldi utazások és edzőtáborok száma, így volt egy olyan év, amikor szokatlanul sokat voltam velük otthon.”

Az otthonlét után a közvetlen olimpiai felkészülés kilenc hete családi szempontból is igen nehéz időszak volt. Csanádnak minden második héten mennie kellett valahová, így összesen öt hetet volt távol, és ezután jött Tokió három hete. „Az olimpia tavalyi elhalasztása keresztülhúzta a terveinket, legkisebb fiam ugyanis 2020. december végén született. A feleségem eredetileg ki szeretett volna jönni velem Tokióba, de erre idén már nem volt lehetősége, otthon kellett maradnia a három gyerekkel. A két nagyobbik gyereket rábízhattuk volna a nagyszülőkre, de a legkisebbet nem, így át kellett terveznünk sok mindent. A sors különös fintora, hogy végül egyébként sem engedtek be idén nézőket az olimpiára.”

Szerencsés ember
Eddigi eredményei közül az idei olimpiai bronzéremre a legbüszkébb, amelyet a férfi kardcsapattal közösen nyert el. „Az olimpia mindent visz. A legtöbb sportágnak ez a legalapvetőbb csúcsa” – mondta Csanád. “Két éve a budapesti világbajnokságon ezüstérmet szereztünk csapatban, nagyon drámai körülmények között. Az is óriási élmény volt számomra, mégis úgy érzem, összehasonlíthatatlan az olimpiai bronzéremmel. Még mindig libabőrös vagyok az élménytől. Hihetetlen, milyen szurkolás kíséri és mennyi gratuláció jár vele! Máig megállítanak a gödöllői utcákon, még ismeretlenek is, hogy gratuláljanak. Több hónap eltelt az olimpia óta, de még mindig kérnek tőlem aláírásokat és közös képeket. Ez óriási élmény.”

Eleinte úgy tűnt, hogy a tokiói bronzmeccset könnyű lesz megnyerni, de végül meg kellett küzdeniük az éremért. „Ennek így kellett lennie, mert ennek köszönhetően olyan eufóriát jelentett számunkra a győztes találat, amely más körülmények közepette nem születhetett volna meg. Az ilyen emlékek nagyon sokat adnak hozzá a motivációmhoz. Amikor meghívnak élménybeszámolót tartani gyerekeknek, igyekszem átadni ezt az érzést, hogy ők is át tudják élni. Ez sokkal többet ad nekik, mintha csak a tévében néznék, és szorosabb kötődést is alakít ki a vívással. Ilyenkor felidézem magamban, hogy kisgyerekként hogyan hallgattam és néztem a példaképeimet, akik nagyon eredményes vívók voltak.”



A vívás nagyon összetett sport, ezért nem elég hozzá egy valamiben jónak lenni. „Olyan speciális képességek is kellenek hozzá, amelyek nem sportkészségek. Persze, fontos a sebesség, a gyorsaság, a reakcióidő, de a mentális képességek is meghatározzák. A szorgalom szintén lényeges, bár ez majdnem minden sportágra igaz. A vívás egy kicsit sakk, egy kicsit ökölvívás, kicsit párbajozás. Van egy ellenfél, akinek túl kell járni az eszén. Itt nincs döntetlen. Itt valaki mindig győz, és ha nem én, akkor a másik. Nagyon kell akarni a győzelmet, enélkül nem lehet jó versenyző valakiből. Képesnek kell lenni kombinálni, átlátni, hogy a másik mire készülhet, ezért sok minden még az akció elindulása előtt, fejben eldől.”

Emellett tudni kell egyéniben és csapatban is vívni. „Sokszor kérdeznek minket arról a különböző fórumokon, hogyan lehet az, hogy egyik nap egyéni verseny van, ahol mindenki mindenkinek az ellenfele, majd ugyanazok az emberek a következő nap már csapatként küzdenek egymásért. Nekünk ez jóval kevésbé furcsa, mint a kívülállók számára. Kisgyerekkorunk óta így nőttünk föl, ez volt már a gyermekversenyeken is. Hozzászoktunk, és a csapatban el tudjuk hagyni az egyéni versenyek konfliktusait, sérelmeit. Sokszor előfordul, hogy nemzetközi versenyen kerülök szembe egy magyarral, és ilyenkor csak az egyikünk győzhet, de ez nem hátráltathatja másnap a magyar csapat győzelmét.”

A csapatösszhangért olykor keményen meg kell dolgozni. „Fontos része az életünknek, hogy a páston kívül is meg tudjunk beszélni mindent, hiszen még az edzések során is okozhatunk lelki vagy fizikai sérüléseket egymásnak. Ha nem beszélnénk át ezeket, akkor tüskeként maradnának bennünk. Úgy látom, hogy a mi korosztályunknak már jobban tudja ezt kezelni, mint a fiatalabb korosztályok, akiknél előfordulhat, hogy az edzőnek is segítenie kell ebben. Sok függ a csapaton belüli hierarchiától, kommunikációtól. Minden csapat különböző mechanizmusokkal működik, noha vannak átfedések. Szerintem a mi csapatunkban ez már jól működik, ezt az eredmények is alátámasztják. De sokat dolgoztunk érte.”

És mi a helyzet a sérülésekkel? – kérdeztük. „Szerencsémre nem vagyok sérülékeny alkat. Volt részleges bokaszalag szakadásom, lábközépcsont törésem, és most is van a lábfejemben egy nagy fémcsavar, amiről azt mondták tizenöt éve, hogy majd kiveszik, de végül bennem maradt.” Ezek azonban nem hátráltatták sikereit – sem a sportban, sem más téren. „Nagyon-nagyon szerencsés embernek tartom magamat. Azt csinálom, amit szeretek, van egy szép családom, és nagyjából a helyén vannak a dolgaim. Sokszor mondom is, hogy én könnyen beszélek, hiszen szépen megadatott számomra minden. Még ha nyilván tettem is érte, ez nem csak az én érdemem. Ezért mindig hálát adok.”



A páston kívül
Bár a versenysport mellett viszonylag kevés a szabadideje, azt igyekszik tartalmasan eltölteni. „Szeretünk moziba járni, de ritkán sikerül családostól beülni egy-egy filmre. Színházba még nehezebben jutunk el a feleségemmel, mert a hamarosan a 10. hónapját betöltő fiunk miatt most nem nagyon tudunk mozogni. Hétvégenként kirándulni szoktunk. Gödöllő gyönyörű helyen van, maga a város is kissé dimbes-dombos, rengeteg az erdő, és Budapest is közel van. Nem nehéz itt lokálpatriótának lenni” – mondta Csanád. Az olvasás mindig is kedvelt hobbija volt, de pont ez az, amire mostanság nincs igazán ideje. Meg sem lepődtünk, amikor elárulta, hogy A három testőr az egyik kedvenc könyve.

Hosszú távú céljairól, vágyairól is kérdeztük, ennek kapcsán elárulta, hogy gyermekkori álma egy olimpiai aranyérem. „Remélem, ez egyszer megvalósul, de a mindennapjaim számára az előttem álló szezonra vonatkozó rövid távú célok a legmeghatározóbbak, mindig a soron következő versenyre kell fókuszálnom. Egy hónap múlva lesz például a világkupaverseny, de már erősen foglalkoztat a következő olimpiai ciklus kezdete, és a kevesebb mint másfél éven belül kezdődő kvalifikációs időszak is. Ezek végeredményben összefonódnak, hiszen a verseny is bizonyos tekintetben felkészülés a kvalifikációra, ami felkészülés az olimpiára.” Ami pedig a családot illeti, úgy érzi, hogy ezen a téren már minden vágya teljesült.

Csanád egyébként közgazdászként végzett a Corvinuson, és van civil munkája is: egy alapítványnál dolgozik rugalmas munkaidőben, emellett az új gödöllői vívóterem-projekt kivitelezésére létrehozott kft-nek is ő az ügyvezetője. „Sokszor felmerül a kérdés, hogy ha egyszer majd befejezem a versenyzést, mihez kezdek utána. Nem tudom megmondani. Ha ez majd aktuális lesz, akkor szeretnék úgy dönteni, hogy sok lehetőség áll előttem, akár a magánszférában közgazdászként, akár a sporton belül mint edző vagy sportvezető. Ennek érdekében lettem levelező tagozaton vívószakedző szakos hallgató. A családunkon belül pedig mindig adott lesz, hogy a gyerekek életében éppen mik az aktualitások.”

Bármit is hoz a jövő, egy biztos: a vívás sohasem válhat puszta szabadidős tevékenységgé Csanád életében. „A vívás küzdősport, ami nem olyasmi, amit az ember pusztán a mozgás kedvéért végez. Még az edzéseknél is ott az ellenfél, akit le kell győzni, mert ha le se akarod győzni, akkor ő győz le téged.” Az élet más területein viszont általában nem így gondolkodik. „A páston kívüli hétköznapokban nem akarok mindig mindenáron győzni. Sokszor meg is kapom, hogy védhetném vehemensebben a saját érdekeimet. Konfliktuskerülő vagyok, szeretem a békés megoldásokat, ami nem mindig jó, de én ezzel alapvetően elégedett vagyok. Nem akarnék emiatt megváltozni. Áldás számomra, hogy úgy érzem, nem is kell.”




Barna Bálint
Képek: Asszonyi Eszter