Templomba járó családban nevelkedtem, ahol mindig is természetes volt, hogy vasárnap délelőtt a felnőttek istentiszteletre mennek, a testvérem és én pedig a gyermek-istentiszteleten hallgatjuk az Isten üzenetét. Részt vettünk a gyülekezet különféle eseményein, és amikor eljött az ideje, konfirmáltunk. Lelkipásztorunk az előkészítő órákon nemcsak a református hit alapvető igazságait igyekezett nekünk átadni, hanem az egyik alkalommal a „hogyan viselkedjünk a templomban” témáját is felhozta. Olyan útravalóval látott el minket, amelyért négy évtized után is hálás vagyok.

A jó tanácsai közül leginkább az maradt meg bennem, hogy amikor úrvacsora után eljövünk az úrasztalától, ne olyan szomorkás fejjel lépegessünk a helyünkre, mintha most húzták volna ki a fogunkat. A testvéreinkkel együtt venni a kenyeret és a bort öröm, Isten bűnbocsátó kegyelme pedig a létező legnagyobb ajándék, amelynek tiszta szívből örülhetünk. Nem szégyen, ha mindez meg is látszódik rajtunk, nem lesz attól kevésbé kegyes a fizimiskánk, ha nem lógatjuk az orrunkat. Nem állítom, hogy mindig tökéletesen sikerült és sikerül ma is megvalósítanom ezt, de nincs olyan úrvacsora, amely alkalmával ne jutnának eszembe ezek a szavak.

Kedves lelkészünk másik megszívlelendő tanácsa is a liturgiához kapcsolódott: az éneklés imádság – nem ezalatt van a hangos perselypénz-kotorászás, kabáttal birkózás, szomszédunkkal sutyorgás ideje. Az Istent szólítjuk meg a dicséreteken és zsoltárokon keresztül, a tiszteletünket mutassuk meg azzal is, hogy odafigyelünk rájuk, imaként tekintünk a szövegekre.

Több évtizeddel később, amikor költözések miatt rövid ideig egy számomra új gyülekezetbe jártam, ismét eszembe jutottak gyermekkori lelkipásztorom szavai. Számomra meglepetés volt ugyanis, hogy a kivonuló ének – amely kifejezést addig csak hírből ismertem – itt a szó szerint vett kivonulást jelenti. Az éneklés kezdetén elindult a lelkész kifelé, és rögtön utána sorjáztak a hívek is. Lehet, hogy többen furcsállották, bár nem szólt miatta senki, hogy ilyenkor sosem tettem le az ének kellős közepén a könyvet, hanem rendíthetetlenül ültem tovább a helyemen, egészen az ének végéig. Különcködés lett volna, hogy a helyi szokással ellentétben csak azért is így „imádkoztam” az éneket? Nem gondolom. Akkor tehát a kivonulók nem vették imádságnak az éneklést? Ezt sem mondhatom. Ők ezt a hagyományt követve élnek hosszú ideje, és valószínűleg – velem ellentétben – fejből tudják a kivonuló énekek szövegét. Pál apostol többek között az ilyen esetekre is mondja: „Ne ítélgessük hát többé egymást, hanem azt ítéljétek meg inkább, miként nem okoztok a testvéreteknek megütközést vagy botránkozást.” (Róm 14,13)

A templomi viselkedésre vonatkozó intelmek sorában volt egy, az üléssel kapcsolatos is. Bár Jézus a Máté 23,6 versében azt mondja, hogy a farizeusok és írástudók szeretik a zsinagógában az elöl ülést, ez – mutatott rá lelkészünk – számunkra ne azt jelentse, hogy a templomban mindnyájunknak nagy szerényen a hátsó padsorokban kell szoronganunk, nehogy gőgösnek, önzőnek tűnjünk. Gondoljunk inkább az istentiszteletre később érkezőkre, akik így – mivel nem akarják megzavarni a prédikációt –  hátul fognak álldogálni! Nem szerencsés, hogy míg a hátsó sorok pukkadásig tömve vannak, elöl válogatni lehet a helyek között. Sőt, mondta, ha egy sorban egyedül ülünk, húzódjunk beljebb, adjunk helyet másoknak, ne ragaszkodjunk a legszéléhez, mint aki a menekülési útvonalat keresi.

Ha pedig már mind kényelmesen elhelyezkedtünk, megpróbálunk az igehirdetésre koncentrálni. Ez többnyire egészen addig sikerül is, amíg nem lép közbe valamilyen zavaró tényező. Számos példát lehetne felsorolni, de most csak egyet említek. Ez a színházi és operaelőadások réme, a „nagy figyelemelterelő”: a csörgő-zörgő papírba csomagolt cukorka. Igazuk van azoknak, akik szeretnének zavartalanul végighallgatni egy prédikációt, és azoknak is, akik a fojtogató köhögésüket szeretnék enyhíteni. Akárhogy is, képtelenség totális csendet elvárni és megvalósítani ott, ahol sok ember van egy légtérben. Nincs tehát erre igazán jó megoldás, csak egyik oldalról a tolerancia, a másik oldalról a megfelelő időpont kiválasztása, amikor legkevésbé zavaró a hosszas bontogatás zizegése.

Apró, néha kevésbé fontosnak tűnő dolgok ezek, és ahogy egyszer valaki mondta, „nem ezeken múlik az üdvösségünk”, de úgy vélem, érdemes volt beszélni róluk a konfirmációi előkészítőn. Egyik-másik jó tanácsnak hasznát vehetjük akkor is, amikor a közösségünkbe, az istentiszteletre olyasvalaki érkezik, aki azelőtt talán még soha nem volt templomban. Vajon előreviszi-e őket a hithez vezető úton, ha azt látják, hogy olyan dolgokhoz ragaszkodunk foggal-körömmel, amelyeken amúgy nem múlik semmi? Gondolok itt például arra a jelenetre, amelynek sok-sok évvel ezelőtt szemtanúja voltam: egy idős hölgy szó szerint kihúzta a székpárnát egy gyanútlan templomlátogató alól azzal az indoklással, hogy azt a párnát ő hozta, és mindig azon szokott ülni. Körbenézve jól látszott, hogy van rengeteg másik, jutna minden leülőnek kettő is…

Bármelyik csoporthoz tartozzunk is, a cukorkáshoz, az ülőpárnáshoz vagy valamelyik fent említetthez, a lényeg, hogy ne botránkozzunk meg, ha az újonnan érkező nem tudja azonnal, hogy nálunk mi a szokás, netán valamivel megzavarja az áhítatunkat. Ha valaki rövidnadrágban vagy a szükségesnél többet mutató ruhában érkezik a keresztelőre, vagy a református templomba belépve keresztet vet, esetleg lelép az áldás előtt, vagy nem veszi igénybe a baba-mama szobát, és a kisgyermeke hangosan kommentálja az eseményeket, akkor is az a legfontosabb, hogy ezek az emberek most eljöttek az Isten házába. Bízzunk abban, hogy valami megragad bennük a prédikációból, ami később kis magként kikelhet! Ezt kellene mindig szem előtt tartanunk, és szeretettel fordulni mindenki felé. Néhány kedves szó, egy idejében odanyújtott énekeskönyv is áldás lehet annak, aki adja, és annak is, aki kapja.

Milyen megnyugtató tudni azt, hogy velünk ellentétben Isten elsőként mindig azt nézi, hogy mi van szívünkben, és az üdvösségünk nem a hagyományainkon, a megszokásainkon múlik, hanem az Ő kegyelmén!

Kóródi Noémi