Az idősotthonok lakói különösen veszélyeztetettek, ezért az otthonokra szigorú óvintézkedések vonatkoznak a járvány idején. Beszterczey András intézményvezető a kormány rendkívüli intézkedéseit másfél héttel megelőzve látogatási tilalmat vezetett be a Schweitzer Albert Református Szeretetotthonban, az intézményben már ekkor megkezdték a gyakori fertőtlenítést. Óránként letörlik a kilincseket, fertőtlenítik a laptopokat és a telefonokat, sőt, még a szőnyegeket is, a munkatársak pedig maszkban és kesztyűben végzik napi feladataikat.

Utoljára március 15-én gyűlhettek össze a lakók egy helyiségbe az ilyenkor szokásos ünnepi műsorra, amelyet már ők maguk állítottak össze, hiszen vendégelőadókat sem fogadhattak. A vírus terjedésének megelőzése érdekében az időseknek is meg kell tartaniuk a szükséges távolságot, így csak a saját emeletükön lakókkal érintkezhetnek, velük is csak a folyosókra kiállva. Ez alól kivételt képez a reggeli kávé, a délelőtti torna vagy a délutáni séta a kertben, amikor kis időre láthatják egymást megfelelő távolságról.

Arról, hogy hogy viselik a megváltozott körülményeket, Kis Renáta mentálhigiénés programszervező, foglalkoztató szakember, az otthon munkatársa beszélt megkeresésünkre. Mint mondta, kész forgatókönyvet dolgozott ki a karantén idejére, hiszen a lelki alkalmak mellett olyan típusú elfoglaltságokra is szükség van, amelyek segítenek az időseknek feldolgozni érzéseiket, kapcsolódni a kinti világhoz és közösségben érezni magukat. A kapcsolattartás egyik legfőbb eszköze pedig az általa elindított, minden szobában hallható intézményi rádió lett, amelyet nemcsak az információáramlás és a szórakoztatás kedvéért hozott létre, hanem azért is, hogy a bentlakókat ez a virtuális kapocs is összekösse egymással. „Minden reggel megszólal az ismerős szignó, felköszöntöm a születésnapost, azután felolvasok egy zsoltárt. Mivel higiéniai okokból nem használhatjuk a kávéautomatát, minden reggel lefőzök az időseknek egy feketét, és mialatt megszólal sokuk kedvence, a Nagymami című sláger, tudják, hogy lejöhetnek a bögréjükkel a reggeli kávéra. Szétszórtan, de kicsit láthatják egymást, így indul a nap.”

Hogy hogyan töltik el a nap további részét, az már csak rajtuk múlik. Mindenekelőtt az új helyzetre adaptált, kiszámítható napirend felállítására volt szükség, a napszakokhoz illeszkedő elfoglaltságokkal.
Délelőttönként zenés torna és istentiszteletek váltják egymást, délben fiatalságuk lelki énekeivel átszőtt áhítatot tartanak az időseknek. Az énekórák alternatívájaként hétfőként egyházzenei blokk szól a rádióban az SDG és a Kálvin Kórus felvételeiből – ezekben több bentlakó is énekelt korábban. Más délutánokon meseolvasás és vidám zenék, olykor népzene szól. Hetente egyszer irodalmi műsor hallható, vagy régi kabaréfelvételekből hallhatnak részleteket, vasárnap pedig klasszikus zenével zárják a hetet. „Mindegyik program máshogy tölti őket. A művészeti alkotások intenzív érzéseket idézhetnek elő, ugyanakkor a zene félelmet, szorongást old, a versek és mesék pedig reményt adnak. Az ápolók szerint az idősek megnyugszanak, amikor megszólalnak a dallamok, még az a néni is kikapcsolja a tévét, aki ehhez ragaszkodik. A demensek is felfigyelnek a zenére, ha elhallgat, keresik. Pár percre az a néni is visszarepül a múltba, aki ágyhoz van kötve, így legalább lélekben újra szabadnak érezheti magát. A vacsora alatt, az esti mese mellett az egyik dal pedig kimondottan a munkatársaknak szól, hiszen ők is komolyan helytállnak ebben az időszakban, nekik is szükségük van töltődésre.”

Mióta felcsendültek a vidám dallamok, megszűnt a dermedt csönd, amelyben az ember csak gondolkodik – teszi hozzá. Olykor spontán éneklésbe kezdenek a nénik szobájuk ajtajaiban.
Vidám perceket szerzett a bentlakóknak a húsvét is. Csinosan felöltöztek, a népi hagyományok, a tojásfestés és a locsolás rítusa pedig még inkább elnyerték jelentőségüket, hiszen kiemelték őket a hétköznapok egyformaságából. „Nagyon boldogok voltak. A bezártság eleinte lehangolta őket, de a legnehezebb a bizonytalanság, hogy meddig fog ez tartani. Amikor elkeserednek, emlékeztetem őket, hogy volt háborús időszak, amit szépen átvészeltek, és ez a helyzet most mennyivel könnyebb. Mindig mondják is: milyen igaza van.” A legnagyobb veszteség a családtagok, látogatók távolsága, és az érintés hiánya. „Mi, munkatársak sem ölelhetjük meg őket vagy simogathatjuk meg a hátukat. Ez nekünk is nehéz. De felnőtt, érett módon viselik az idősek, így is kezeljük őket. Sokat jelent nekik, hogy néhányan itt lakunk velük. Mi már korábban beköltöztünk, így együtt éltük meg, hogy ránk záródik az ajtó.”

De nem adták meg magukat a nehéz érzéseknek, elfogadták a kapcsolattartásnak ugyanazt a kreatív módját, mint oly sokan: bekapcsolódtak a családtagjaik kezdeményezte videóbeszélgetésbe.

„Nekik ez újdonság volt, simogatták a laptopot, kérdezték: itt a dédunokám? Nagyon jó hatással volt rájuk, hiszen néhányan nem értik, miért nem jönnek a családtagok látogatóba, ezért bizonytalanságot, veszteséget és gyászt élnek meg. Egy családtagnak pedig hiába mondja bárki, hogy az ő anyukája, apukája jól van, amíg nem látja, nem meri elhinni. Így láthatták, hogy tényleg jól vannak, derűsek. Érdekes a hang és a kép terápiás hatása is: ahogy egy demens nénire rátettem a fülhallgatót, ő is izgalmi állapotba került, a végtagjai megfeszültek, a szemét is ráfordította a kamerára, és a végén integetett. Egy másik néni nem beszél, de a beküldött régi fényképeket látva tisztán megszólalt. Egy kilencvenéves lélek a maga emlékeivel, tapasztalataival ott él benne. Amikor mind az öt családtagja megjelent immár a képernyőn, akkor megsimogatta őket, és kimondta, hogy együtt.”

Húsvét előtt már a bentlakók küldhettek videóüzeneteket szeretteiknek. Ezúttal nem a fiatalok kezdeményeztek, hanem a nagyik és a dédik – szereztek is vele meglepetést bőven. A családtagok nagy örömmel fogadták a rövid köszöntéseket. „Volt, aki el is képedt, hogy az anyukája hajlandó volt élni ezzel az eszközzel. Megfordultak a szerepek: eddig a gyerekek hívták a szüleiket, most fordítva. Az idősek egyfajta gyerekszerepből ismét szülők lettek: ugyanaz az anyuka, apuka, aki felnevelte őket.”

Nem tudni, mikor enyhülnek a korlátozások, egyelőre nyár végéig tekint előre a bentlakókkal, kisebb célokat kitűzve, melyek kézelfoghatóbbá teszik az újra találkozás reményét – árulta el a lelkigondozó. Május második hetétől ajándékokat készítenek, énekeket tanulva készülnek a családi napra, amelyen újra találkozhatnak szeretteikkel. „Igyekszem azzal biztatni őket, hogy a családtagoknak nem mindegy, mit adunk magunkból, ha majd találkozunk velük, ezért tekintsenek pozitívan a helyzetre, és csak mértékkel hallgassák a híreket. Tőlük is sok támogatást kapunk, tartjuk velük a kapcsolatot, folyamatosan tájékoztatjuk őket a szeretteik állapotáról. A közelgő anyák napjára leveleket fognak írni és eljuttatni a nagyiknak, de az a nap így is várhatóan nagyon érzékeny lesz. Ilyenkor a Julianna Református Általános Iskola diákjai szoktak ellátogatni hozzánk ünnepi műsorral. Erre ezúttal nem kerülhet sor, de a diákok saját maguk vállalták, hogy egy személyesen nekünk szóló videóban mégis megörvendeztetnek minket azzal, amivel készültek. Következő héten pedig, ha sikerül, Papp Ancsa színész-énekesnő fog meglepetésként fellépni, akit ismernek és szeretnek az idősek. A kerítésen túl, a kis mellékutcában, hangosítással énekli fiatalságuk slágereit. Ezzel talán ismét jobb kedvre derülnek majd.”

A színes programok mellett pótolhatatlan előforrást jelent a hit az otthon lakóinak – hangsúlyozta a szakember. „Erős hitalap van az otthonban, mind a bentlakók, mind a munkatársak részéről. Péntek délután kis létszámú imaközösséget tartanak, egy néni pedig minden délben lemegy a templomba és hangosan közbenjár az országunkért.” A vezetőség és a munkatársak fel vannak készülve arra is, mi lenne, ha az otthonban felütné fejét a vírus – árulta el. Válságstábbal és -forgatókönyvvel is készültek erre, de remélik, erre nem kerül sor: Istenben bíznak és megtesznek minden tőlük telhetőt. „Sokszor egymásból is erőt merítünk, hiszen kilencvenéves nénik és bácsik is rugalmasan alkalmazkodtak az új keretekhez. Ez segít megnyerni ezt a csatát.”

Képek: Kis Reni/ Schweitzer otthon