Nemcsak a szőlő jókedvű az ország legrangosabb szőlőbirtokainak egyikében, de a szőlősgazda is. Csendes, szerény embernek ismerik Mészáros Pált, akinek szavain szakértelem és évtizedek kiérlelte tapasztalat szűrődik át – de jó adag derű is. „Ezt – mármint a szőlészetet, borászatot – másként nem is lehet csinálni” – vallja. Pedig az életörömtől duzzadó szőlőbirtok körül sok a munka, a borászt nyári reggeleken a dűlőn érik a kelő nap sugarai. „Régen, amíg még kisebb területen gazdálkodtam, a zöld munkától a permetezésig mindent magam csináltam. Ekkora területen viszont már csak a felügyeletre jut idő” – magyarázza.
Hogy a szőlő mitől érzi jól magát, arról azt mondja: „A szőlőnek a levele gyűjti a szénhidrátot, olyan, mint az ember tüdeje. Ha túlságosan megfosztjuk a zöld felülettől, nem tudja a kívánt teljesítményt nyújtani. A növénynek elegendő tápanyagot kell kapnia, és permetezéskor is ügyelnünk kell arra, hogy épp csak megvédjük a szerrel, ne legyen toxikus hatással rá. Fontos, hogy a levelek ne árnyékolják annyira a termést, hogy a betegségek teret nyerjenek, de azért hagyjuk nőni a növényt. Ha ezt az egyensúlyt megteremtjük számára, akkor érzi jól magát. Ezt onnan tudjuk, hogy amikor rásüt a nap a szőlőlevelekre, akkor szinte csillogó pára veszi körül az ültetvényt.”

Fél hektárral indult, ma már százhúsz hektáron gazdálkodik Mészáros Pál. Elmondásából is érződik: teljes odaadással végzi munkáját. Pedig a számos hazai és nemzetközi díj birtokosa is zöldfülűként kezdte egykor.
„Amikor megnősültem, kaptam a szüleimtől egy hatszáz négyszögöles kadarkaültetvényt. A lányokat konyhabútorral vagy szobabútorral ajándékozták meg, a fiúkat meg szőlővel, hogy a gazdálkodással kiegészíthessék a keresetüket. Két évig műveltük, de nem volt kifizetődő. Éppen zajlott a szőlőrekonstrukció, Egerbe és a Balaton-felvidékre jártunk szőlőket nézni, borokat kóstolni. Én is segítettem ennek a szervezésében, a téesz szőlészei pedig nekem adtak el vesszőt, ültettek és támrendszert építettek nekem, mert azt meg én nem tudtam. Megpróbáltam én is oszlopot fúrni, félig sikerült is, de kérték, hagyjam, sietnek, mert jön az eső. Profik voltak ebben. Harmadévre termőre fordult a szőlő, a befektetés megtérült, a ráfordított költséggel együtt a munkám is.”

A hetvenes-nyolcvanas években Szekszárdon mindenkinek volt szőleje, amit munka mellett művelt. „Nekem elég kemény főnököm volt, úgyhogy az adott energiát, ha kimehettem a szőlőbe. Ott azt csináltam, amit akartam, a munkahelyen meg azt, amit mondtak. A szőlőben teljesen kikapcsoltam és föléledtem. Ez most is így van” – árulja el. A Mészáros Borászatban ma már több mint húszfajta bort termelnek, a fajtaborokon belül klasszik és válogatásborokat egyaránt. „Fontosnak tartom, hogy aki nem akar olyan sok pénzt kiadni érte, az is jó bort tudjon inni, ezért törekszünk minőségre minden palacknál.”

Kockázat, persze, mindig van, hol a fagy, hol a jégverés, hol betegség miatt pusztulhat a szőlő. De ha az egyik dűlő kárt szenved is, még mindig ott a másik. A befektető borászok azonban legtöbbször hamar rajtaveszítenek az üzleten. „A szőlészetet, borászatot csak szívvel-lélekkel lehet csinálni, ahogy egy sportoló teszi a dolgát. Sokat edz, hogy eredményes legyen, de ha csak azért dolgozik, hogy fizetést kapjon, akkor biztosan nem fektet bele eleget és nem is jut messzire. A borászatban főként a családi vállalkozások az életképesek és termelnek nyereséget.
Mindig azt mondom, egy kicsit kártyás típusnak kell lenni ehhez a hivatáshoz. Kell tudni is, de mindig szükség van a megérzésre. Akárcsak a szőlő, a bor is élő anyag, mindig változik. Rá kell érezni, hogy egy-egy házasítás vagy kezelés mit eredményezhet. Ma már nagy segítségünkre vannak az automata erjesztők, a hűtésszabályozók, az almasavbontó baktériumok. De ezzel együtt is tudni kell jó érzékkel irányítani a folyamatot. Gyors döntéseket kell hozni és gyorsan kell cselekedni is, mert egyetlen hiba is komoly veszteséghez vezethet” – fejtegette a gazda.

Alázat és bátorság – talán ez a titka az év borászának. Munkáját a szakma krémje is elismeri, hiszen a díjra somellier-k, hegyközségek vezetői és a Borakadémia tagjai javasolták többedmagával együtt. Végül az öt legtöbb szavazatot kapott jelölt közül őt választotta a borászokból és szakújságírókból álló akadémia.
Saját munkájával a borász az év során háromszor lehet igazán elégedett – magyarázza Mészáros Pál. „Először a szüret végeztével, ha szépen be tudtuk takarítani a termést, és akkor, amikor az új borok az első kóstoláskor ígéretesek. Ezután a palackos borok megszületése szerez örömet, főleg, ha versenyeken is helyezést érnek el. Végül pedig akkor élvezzük a munkánk gyümölcsét, amikor sorra érkeznek a megrendelések, hiszen a vásárlók nélkül nem tudnánk művelni a földet.”

A szakma fortélyait Mészáros Pál a szüleitől leste el, igaz, gyerekként nem mindig esett jól neki a munka. Erre született – állítja ma már, amit akkor kezdett felfogni, amikor még az Agrártudományi Egyetemen is sorra a szőlészettel, borászattal kapcsolatos tételeket húzta ki a vizsgákon. Ükapjáig visszamenőleg biztosan tudja, hogy felmenői szőlészettel foglalkoztak. Tőlük indult el annak a lenyűgöző történetnek is a szála, amely a Mészáros Borászat krónikájának talán legszebb fejezete.

„A borok olyanok, mintha a saját gyermekeim lennének, mindegyiket szeretem, de a legkedvesebb számomra a Szent Grál Kadarka. Ezt a vörösbort egy középkorból véletlenül itt maradt fajtából állítjuk elő, amelyet egyetlen tőkéről szaporítottam el. Isten vezérelte a kezem, hogy megmentettük ezt a tőkét. A birtokon találtam rá, nagyapám egykori szőlejéből való.
A nagyapám az ő nagyapjától kapta ajándékba az ültetvényt, ez a néhány tőke valószínűleg a filoxéravész előttről maradhatott meg. Teraszszélen kapaszkodott meg, így a száraz talajig nem jutott el a gyökértetű, a szőlő gyökere pedig mélyre ereszkedett, ezzel élte túl a vészt.
Ez egy kisebb fürtű, apró bogyójú, kevesebbet termő fajta. Filoxéravész idején nem is részesítették előnyben, csak a bőtermőket, ez a szőlő viszont nagyon jó minőséget ad. Gyerekkoromban mindig leettem a fürtöket. Édesapám kékfrankost telepített a helyére, de kértem, hogy ezt az egy tőkét mentsük meg. Három tőkét beoltottunk vele, meg is eredtek. Szépen termett, és egy alkalommal levittem a pécsi kutatóintézetbe egy hajtást két fürttel. Diófási professzor azt mondta, ez egy igen régi, pontusi fajta. Genetikai vizsgálatnak is alávetettük, és kiderült, hogy felerészben csókaszőlő, ami egy ősi magyar fajta. A Kertészet és Szőlészetben aztán megírták, hogy véletlenül megtaláltam egy középkorból itt maradt szőlőfajtát. Magyarországon Mészi Kadarka lett a neve, az EU-ban is levédettük. Amikor megkóstoltuk a belőle készült borunkat, annyira ízlett, hogy azt mondtuk: kétezer éve keresik a Szent Grált, nem találják, de mi ebben az egy tőkében megtaláltuk. Most már öt hektáron termeljük ezt a bort. A címkéjére természetesen a református kehelyt rajzoltattuk.”

A bor hasonlít a készítőjéhez – szokták mondani. A Mészáros-borokat névadójuk szerint az teszi egyedivé, hogy szeretettel készítik őket. „Ha mi szeretjük a bort, amit készítünk, a fogyasztók is szeretni fogják, ez átadódik valahogyan. Egyszer egy törzsvásárlónk mondta, hogy függőségbe került a boromtól. Ezt rossz volt hallani, de aztán hozzátette, hogy úgy érti, amikor elfogyott a borom és vett másikat, az már nem ízlett neki. Ez, persze, jólesett.”
Előfordult az is, hogy Vietnámból hívták fel ismerősei, hogy épp az ő borát kortyolgatják, mert a kínai forgalmazótól vásároltak a szomszédos országban is. De Mészárosék szállítanak az Egyesült Államokba, Nigériába és Spanyolországba is – a szőlősgazda azt is elárulta: erre a legbüszkébb, mert szerinte a spanyol borok a legjobbak.

Ezek után nem túlzás állítani, hogy Mészáros Pál pincészete a magyar borok hírnevét öregbíti szerte a világon. „Ez egyfajta felelősséget ró ránk, akárcsak a díjak, mert meg kell tartani a színvonalat” – mondja ő maga is. A szekszárdi borász úgy véli, a magyar borok minősége sokat javult, ahol megkóstolják, rácsodálkoznak, milyen ízletesek, de még mindig nem kapják meg az őket megillető elismerést külföldön. A rendszerváltásig ugyanis mennyiségi szemlélet uralkodott hazánkban a borászatban is. Nem is nagyon vártak tőlünk külföldön sokat, ezért még a kilencvenes években is az olcsóbb magyar borokat importálták. Azok azonban nem adtak hiteles képet a valódi hazai borkultúráról.
A borászok az elmúlt években az egészséges rivalizáláson túl igyekeznek összefogni a magyar bor minőségének emeléséért itthon is – számolt be a szekszárdi termelő. „Tizenöt évvel ezelőtt mi kezdeményeztük először a kadarkakóstolót, vagyis akinek van kadarkabora, idehozza, elmondja, hol termett, mikor szüretelte, hogy dolgozta fel, és egy nevesebb termelő bírálja ezeket a borokat. A hibáit is feltárja és az erényeit is megdicséri. Ez nem is igazi verseny, de fontos visszajelzés, aminek a hatására szépen egységesülnek a borok. Mások is követték a példánkat, és egybehívtak különféle fajtakóstolókat.”

Az együttműködés szép példája az Etalon nevű vörösbor is, amelynek forgalmazója felkért négy szekszárdi borászt – köztük Mészáros Pált is –, hogy készítsenek közös küvét saját boraikból. Ez az országban egyedülálló összefogás, amelyet szerinte a fogyasztók is értékelnek.

Hogy mennyire sokat számít a marketing, azt Mészáros Pál és családja idejében felismerte. A szőlősgazda fiának adja tovább a stafétabotot, azt mondja, Péter jól ért a borokhoz és a kereskedelemhez is, éppúgy, mint Zsanett lánya, aki a Mészáros Borházhoz közeli négycsillagos szállodát vezeti. Akkor építettek új telephelyet, amikor a családi pincében már nem tudták feldolgozni a megtermelt szőlőmennyiséget. De a vásárlók szerettek volna bort is kóstolni, ezért volt szükség egy új erjesztő pince mellett borházra. A borkóstolók pedig hozták magukkal az igényt a vacsorára és a szálláshelyre is.
A bor élelmi cikk – hangsúlyozza Mészáros Pál, nem arra való, hogy lerészegedjen az ember. Legjobb a családi asztalnál vagy baráti társaságban felbontani egy palackot. „A bor kis mennyiségben egészségmegőrző hatású, tágítja az ereket, enyhíti a hasmenés tüneteit, a szabad gyökök miatt pedig a daganatos betegségek megelőzésében is szerepet játszhat. Amerikai kutatások szerint a férfiaknál naponta négy, a nőknél két deciliter minőségi bor fogyasztása az ideális. Ennél több már árt a szervezetnek. Én kedélyjavítóként tekintek rá, mert összehozza az embereket. Amikor osztálytalálkozókat szerveznek a borházunkba, a borkóstolót is igénylő társaságok a pincéből feljövet kivirulnak, csicseregnek – pedig csak egy-egy deci bort fogyasztottak –, míg a többiek csöndesen nézegetik a régi képeket.”
A szőlősgazda elismerte, ő is töltődik a borbemutatókon, nem is munkaként, hanem szinte szórakozásként tekint ezekre az estékre, mert szeret emberek között lenni. „Sok érdekes ember van, sokat lehet tanulni tőlük, megismerni más életeket” – mondja. De nemcsak a vendégekkel, hanem alkalmazottaival is emberségesen bánik. Bár amikor ezt a szót említem, kijavít: „Nálunk nem alkalmazottak vannak, hanem munkatársak. Fontos, hogy az embereim jól végezzék a dolgukat, de közben jól is érezzék magukat. Megértik, amikor nem választhatják a könnyebbik utat a minőség megőrzése érdekében, de kellően tanulékonyak, ehhez viszont nekem is meg kell tudnom mutatni, mit várok el tőlük.”

Mészáros Pál mesélt a régi szüretekről, amikor a családok még maguk végezték a munkát. „A nap közös reggelivel kezdődött, együtt is ebédeltek, és mire lement a nap, a szőlőt leszedték, ledarálták és a kádakba öntötték. A gyerekek mindig nosztalgiáznak, mert ilyenkor összejött a család, itt voltak az unokatestvérek, és ők jót játszottak a szőlő körüli erdőkben, dióztak, szaladgáltak...”

Bár a szép emlékek már a múltéi, az évek során szárba szökkent egy másik – lelki – család. Mészáros Pál tősgyökeres református, a szekszárdi gyülekezet presbitere. „Ez volt a régi Szekszárd” – mutat a templom körül elterülő városrészre – „itt éltek a keménynyakú kálomisták, akik kitartottak a hitük mellett akkor is, amikor a szomszéd településre kellett átjárniuk istentiszteletre. Nagy nehezen aztán megkapták a jogot a templomépítésre, de most is csodálkozom, hogy egy ilyen kis közösség képes volt felépíteni ezt a templomot, az iskolát és a kántorházat. Nagy teljesítmény volt ez tőlük.”
De a református közösség ma is aktív, Mészáros Pál egy kedves emléket oszt meg élményeik közül. „Amikor a lelkészünk és a családja ideköltöztek, kijelöltünk az udvaron egy területet, ahová gyümölcsfákat ültettünk, hogy legyen a gyerekeiknek gyümölcs. Kisgyerekes családokat hívtunk a faültetésre, hogy majd amikor idejárnak hittanra, el tudják mondani, hogy ezt a fát ők ültették. Nagy sikere volt, nem is gondoltuk, hogy ennyien eljönnek.”

A gyülekezet számára is a feltöltődés helye – árulja el a szőlősgazda. „Ahogy idősödöm, nehezebben bírom a stresszt, magas a vérnyomásom. Vasárnap igyekszem nem dolgozni. Jóleső érzéssel jövök el ide, és még jobban vagyok, amikor hazaindulok. Otthon megmérem a vérnyomásom, akkor már teljesen rendben van” – nevet.

Ez a derű az, amiből részesedhetnek a körülötte állók is, hiszen Mészáros Pál általában békítőleg lép fel, bár azt mondja, a gyülekezetben nincsenek nagy viták, mert mindenki jó szándékú. Kompromisszumkészsége, higgadt érvei mégis előmozdítják a közös célok elérését. Szolgálatai közé tartozik az is, hogy rendszeresen ajánl fel úrvacsorai bort, de csakis vöröset. A bortermelő vidéken elképzelhetetlennek tartják, hogy fehér bort töltsenek a kehelybe.
Beszélgetésünk során arról is megbizonyosodhattam, Mészáros Pál mindenért Istennek ad hálát. Hivatásáért is, amely boldoggá teszi. „Mindig mondom, hogy a Bibliában sok szó esik a szőlőről, a borról, a fügéről, az olajfáról és a búzáról. Ezek a növények valahogy kultikus erővel bírnak. Úgy hiszem, a szőlő és a bor ezek közül is kiválasztott termések. Aki velük dolgozik, boldogan él – ezt tanúsíthatom.”

Képek: Füle Tamás