A vándorkiállítást eddig több mint ötven helyszínen tekinthette meg a nagyközönség, a közelmúltban a Nyugat-Európai Magyar Református Lelkigondozó Szolgálat felsőőri tanácskozásán. A találkozón 1956 mellett a huszadik század valamennyi lelkészvértanújáról megemlékeztek.

A délvidéki magyarokat ért népirtás története a mozgatható kiállítás huszonegy tablójának gazdag képanyagából, tényadatokból és visszaemlékezésekből rajzolódik ki. A főként német és magyar áldozatokat követelő szerb vérengzés előzménye az 1941–42-es tragikus újvidéki hideg napok. A Bácskába bevonuló magyar katonai alakulatok eredetileg a szerb partizánok ellen indított megtorló razziájának három-négyezer polgári személy, köztük mintegy hétszáz zsidó esett áldozatául. Erre hivatkozva ismétlődött meg a terület visszafoglalásakor a kegyetlen mészárlás két-három évvel később, amelynek az ott élő magyarok is áldozatául estek.
A vándorkiállítás a hideg napoknak is emléket állít, bemutatva a katonai túlkapás valós körülményeit, és emléket állítva a razzia áldozatainak. Éppúgy, mint az ehhez képest jócskán elhallgatott 1944-es újvidéki megtorlás áldozatainak és az ott zajlott koncepciós perek mártírjainak is. Az alkotók külön tablót szenteltek a német lakosok, az egyházi személyek és a gyerekek tragédiájának. Bemutatják továbbá az események következtében földönfutókká vált százezrek, valamint az özvegyek és árvák kálváriáját is.

Egész falvakat deportáltak
Miután a szerbek visszafoglalták az ideiglenesen Magyarországhoz csatolt területeket, letartóztatások, kínzás, vagyonelkobzás várt az ártatlan német és magyar lakosságra. Százharminc településen történtek atrocitások, a szomszédok irigységből, haragból, kapzsiságból önbíráskodó magánakciókat hajthattak végre: tömeggyilkosságok, rablás, fosztogatás dúlta fel a családok életét. A helyi értelmiséget szabályosan irtották, vagyonukat több településen is elkobozták. Szerte a Bánátban, a Bácskában és a Szerémségben több mint nyolcvan koncentrációs tábort létesítettek. Háromféle tábor létezett: egy megsemmisítő, ahová az időseket és a munkaképteleneket vitték; a nagy kényszermunkatáborok, ahol építkezések folytak; és a helyi táborok, ahol az erre a célra elkerített, kiürített és lezárt utcákban főleg a német és a magyar lakosságot kényszerítették különféle kényszermunkákra. Csurog, Zsablya és Mozsor teljes lakosságát deportálták. Mikor elengedték a túlélőket, kollektív háborús bűnösnek nyilvánították valamennyiüket. A civilek vissza sem térhettek falvaikba, mindenüket otthagyták. Ma már csak szerbek lakják ezeket a településeket.

Egész családokat kiirtottak, zömmel a férfiakat, az apákat vették el. Bácska teli lett özvegyekkel és árvákkal. Ők nem kaptak sem tejjegyet, sem kenyérjegyet, az iskolában hátrányos megkülönböztetés érte az áldozatok gyermekeit.

A vándorkiállítás szervezői harmincöt egyházi áldozatról tudnak, róluk két tabló is megemlékezik. 1944–45 telén különös kegyetlenséggel gyilkolták azokat a papokat és lelkészeket, akik nem menekültek el a szerb megtorlás elől.

Az ártatlanok bűnösségét utólag kreált hamis vádakkal, feljelentésekkel próbálták alátámasztani. A kutatók több mint hatvan tömegsírról tudnak, amelyben mások mellett magyar és német áldozatok nyugszanak méltatlan körülmények között. De sokuk tetemét nyelte el a Duna és a Tisza is. 1954-ben leszakadt a Tisza-part Péterrévén. A föld kiadta a halottakat: lábszárcsontok és koponyák bukkantak elő.

Újvidéken, Zomborban és Délvidék-szerte lebetonozták a tömegsírokat, autópályákat, buszállomást, sportpályákat építettek rájuk. Máig sem lehet tudni pontos kiterjedésüket, az ártatlanul kivégzettek nyughelyének többsége ismeretlen.

Koholt vádak, menekülés
Ezt orvosolná a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944–45 Alapítvány. „Minden lehetőséget megragadunk az ismeretterjesztésre” – mondta portálunk kérdésére Cseresnyésné Kiss Magdolna, az alapítvány kuratóriumi elnöke. Mint mondta, ő maga is érintett a tragédiában: egyik felmenője Kiss József csatornaépítő volt, ősi délvidéki család sarjaként ezért kötelességének érezte a történtek kutatásának és az áldozatok rehabilitációjának ügyét. Annál is inkább, mert nagyapja 1944-ben a vérengzésben vesztette élet. „A családunkból hét nemzedék élt ugyanabban a városban, még édesanyám is ott született. Nagyapám halála után azonban mindenki elmenekült onnan, eltűntek a Kissek a Bácskából.”
A történtekről tájékozódni többek között azokból a listákból lehet, amelyeket a kisebb településeken vezettek az áldozatokról a gyilkosságok idején – tette hozzá az alapítvány elnöke. „1944 őszén majd minden településen volt vérengzés. Az egy-egy helységben kivégzett magyarok száma ötven és ezer közé tehető. Az áldozatokról alantas szándékkal listát vezettek, azért írták fel a neveket, hogy tudják, utána kiknek a vagyonára tehetik rá a kezüket. Ehhez utólag kreált feljelentéseket használtak fel. A vádak között olyan koholmányok szerepeltek, mint az, hogy „elszerette a szomszéd lányát”, „ellopott három kiló húst a hentestől” vagy „támogatta a korábban ott állomásozó magyar hadsereget”. Ez utóbbi volt a legsúlyosabb bűn, hiszen 1941 és 1944 között a Délvidék magyar fennhatóság alá tartozott. A terület visszaszerzését követő megtorlásra Tito az újvidéki razziára hivatkozva adott engedélyt. Mindenkit azonnal halálra ítéltek, aki a magyar közigazgatás alatt bármilyen módon támogatta annak intézményrendszerét vagy például a Magyar Kultúrszövetséget. A szerb partizániratokon kívül nincs hivatalos levéltári lista az áldozatokról, így csak találgatni lehet, mennyien vesztették akkor életüket.”

Még hidegebb napok?
Az áldozatok száma az alapítvány vezetője szerint azért is kérdéses, mert úgy véli, a kutatásokat folytató magyar történészek egy része kompenzálni akar az újvidéki razzia miatt. Mintha nemcsak az embereknek, de a világos emlékezetnek is nyoma veszett volna: Szerbia máig sem ismeri el hivatalosan a történteket, pedig egyes becslések szerint a délvidéki vérengzés negyvenezernél is több áldozatot követelhetett. Levéltári kutatások és egyéb források alapján annyi bizonyított, hogy több mint tizenkétezer ártatlan ember biztosan meghalt az 1944–45-ös délvidéki vérengzésben.

A levéltári kutatásokat engedik ugyan Szerbiában, de ezzel a lehetőséggel még mindig nem élnek kellőképpen a magyar kutatók – véli Cseresnyésné Kiss Magdolna. Szerinte többen és többet tehetnének azért is, hogy az eseményekről szóló tudósítás bekerüljön legalább a magyar történelemkönyvekbe. Az alapítvány elnöke arról beszél, hogy az 1942-es újvidéki razziáról ma már mindenhol tanítanak, de az ártatlan magyarok életét követelő kegyetlen megtorlásról sehol – az egyetemeken sem. „A hideg napok valóban súlyos katonai túlkapás volt a magyar csendőrök részéről. Sajnos nem is példátlan eset a háborúban. Olyasmi azonban nemigen fordult elő máshol, mint amit a felelős magyar vezetők tettek ezután. Magyarország példamutatóan járt el, mert az újvidéki vérengzés elkövetőit kellőképpen megbüntette. 1943-ig lezajlott minden per, ezekben elítélték a tetteseket. Igaz, azok a háború alatt elmenekültek, viszont nem sokkal a háború vége után a magyar hatóságok valamennyi felelősségre vonható háborús bűnöst kiadtak Jugoszláviának. Ott a magyar katonák méltatlanul szörnyű kínhalált szenvedtek, van is, akit azóta rehabilitáltak. Ez egy sajnálatos, de lezárható történelmi esemény. Több lépcsőben kárpótlás is történt. Az akkori áldozatokról meg lehet emlékezni. Ami viszont 1944 őszén történt Délvidéken, arról szinte senki nem tud semmit. Vannak családok, akik őrzik az áldozatok emlékét, de még a leszármazottak közül is sokan igyekeznek elfelejteni a történteket. Erről a tragédiáról a rendszerváltozásig Magyarországon sem beszéltek, az eseményekről máig nem tesznek említést a történelemkönyvek sem. Több generáció nőtt fel úgy, hogy egyáltalán nem is hallott minderről – ha a családom nem lenne érintett, én magam sem tudnék róla más forrásból. Nekem a szüleim beszéltek róla, és másoknak is. Cseres Tibor megírta ugyan a Hideg napokat, de a Vérbosszú Bácskában csaknem három évtizedet váratott magára. Igaz, mert az író maga is szerette volna, ha a magyar áldozatokról szerb szerző emlékezik meg az irodalomban, helyreállítva egyfajta erkölcsi világrendet. Gion Nándornál is lehetett utalásokat találni a történtekre, Matuska Márton pedig temerini lévén a Magyar Szóban megjelent cikksorozatában kezdte el feltárni az eseményeket a rendszerváltozás kezdetén. Később több kutató is bekapcsolódott ebbe a munkába, zömmel helytörténészek. Az alapítványunk húsz könyvet adott ki a témában, a vándorkiállítás anyagának összeállításához pedig felkértük Bank Barbara történészt, aki szakmai lektora lett a kutatómunkának.”

A békétől a zavarodottságig
A kibeszéletlenség hatása máig érződik. „A két világháború között békés együttélés jellemezte a magyarokat és szerbeket. A 44-es vérengzés az újonnan betelepült szerbekhez köthető, akik nem ismerték a helytörténetet, nem tudták a maguk helyét sem abban a világban. A céljuk a vagyonszerzés volt.” A Délvidéken élő magyarok száma jelentősen csökkent a történtek után, sokan elmenekültek. „Akik ma is ott élnek, azt mondják, ennek a traumának a kibeszéletlensége máig zavart okoz a szerb–magyar együttélésben. A magyarok nem tanulnak erről az iskolákban, fogalmuk sincs arról, hogy tömegsírokon lépkednek, a szerbeknek még kevésbé. Valamelyik tablón látható egy kép arról, hogy az egyik tömegsíron elhelyezett keresztfára ráfirkálták az Antifa feliratot. Ez egy antifasiszta szervezet, amelynek képviselője azért jelölte meg az emlékhelyet, mert valószínűleg úgy vélte, ha 1944-es eseményről volt szó, akkor csak valamiféle fasiszta emlékműről lehet szó. Pedig azoknak az embereknek csupán az volt a bűne, hogy magyarok voltak.”
Az áldozatok rehabilitációját egyénileg kell kezdeményezni, a folyamat azonban meglehetősen lassú még a beadott kérelmek esetében is. 1994-ben állították fel az első keresztet az áldozatok emlékére. De a történtekhez való hozzáállást tükrözi az a sajnálatos tény, hogy 2002-ben szétverték a kőből készült emléktáblákat is.

A Keskenyúton Alapítvány elnöke tizenöt éve szervez emlékmisét a II. világháború délvidéki áldozatainak tiszteletére a budapesti Szent István Bazilikában. Ő maga katolikus, ahogy a legtöbb magyar áldozat is az volt, jóllehet, evangélikusok és reformátusok is voltak köztük. Róluk ad hírt az ingyenesen meghívható vándorkiállítás, amely magyar, angol és szerb nyelven egyaránt elérhető, a téma ismert szakértői pedig hozzá kapcsolódóan a történteket elbeszélő előadásokat is szívesen tartanak.

Képek: Végh Csaba/minap.hu; erdelyicsillagok.hu